Forrás: Népszava

Rónay Tamás

Jól tudtuk, II. János Pál súlyos, halálos beteg. Nem hetek, vagy hónapok, hanem évek óta. Néhány esztendővel ezelőtt egy lengyel bíborosnak árulta el: minden nap készül arra, hogy magához rendeli az Úr. A világnak volt ideje arra, hogy felkészüljön a tragikus hírre: a katolikus egyházfő nincs többé. Mégis, amikor szombat este a Szent Péter téren aggódó hívők előtt bejelentették, véget ért a pápa földi küldetése, a hír sokként érte hívők és nem hívők milliárdjait. Nehéz szembesülni, szembesülnünk azzal, hogy elhagyott minket Szent Péter lengyel földi helytartója, aki szinte példátlanul gazdag örökséget hagyományozott ránk.

Lehetetlen feladatra vállalkozunk, ha néhány mondatban akarnánk szólni II. János Pál pápa majdnem 27 évig tartó pontifikációjáról. Életútja ugyanis rendkívül kiterjedt, szerteágazó, nemcsak az egyház átalakítása, modernizálása terén szerzett elévülhetelen érdemeket, pápaságának ideje alatt a Vatikán elismert politikai tényezővé is vált a világban.

Valójában ki is volt II. János Pál pápa? Korunk lelkiismerete, aki megkísérelte jó mederbe terelni nyáját? A vasfüggöny lebontásának vezéralakja? Esetleg teológiai kérdésekben a hagyományokhoz való ragaszkodást hirdető egyházfő? Netán egyszerű lelkipásztor, aki minden akadályt legyőz, csakhogy Krisztus s az Evangélium szavát terjessze a világban? E felvetésekre nem lehet egyértelműen válaszolni.

II. János Pál személyes nagyságát bírálói sem vonják kétségbe. Karizmatikus személyisége miatt már életében halhatatlanná vált. Egyik méltatója a következő sorokat vetette papírra róla hetvenedik születésnapján: ‘Olyan pápa ő, akinek nagy hatása volt Keleten, akinek jó érzéke van a szociális kérdésekhez és ínséghez Délen, aki az ember javát keresi, aki nem tévedhetetlen, mégis megjeleníti a kereszténységet és egyházat a modern világban”.

Méltatlan lenne bármiféle rangsort felállítani érdemei között, hiszen alighanem mindenki más és más emléket hordoz a szívében róla. Éppen ezért teljes képet sem adhatunk személyiségéről. Ám mindenképpen ki kell emelni: hatalmas szerepet játszott abban, hogy leomolhattak a Nyugat-Európát Kelet-Európától elválasztó falak. Jóllehet, – mint a napokban kiderült – a szovjet titkosszolgálat az életére tört, az ‘Isteni Gondviselés’ II. János Pált a legnehezebb pillanatokban is segítette.

A katolikus egyházfő a konzervativizmushoz való visszatérést szorgalmazta nyilvánvalóan azért, mert egyik legfőbb célja az volt, hogy az egyház visszatérjen ősi hagyományaihoz. Pontifikációja alatt gyakorta emelte fel szavát a szegényekért, a társadalom számkivetettjeiért. Az igazságos világ megteremtését szorgalmazta éppen úgy, ahogyan azt Jézus hirdette az Evangéliumban.

Működésének egyik alapgondolata a megbocsátás. Mindmáig híres az a kép, amelyen Ali Agcával igazi atyaként beszélget két évvel azután, hogy a Szent Péter téren többször eldördült a török merénylő fegyvere. Karol Wojtyla egyik homíliájában így foglalta össze a megbocsátással kapcsolatos ars poeticáját: ‘Bocsássunk meg és kérjünk bocsánatot! Miközben dicsőítjük Istent, aki irgalmas szeretetében … a Krisztus iránti odaadás csodálatos termését ajándékozta, nem mulaszthatjuk el annak beismerését, hogy bizonyos testvéreink hűtlenné lettek az Evangélium iránt, különösen a második évezredben. Bocsánatot kérünk a keresztények között létrejött megoszlásokért; az erőszakért, melyet egyes keresztények az igazság szolgálatában alkalmaztak; a bizalmatlanságért és ellenségeskedésért, amit olykor más vallások követőivel szemben tanúsítottak”. E gondolata két szempontból is különösen fontos. Egyfelől egyértelművé teszi, milyen példamutató nyíltsággal gyakorolt önkritikát a katolikus egyház múltjának jó néhány eseményével kapcsolatban.0 Bocsánatot kért a zsidóktól, a velük szemben elkövetett bűnökért. Az orosz pravoszláv egyház kivételével minden világvallással javította a katolikus egyház viszonyát. Egyetlen pápa sem tett annyit az ökumenizmus megvalósulásáért, mint II. János Pál0, ez ügyben tett erőfeszítéseit a világ alighanem minden vallási vezetője elismeri.

Az említett idézetnek azonban még egy fontos mondandója van, s talán éppen ez az, ami leghívebben mutatja személyiségének nagyságát. A pápa ugyanis a keresztényi szeretet hirdetésében is Krisztus méltó földi helytartója, követője volt. Nem a harcias katolicizmus, a hit erőszakos terjesztése, az arrogáns vallási fellépés mellett tett hitet. Nem azt hangoztatta, hogy csak azok előtt nyílhatnak meg a Mennyország kapui, akik szigorúan pontról pontra megtartják a Tízparancsolatot, illetve az Evangélium tanítását. Éppen arra akarta rávezetni a hívőket és nem hívőket egyaránt: a ‘szeretet civilizációjának” az az alapja, ha szeretjük, egymást, megbocsátunk egymásnak, s nem közösítjük ki a másikat akkor, ha úgy látjuk, nem a ‘törvény” betűi szerint cselekszik. Amint egy írásában kiemelte: ‘Csak a szeretet épít. A gyűlölet viszont szétzülleszti a társadalmi életet”.

A ‘szeretet civilizációja” a pápa tanítása szerint tehát a társadalmi élet alapja, hiszen szoros kapcsolatban áll a család intézményével. Szociális programját is a szeretet hatotta át, a humanizmus jellemezte. Sokat idézett szociális enciklikájában, az 1981-es Laborem exercensben arra hívta fel a figyelmet, hogy a Szentírás megoldást adhat egynémely szociális problémára. Az 1991-es Centesimus annusban e gondolatot továbbfejlesztvén kijelenti: a követendő út a szociális piacgazdaság. Ez rokon ugyan a kapitalizmussal, egyvalamiben azonban jelentősen eltér tőle: elképzelhetetlen, hogy mély szakadék alakuljon ki a gazdagok és a szegények között. Szociális programjával mintha szélmalomharcot vívott volna a világgal, vezetőivel, s ezt minden bizonnyal a szentatya is pontosan tudta. Mert bár a világgazdaság főszereplői illemtudóan és tisztelettel hallgatták végig intelmeit, az általa hangoztatottakból semmit sem valósítottak meg. Ha csak azt az egyetlen példát vesszük, hányszor nyilvánította ki az öregek megbecsülésének kötelmét, hányszor mondta el, hogy szükségük van rájuk és tapasztalataikra, s ha mindezt egybevetjük anyagi helyzetükkel, bizony lehangoló következtetésekre juthatunk…

A pápa ‘új evangelizációt’ hirdetett, igyekezett Isten szavát a világ olyan részeire is eljuttatni, ahol eddig alig ismerték a kereszténység alapelveit. E célkitűzése jegyében járta a világot, s toborzott újabb és újabb híveket az egyház számára. Lelkipásztori útjait sokszor a rekordok kapcsán hozzák szóba, megemlítvén, hányszor repülhette volna körbe a Földet, hányszor tehette volna meg a Föld és Hold közötti távolságot. Ennél azonban sokkal lényegesebb, hogy közelebb hozta egymáshoz a különféle kultúrákat. Tudatosította a világ vezetőiben azt: a Vatikán politikai tényező is. Sajnos ezt egyes elnökök nem mindig akarták elfogadni. Amikor például az iraki katonai beavatkozás előtt szüntelenül figyelmeztetett a háború beszélyeire, hangoztatta, ne veszélyeztessük a világ békéjét, a washingtoni héják, illetve a magát roppant vallásosnak tartó George W. Bush amerikai elnök elnéző mosollyal fogadták a pápa intelmeit.

II. János Pál a ‘világ lelkiismereteként’ próbált jobb, szebb, egyenlőbb világot teremteni. Aligha kétséges, Karol Wojtyla az utóbbi évszázad egyik legkiemelkedőbb személyisége. Roppant gazdag, kiterjedt örökséget hagy maga után, örök erkölcsi példát mutatva mindannyiunk számára.

Comments are closed.