Forrás: Magyar Hírlap

Bodrogi Gyula a hetvenen túl négy színházban nyolc szerepet játszik

Bodrogi Gyula a hetvenen túl négy színházban nyolc szerepet játszik. Miután abbahagyta a Vidám Színpad igazgatását, számára is meglepő módon szétkapkodták. Még a nagy tragikus színészek vágyálmát, Az ügynök halála címszerepét is megkapta. A Kossuth-díjat pedig úgy várta, mint gyerek a Mikulást.

Bodrogi Gyula: az édes­anyám már a fő­is­ko­la után idead­ta vol­na ne­kem a Kos­suth-dí­jat

fotó: Németh András Péter

Amikor a Vidám Színpadon volt, tudta-e, hogy annyira jó színész, mint amilyen mostanában?

Ezt soha nem tudtam. Azt szoktam mondani, hogy a színész csinálja a rendezőt, a közönség a színészt. Megmagyarázhatatlan, hogy többen bemennek a színpadra, és van, aki érdekli az embereket, van, aki nem.

De, amikor a Kabaré bemutatója után azt írta az előadás rendezőjének, Alföldi Róbertnek, hogy „köszönet a bátorságodért”, akkor ez azt is kifejezte, hogy netán ön sem bízott egészen abban, hogy el tudja játszani a zsidó zöldséges szerepét a musicalben.

Húsz év alatt, amíg a Vidám Színpadot vezettem, meg kabarékban szerepeltem, kialakulhatott egyfajta kép rólam.

Megfogalmazható, hogy mi ez a kép?

Hogy én vagyok a tréfás színészember. De, ahogy a Vidám Színpadon letettem a lantot, annyian hívtak a legkülönbözőbb szerepekre, hogy kiderült, valószínűleg színésznek vagyok igazán jó. Amikor a Vidám Színpadot igazgattam, többször kérdezték tőlem, hogy „Gyula, nem kellene neked ezt abbahagyni?” Tizenöt évig nem éreztem, hogy abba kellene hagynom, az utolsó ötben viszont már erősen.

Talán azért nem hagyta abba, mert színészként nem bízott eléggé magában?

Nem ezért. Huzakodtam, végül elfogadtam.

Korábban olyasmiket nyilatkozott, hogy jó lenne színházigazgatóként elbúcsúzni az élettől.

Á, ezt nem hiszem, hogy mondtam, de az történelmi tény, hogy a sok huzakodás után, amikor az egyik reggel megint felhívtak a tanácstól, annyira fájt a gyomrom, hogy azt mondtam magamnak, úgyis annyira fáj a gyomrom, miért ne próbáljam ki az igazgatást is? Aztán ezt tényleg úgy fogtam föl, mint egy szerepet.

Eljátszotta az igazgató urat?

A színházigazgató szerepét játszottam. Nem volt megírva, improvizálni kellett.

Húsz év alatt egyetlen fegyelmit sem osztott ki, mert azt hangoztatta, hogy önnél nagyobb gazember úgy sincs a színházban.

Így van.

Miért hagyta abba a kabarékat, amik a Vidám fő profilját adták, és váltott át zenés bohóságokra?

Nem gondoltam én ezt végig, ösztönösen álltam el a kabaréktól. Megszűnt a kabaré elismertsége. Azok a fiatalok, középkorúak, akik valamit elértek a pályán, vendégként szívesen jöttek játszani, de nem akarták erre a műfajra rátenni az életüket.

A zenés bohózatoknak sem volt nagyobb szakmai elismertségük.

Ezeket azért valamennyire színháznak ismerték el. A kabaréhoz mindig születnie kell egy olyan személyiségnek, aki köré a műsor építhető. Ilyen volt például Nagy Endre, Komlós Vilmos vagy Kellér Dezső, akiknek a korszakában rengeteg jó színész is játszott a Vidámon. A kabaré, ahogy lazult a politikai helyzet, mind inkább átkerült a politikusokhoz. Azokat a szófordulatokat, poénokat, amiket annak idején csak Hofi engedhetett meg magának, használni kezdték a Parlamentben. Nagy derültségek, nevetések vannak az Országházban.

Ezeket a színházban nem lehetne felhasználni?

Megpróbáltuk. De nem éreztem igazinak az eredményt, elment a kedvem a műfajtól.

Miért?

Nem tudom, esetleg ösztönösen vágytam már a színészetre.

A Vidám Színpad utolsó öt évét nem szokta vállalni.

Vállalom, csak észre kellett volna vennem, hogy a főnökeim valószínűleg már nem rajongtak színházigazgatóként értem.

Arról nem volt szó, hogy a Vidámon elöregedő, széteső volt a társulat, és már nem tudta kordában tartani?

De ez is igaz.

Kifáradt előadások mentek, szintén elöregedett, és ezért fogyó közönség előtt.

Olyan nagyon nem fogyott a közönség, de tényleg elöregedett, leginkább azonban az én működésem öregedett el vagy mondott csődöt. Olyan volt ez, mint egy házasság, aminek egyszer csak vége van.

Többen azt jósolták, hogy a Vidám Színpad elhagyásával a pályájának is vége lesz. Ez önnek is megfordult a fejében?

Nem.

Amikor a Vígszínházba Gorkij Nyaralók című darabjának előadásába hívták, amilyen típusú produkcióban emberemlékezet óta nem játszott, akkor gondolt rá, hogy ez esetleg nem sikerül?

Azt éreztem, hogy meg kell csinálnom az alakításomat. Rendkívüli hála volt bennem Marton László igazgató és Valló Péter rendező iránt, hogy ilyen feladatra hívták a tréfás embert. Azon izgultam, hogy a közönség hogyan fogad.

Attól félt, hogy elröhögik magukat, amikor belép a színpadra?

Valami ilyesmitől tartottam. De szerencsére semmi ilyen nem történt.

Mondták, miért hívták?

Mindenki azt mondta, aki hívott, hogy már régen abba kellett volna hagynom az igazgatást.

Akkor korábban miért nem hívták?

Nem is tudtak volna, mert egyfolytában a Vidámmal foglalkoztam.

A Kabaré próbáin viszont állítólag voltak bajok önnel, Alföldi Róbert rendszeresen azt mondta, hogy „kérlek szépen, Gyula, meg foglak verni”. Miért mondta ezt önnek?

Mert amikor azt éreztem, hogy olyasmit talált ki, ami nem jó, mindig valami vicces formában tudtára adtam, hogy nekem más a véleményem.

Ez azt jelenti, hogy poénkodott a próbákon?

Igen.

Ilyenkor „fejbe kell verni”, hogy abbahagyja?

Nézze, most már én vagyok a Gyula bácsi, tisztelettel mondják, hogy „én téged meg foglak verni”. Fiatalkoromban a József Attila Színház igazgatója, Fodor Imre, még be is zárt az öltözőbe. Közölte, hogy „ameddig ezt a szerepet nem tudod pontosan, nem jöhetsz ki”. Ma már megtanulom a szöveget.

Az igaz, hogy a Kilencen, mint a gonoszok második előadása előtt totálisan elfelejtette a szöveget?

Egyszerűen kiugrott a fejemből a szöveg. Meg is ijedtem. Aztán a súgó segítségével végigcsináltam az előadást.

Mitől lehetett ez?

Mit tudom én! Ez pillanatnyi állapot volt. Álltam a büfében, és rájöttem, hogy hoppá, nem tudom, mit kell mondani. Ez szerencsére soha többé nem ismétlődött meg.

Elég sok mindent kell pedig most észben tartania, mert négy színházban nyolc szerepet játszik.

Reggel bekapcsolom a számítógépet, és megnézem, hogy aznap hová megyek. A Nemzeti A Macskalápon című új produkciójában néhány mondatos szerepet játszom, erre azért annyira nem kell készülnöm. De, ha például a Játék a kastélyban megy a József Attila Színházban, akkor egész nap az van bennem.

A szöveget is nézi?

Nem, ülök az autóban, és az egész jelenetet el tudom mondani.

Mit szólt, amikor megtudta, hogy a nagy tragikus színészek vágyát, Az ügynök halála címszerepét osztják önre?

Soha életemben eszembe nem jutott, hogy ezt a szerepet megkapom. A Kabarét játszottuk, Alföldi leült mellém, és megkérdezte, „tudod, mit kellene neked eljátszanod?” Amikor azt mondta, hogy az ügynököt, csak derűsen röhécseltem. Viszont mire hazaértem, még nem voltam bent a lakásban, de a kezem már a könyvespolcon volt. Rögtön elolvastam a darabot.

És egyből megkívánta a szerepet?

Azt éreztem, hogy ezt nekem írták.

Gondolt arra, hogy Kossuth-díjat kaphat?

Nem. Az édesanyám már a főiskola után ideadta volna nekem. Később évente megkérdezte, „öcsikém, hogy lehet, hogy te nem kaptad meg?” Aztán a kollégák is kérdezgették ugyanezt, sőt többen azt hitték, hogy már régebben meg is kaptam.

Beszéltünk a díjátadás előtt, azt mondta, úgy várja az ünnepséget, mint gyerek a Mikulást.

Teljesen úgy éreztem magam, mint egy hülye gyerek, aki tudja, hogy nem a Jézuska hozza az ajándékot, de mégis drukkol, hogy mi lesz a fa alatt.

Ezután mi jöhet még, a Lear király?

Á, nem. Játék jön. Annyi feladatot vállalok, amennyi az időmből telik. Manapság nyüglődni, panaszkodni divat, de a fene egye meg, én kifejezetten jól érzem magam.

Bóta Gábor