Forrás: NOL

Gergely Jenő, 2005. április 2. 00:00

2000 márciusában a jeruzsálemi Siratófalnál imádkozottKép: REUTERS – Mal Langsdom II. János Pál 26 éves pápasága a XX. század leghosszabb pontifikátusa. Negyedszázados egyházkormányzatának sommás minősítése nem lenne méltó a már most jelentős történelmi személyiségnek tekintett “lengyel pápához”.

Kétségtelen, hogy megválasztása nagy meglepetést keltett, és ugyancsak nagy reményeket is hozott a zsinat utáni útkeresésben élő katolikus világegyházba. Mik váltak valósággá a reményekből és mik maradtak továbbra is nyitott kérdések a XXI. századi katolicizmus számára?

Mind az egyházon belül, mind azon kívül sokan és sokszor látták a pápában az egyház megújítóját, a modern kor emberének problémáit értő és megválaszolni tudó egyházfőt, a kor kihívásaira reagáló és annak eszközeivel élni tudó apostolutódot. De legalább annyian és annyiszor minősítették konzervatívnak, netán maradinak az örök dogmákhoz, hittételekhez, az egyházi törvényekhez szigorúan ragaszkodónak, ezek integritásán őrködőnek is. Szerintünk azonban az egyházat és a pápát illetően nem alkalmazhatók a “laikus minősítések”, a konzervatív-liberális, maradi vagy haladó, reformer vagy állagőrző sztereotípiák. A pápai szolgálat az Istentől eredő meghívás, aminek teljesítése nem érthető és értelmezhető annak transzcendentális jellege nélkül.

Közelről sem a teljesség igényével a negyedszázados életmű néhány fontos mozzanatát kiemelve is láthatjuk, hogy azok értelme és célja az evangélium hirdetése a modern kor emberének. Ennek pedig igen szerteágazó területei, módszerei és eszközei voltak és vannak.

II. János Pál épp úgy felismerte, mint egy évszázaddal korábbi nagy elődje, XIII. Leó (1878-1903) pápa, hogy az egyház működésének, küldetése teljesítésének alapvető feltétele a jelenkori társadalmi, politikai kérdésekben való eligazodás, sőt azon túl, a keresztény értékrendnek leginkább megfelelő társadalmi struktúrák kialakításának az előmozdítása. Az egyház társadalmi tanításának korszerűsítése a Wojtyla-pápa egyik fő érdeme. 1981-ben kiadott Laborem exercens kezdetű enciklikája a munka keresztény apoteózisa, amely a teremtés részének, a társadalom fenntartó erejének és emberi voltunk megnyilatkozásának tartja a munkát. A munka humanizálása, a munkás jogainak határozott védelme mellett rámutat a magántulajdont terhelő szociális kötelezettségekre. A kapitalizmus és a “létező szocializmus” keresztény erkölcsi alapról lehetséges meghaladását hirdette meg.

Ugyancsak történelmi jelentőségű pápai megnyilatkozás az 1991-ben megjelent Centesimus annus kezdetű szociális körlevél, amely az addigi szocializmus bukása és a kapitalizmus hegemónná válása pillanatában fogalmazta meg az egyház üzenetét a “hogyan tovább” kérdésében. A lengyel valóságot megélt pápa szerint a pártállami rendszer erkölcsileg és gazdaságilag csődöt mondott, megreformálhatatlan lett, ám elismerte mind a munkásmozgalom történelmi érdemeit, mind a “létező szocializmus” egyes vívmányait. Arra is rámutatott, hogy nem a “győztes” kapitalizmus lenne a keresztény szempontból elfogadható egyedüli út, hanem csak egy olyan humanista és szociálisan igazságos demokrácia, amely minden ember számára lehetővé teszi önmegvalósítását.

A második vatikáni zsinat tanítását kiteljesítve II. János Pál pontifikátusa mondhatni az ökumené szolgálata. Ez kifejezésre jut a nem katolikus keresztény egyházakkal és felekezetekkel való párbeszéd keresésében, a nem keresztény vallások iránti nyitottságban, hogy e téren első helyen a zsidósággal való testvéri megbékélés tényeit említsük csak. Különösen szívügye volt az ortodox kereszténységhez való közeledés (az 1985-ös Slavorum apostolici enciklika), ám erőfeszítései nem jártak átütő sikerrel. Számos lépést tett a keresztény-zsidó megbékélés, a kiengesztelődés útján. Nagy nemzetközi visszhangot – igaz, bírálatot is – váltott ki az 1998-ban kiadott “Emlékezzünk: megfontolások a Soahról” című szentszéki dokumentum.

Ami a pápa teológiai konzervativizmusát illeti, a vitás kérdések már korábban is jelen voltak az egyházban, s azokat a modern kor szabadsága-szabadossága tette vagy teszi esetenként akuttá. II. János Pál alapállása e tekintetben az, hogy “az emberi szabadságnak csak az igazságban van emberi és felelős jellege” (1993-as Veritas splendor enciklika). Az igazsághoz (az egyház tanításához) való töretlen ragaszkodás szellemében a pápa megerősítette, hogy csak férfiak szentelhetők pappá az egyházban. A nők szerepe és helye a dogmák és kánonok értelmében azonban nem alárendelt, hanem azok biztosítják, sőt megkövetelik megbecsülésüket. A nők tisztelete és az emberi élet védelme terén – a fogamzásgátlás és az abortusz kérdésében – semmiféle kompromisszumot nem ismert. Az abortuszt előre megfontolt gyilkosságnak, s mint olyant, halálos bűnnek minősítette. A család védelme vezette, amikor elutasította a homoszexualitást, de igen határozottan fellépett az egyháziak közötti deviáns jelenségekkel szemben is. Kétségtelen nem hitelv, hanem egyházi törvény rendelkezik a papi nőtlenségről, a cölibátusról, aminek fenntartásához is határozottan ragaszkodott II. János Pál pápa. Az ezzel kapcsolatos bírálatok, viták az egyházon belül is kérdésessé tették ezt a szigorú jogfenntartást, amin a modern élet előbb-utóbb nyilván változtatásokat kényszerít ki.

II. János Pál egyértelműen modern egyházfőnek bizonyult a tömegkommunikáció kezelésében és az evangelizáció új eszközeinek, módszereinek alkalmazásában. Elődei csak igen ritkán léptek ki a Vatikán falai közül (külföldre meg inkább csak hurcolták őket, mint legutóbb Napóleon). 1870-től 1929-ig a pápák a Vatikán foglyainak tekintették magukat, és még Róma népe előtt sem mutatkoztak meg. A Keletről jött pápa viszont soha nem látott vitalitással járta a világ országútját, hogy eljusson a legtávolabb élő hívekhez is, hogy elvigye nekik is a jézusi üzenetet. A korábban megközelíthetetlen magasságokban élő egyházfő így lett a “világ plébánosa”, akinek megjelenése hívek százmillióit vonzotta.

Mára az egész világ megtapasztalhatta, hogy II. János Pál pápa karizmatikus egyéniség volt. Senki sem tudta kivonni magát személyes hatása, hitének kisugárzása, erkölcsi tisztaságának varázsa alól. Így volt ez akkor is, amikor viszonylag fiatalon, “sportosan” volt látható, amikor a gyilkos merénylő golyói leterítették, s így volt akkor is, amikor egy megfáradt, beteg, fizikailag megrokkant, ám méltóságot, tekintélyt és szeretetet sugárzó idős férfiként láttuk viszont. A karizma belülről sugárzik, kék szemei csillogásából, ám a pápa hatása és mondandója kivételesen magas színvonalú teológiai-filozófiai felkészültségére támaszkodott. Mindezt hitelessé tette, hogy a Wojtyla-pápa olyan élettapasztalatokkal rendelkezett, amilyenekkel szinte egyetlen elődje sem: művelte az irodalmat és a színházat, megélte a szörnyű világháborút és fizikai munkáslétet. Zarándokútjain reális képet alkotott a nagyvilágról, közvetlenül ismerte meg az emberek életét, szenvedéseit és örömeit. De megtapasztalta a diktatúrákat, a “létező szocializmust” és a neki közelről sem rokonszenves “fogyasztói társadalom” lelki sivárságát is

II. János Pál korszakos pápaságáról csak a kellő történelmi távlat és a ma még hozzáférhetetlen információk birtokában adhat majd értékelést a tudomány. Annyi azonban már most nyugodtan kijelenthető, hogy vele végképp lezárult az egyház “zsinat utáni” időszaka, s kezdetét vette az emberiség XXI. századi életéhez való illeszkedése.

Comments are closed.