Forrás: Népszava

Az egész emberiséget megrázta Őszentsége II. János Pál haldoklása. Pedig mindaz, amit láttunk vagy hallottunk felőle, alig különbözik attól, ami százezer számra fordul elő naponta: egy öregember testének ideje lejár. Hacsak abban nem, hogy most egy karizmatikus személyiség aurája néhány órára beborította az egész Földet.

Nagy, szinte összemberiségi társadalmi vita alakult ki arról, hogy szabad-e éveken át mutogatni azt a romlást, ami élet múlásával jár. A hajhász médiumok engedtek ördögi hajlamuknak: a valóságshow elemei sem hiányoztak a pápa állapotáról szóló tudósításokban. Az meg aztán csakugyan fölháborító, hogy úgy írtak róla, úgy latolgatták például az utódlás esélyeit, mintha nem is az emberiség történetének egyik kiemelkedő hatású, nagyonis tudatánál levő vallási vezetőjéről beszéltek volna, hanem egy elfekvőben tengődő élőhalottról, akinek az örökségére ácsingózik valami kaparcsi család. (Eredetileg azért találták föl a sajtót, hogy őrizze az emberi méltóságot, de úgy néz ki, hogy ezt mostanában kevesen tudják, vagy sokan elfelejtették.)

Bár abban nincs tévedés, hogy a pápa öröksége a tét. Kérdés, hogy például beleszámítjuk-e azt, amit a haldoklásával adott? Egy olyan emberiségnek kellett példát mutatni, amelyik valamilyen teljesen titokzatos lelki kényszertől vezérelve az utóbbi néhány évtizedben úgy tesz, mintha nem is lenne halál. Illetve, ha van, akkor az mindig a másoké, és ez érdekes bár – pláne újságban és tévében -, de nem is annyira fontos. Sőt odáig jutottunk, hogy egész intézményrendszert építettünk arra az esetre, ha a saját szeretteink végórája jön. Inkább kitaszítjuk, elfekvőkbe dugjuk őket, semmint hogy szembe kelljen nézni azzal, hogy nemsokára ugyanúgy veszünk oda, mint ők. Pedig ezért fizetünk egyszer: leveszzük ugyan magunkról a másik halálának terhét, de ez sokszorosan nehezedik majd ránk a saját végóránkon. Egyedül leszünk az ürességtől súlyos lelkünkkel. Van mentség, de azért azt mindannyian tudjuk, hogy lealjasultunk.

Nem lepődnék meg, ha Őszentsége nyilvános szerepléseivel tudatosan üzente volna, hogy eldughatod az apádat, az anyádat, a rokonodat, mert szégyelled, hogy megvénült és szinte magatehetetlen, fáraszt a kín, és dehogy szenveded végig a halálát, de akkor nézz engem, helyettük is. És tudd, hogy ez vár rád, ha igaz ember voltál, ha nem.

Egy földi élet van, és az a legszerencsésebb esetben úgy ér véget, mint II. János Pálé. El is hiszem, hogy nem kegyes, vigasztaló hazugság, amit az évtizedek óta körülötte szeretetben szolgáló lengyel nővéreknek üzent: ne ontsanak könnyeket. ‘Derűs vagyok, legyetek azok ti is’.

Persze ahhoz, hogy valaki így éljen utolsó erejével a végső órán, egy igaz élet kell. Az, hogy egy vallási vezető ne csalatkozhatatlan legyen, hanem annyira hiteles, hogy még akkor se merüljön föl bennünk, hogy nem értünk akar jót, ha nem értünk vele egyet, és nem akarjuk, amit értünk tesz. Éppen az élet elemi kérdései voltak azok, amelyek a legnagyobb vitát váltották ki pápasága során. Az abortusz, a fogamzásgátlás, a szexualitás, az euthanázia… Az utolsó órák bizonyítják: függetlenül attól, hogy egyetértettünk-e álláspontjával, annak részei egy kerek, minden ízében szervesen összetartozó rendszert alkottak. Ha ezt bárhol megbontotta volna – az ő szemszögéből -, rést enged a halálnak.

Minden oka megvan erre a sajátos, és egyáltalán nem borzalmas derűre. Legalábbis nem tudok elképzelni magasztosabb haldoklást, mint azt, amikor az egész emberiség imádkozik valakiért. Ha hívő lennék, azt gondolnám, hogy maga a Teremtő rendelte úgy, hogy fiának földi helytartója elég lassan haljon meg, és legyen idő a közös imádságra. Nem emlékszem, hogy lett volna arra példa, hogy egy emberért, pláne a katolikus egyház vezetőjéért együtt imádkoznak a zsidók, az iszlám, és száz más vallás hívei. Sőt, még az ateisták is, a maguk módján. Talán Gandhi volt utoljára hasonló hatással emberekre. Összeállt a világszeretet szövete. Nem lehet, hogy ez ne sugározzon valami jót a világ jövőjére.

Andrassew Iván

Comments are closed.