Forrás: NOL

Fáy Miklós, 2005. április 4. 00:00

Barenboim nem edz és nem versenyez, hanem él A pasas nem komplett, az biztos. Csak az itt eltöltött két napját számolva: csütörtökön eljátszotta Bartók 1. zongoraversenyét, most mindegy, hogy hogyan, de eljátszotta. Péntek délben egy kis négykezes Schubert, majd a Pisztrángötös, félórás előadás a palesztin-izraeli együttélés nehézségeiről, este pedig Mahler 9. szimfóniája. Nem úgy kell elképzelni, hogy Daniel Barenboimnak volt most két hajszás napja Budapesten, és előtte-utána nagy pihenés.

Az előző héten Berlinben vezényelte a másik két Bartók-zongoraversenyt, kísért egy dalestet, eldirigálta a Carment és a Parsifalt, két Boulez-művet és egy Ravel-estet. Ha az a kérdés, hogy közben mikor próbált és mikor gyakorolt, elképzelni sem tudom a helyes választ. Talán soha. A pesti koncertnek a bécsi hangverseny volt a próbája, és Pest volt a két londoni előadás nyilvános átjátszása. Mire ez a cikk megjelenik, Barenboim már a manchesteri fellépésére készül, öt nap múlva pedig a Wohltemperiertes Klaviert játssza Amszterdamban.

A kérdés úgy is elhangozhat: valóban mindenütt ott kell lenni? Mert a Bartók-zongoraverseny nem játék, azt nem lehet odakenni, ahhoz nem elég, ha az ember tud zongorázni. De az is lehet a kérdés: miért ne? Mert a Közép-európai Egyetemen eljátszott Pisztrángötös négy fiatallal (az egyiket Michael Barenboimnak hívták, egy másik pedig egészen jól tudott csellózni) mégis bájos esemény volt, és ha hozzászámoljuk, hogy az auditórium színpada mennyire lejtett, hogy a zongora billentyűzete mekkora szöget zárt be a vízszintessel, akkor nem is volt olyan rémes az előadás.

Utána Daniel Barenboim még fél órán át a legnagyobb természetességgel beszélt olyan dolgokról, amelyekről az ember inkább hallgatni szokott, nehogy félreértsék: “Izraelt azért hozták létre, hogy a zsidó népnek legyen önálló állama. Akkor miért foglalunk el olyan területeket, ahol egyáltalán nem élnek zsidók?” És folytatja: “Nem vagyok pszichológus, de kell, de biztosan van valami lélektani oka annak, hogy az elmúlt évtizedek során nem tudtuk megszokni, nem mi vagyunk az elnyomottak.”

Nem félős fiú, és egy kicsit máshogy néz rá ezek után az ember. Talán közelebb is kerül a jelenséghez. Mert Barenboim muzsikus, nyilvánvalóan az, sőt, nagy muzsikus, akinek az egész élete a zenében játszódik. Nem előadásra vagy fellépésre hegyezett, nem úgy muzsikál, ahogy egy sportoló versenyez, hogy edz, edz, aztán az olimpiai döntőben csúcsot fut. Barenboim nem edz és nem versenyez, hanem él. Rohanva, néha követhetetlenül, de úgy, hogy a koncert szünetében és utána is odaül autogramokat osztani. Nyilván nem tiszta képlet, van itt intézményesülés, legendaépítés, fontoskodás, túltengés. A másik oldalról nézve pedig felelősség, kötelességtudat, és ami a legfontosabb: Daniel Barenboimban mindig megvan a lehetőség az igazi, nagy muzsikálásra.

Még aznap este ezt meg is mutatta, amikor Mahler 9. szimfóniáját vezényli. A darab elejét, az első két tételt a magam részéről alibimuzsikálásnak éreztem. Persze Barenboim és a chicagói zenekar szintjén, vagyis ilyen zenekari játék az új hangversenyteremben eddig még soha nem hangzott föl. Ó, rezek. De az embernek óhatatlanul eszébe jutott az egy évvel ezelőtti Abbado-fellépés. Mert Abbado minden hanggal el tudott volna számolni, mit, miért, és mit jelent. Barenboim a partitúrát fordította hangzássá, a képet rezgéssé, ami, persze, óriási munka, főleg ezen a szinten, de csak munka. Aztán a harmadik tételtől történt valami. Hogy ez lenne a profizmus, Barenboim eddig tartalékolt, és akkor a végét megnyomta, vagy a darab ragadta el őt magát is, hiszen Mahler 9. szimfóniáját nem lehet úgy előadni, mint az egyik szimfóniát a sok közül, azt nehéz lenne megmondani. A zene egyszerre életre kelt, aztán meghalt, hiszen a mű erről szól. Nagy energiák és még nagyobb kihunyás. Az utóbbit rokonszenves erőfeszítéssel igyekezett megakadályozni a közönség köhögésre hajlamos része. Nevetséges fegyelmezetlenség és figyelmetlenség, hogy valakik még arra sem tesznek erőfeszítést, hogy elfojtsák egészségügyi zajaikat, mikor a teljes zenekarból már csak két hegedű játszik, szinte már elszakad a vékony fonal, ami még az élethez köti a muzsikát, akkor valaki úgy érzi, hogy joga van felülbírálni Mahlert, nem csak az a néhány hang hallatszik három-négyszeres pianóban, de egy vidám és peckes forte köh-köh, hörg-hörg.

Kis csönd és nagy ünneplés, hiszen mindent megkaptunk, amit vártunk. Talán többet is.

Comments are closed.