Forrás: NOL

Munkatársunk, Dunai Péter elemzése

Dunai Péter, 2005. április 2. 00:00

Gázai övezet, 2005. március 30.Kép: REUTERS – Suhaib Salem Azon, hogy milyen alapon rohanták meg az amerikaiak, szövetségeseik Irakot, Szaddám Huszein népirtó, terrorrendszerét, talán már nincs értelme vitatkozni. Fait accompli – bevégeztetett. A tegnap Washingtonban nyilvánosságra hozott Robb-Silberman-jelentés utólag jelentős adag igazságot szolgáltat a háború bírálóinak.

Maró kritikával illeti az amerikai hírszerző szervezeteket az iraki “durva mellényúlásért”, téves információkért, következtetésekért.

A Nyugatnak pontot kéne tenni a vita végére. Legalább arra a részére, hogy joga van-e egy civilizációnak, amely többre tartja magát (demokratikus rendje miatt) mint a legtöbb másikat, exportálnia, mi több, erőszakkal exportálnia ezeket az értékeket. Van-e alapja az egyik államnak beavatkoznia a másik belügyeibe? Meddig tartanak a belügyek? A lakosság tömeges terrorizálása, a rezsim ellenfeleinek, gyerekeknek is a nyilvános kivégzése, vegyi fegyverek bevetése, tömegpusztítófegyverprogramok elindítása – mindez bizonyíthatóan megtörtént Szaddám Huszein Irakjában – elégséges ok-e a beavatkozásra? Elfogadható-e, hogy mindezt George W. Bush új Közel-Kelet-doktrínája (demokráciaexport, mert stabilitás csak szabad, demokratikus államokkal valósítható meg) alá gyömöszöljék be?

Ideológiák, “izmusok” erőltetett exportja ritkán vezetett eredményre. Történelmi példák hozhatók a Kolumbusz utáni Amerika spanyolok által való erőszakos gyarmatosító-katolizációjától a Szovjetunió kudarcot valló kísérletéig, hogy a prefeudális Mongóliát a “fejlett” szocializmus-kommunizmus szintjére katapultálja.

Ma már azon érdemes gondolkodni, mi lesz Szaddám Irakja után. Az ott történtek katalizátorként meglódítják-e a régiót a demokrácia irányába? Avagy ellenkezőleg, az Amerika-ellenesség felerősödésével növelik az önkényuralmi rendszerek belenyugváson, apátián, az iszlám konzervativizmusán, múltba fordulásán, a Nyugat gyűlöletén, a nyugati eszmék elvetésén, Izrael léte tagadásán, az antiszemitizmuson alapuló látszategységet?

Az Irak-vita emblematikussá válik. Megosztja magát a Nyugatot is. Rávillant értékrendje ellentmondásaira. A nagy francia forradalom óta talán az egyik legjelentősebb értékválság-értékváltás előtt/után állunk. Mit védjünk, a ragadozó területösztönéből, az ősember barlangmentalitásából eredeztethető nemzeti szuverenitást, a négyzetkilométereket, avagy az univerzális emberi jogokat?

Peter Struck német védelmi miniszter nagy vihart kavart, amikor néhány éve megfogalmazta: Németország érdekeinek védelme a Hindukusnál, Afganisztán hegyeiben kezdődik. Ha ugyanezt húsz évvel ezelőtt bárki ki meri mondani, simán lenácizzák.

Nagy baj, hogy a Közel-Keleten alig van olyan nyitott szellemiségű polgárság, középosztály, amely befogadója lehetne a demokratikus eszméknek.

Recsegve-ropogva áll át a NATO az új kihívásokra, a terrorizmus támasztotta veszély elhárítására. Vajon ugyanilyen tükörmozgások indulnak a több mint egy évszázad, az iszlám-oszmán birodalom teljes széthullása óta stagnáló, talán visszalépő Közel-Keleten is?

Szerencséjük-szerencsétlenségük az olaj. A világ olajtartalékainak csaknem háromnegyede ebben a régióban van és talán még két generáció életében elég lesz. A Közel-Kelet monokultúrás (olaj-gáz) államai máig alig vesznek részt a globalizált világgazdaságban. Gazdaságuk áttekinthetetlen, a döntési folyamatok elzártak a nyilvánosság elől, a külföldi tőkeberuházók – éppen a zavaros politikai-gazdasági alapok, az átláthatóság hiánya miatt – elkerülik a vidéket.

Csoda, hogy a Közel Kelet műszaki-gazdasági elmaradottsága még Fekete-Afrikáét is alulmúlja? A világon a lakosságszámra vetített, bejelentett találmányok száma (a gazdasági-műszaki-vállalkozói kultúra egyfajta fokmérője) Izraelben a legmagasabb, közelebbi-távolabbi arab szomszédállamaiban pedig a legalacsonyabb.

Nagy baj, hogy a szellemi-irodalmi élet, a média ebben a közegben egyre inkább a Nyugat-ellenes csoportok eszközévé válik. Nagy baj az erősödő türelmetlenség, az elemi erejű idegen-, Amerika-ellenesség. Az arab világ sértettnek, megalázottnak, kiszolgáltatottnak érzi magát.

Gondokat okozhat majd, hogy a széthullott oszmán birodalom utódállama, a legalább annyira közel-keleti, mint európai Törökország, jövendőbeli EU-tag társunk révén közvetlenül érintettek vagyunk. A világi Törökország megteremtője, Kemal Atatürk forog a sírjában a kortünet, országa lopakodó újraiszlamizációja láttán. (Ez akkor is igaz, ha a mérsékelt iszlám beállítottságú Erdogan kormányfő alatt Ankara többet tett az EU-feltételek teljesítéséért, mint elődjei). Bennünket pedig a hideg ráz, amikor olvassuk a Reuters minapi jelentését, hogy Törökországban az egyik legnépszerűbb könyv Adolf Hitler Mein Kampfja. Ezt olvasottságban csak egy másik könyv múlja felül, amelyben egy érzelmeiben sértett török terrorista Washington atombombával való elpusztításával vesz elégtételt.

Nagy baj, hogy a Közel-Keleten alig van olyan nyitott szellemiségű polgárság, középosztály, amely befogadója lehetne a demokratikus eszméknek, jó értelemben felvevője a “demokráciaexportnak”. A Közel-Kelet pártjai inkább karizmatikus személyiségek, törzsi-rokoni-vallási szálak alapján működnek. A múlt század közepén indult, demokratizálásnak alig, pánarab nacionalizmusnak inkább nevezhető kísérletek is elhaltak.

Mozdul-e valami a térségben a 2003-as drámai Irak-beavatkozás következtében? Enyhül-e a Bush-elnök megfogalmazta “szabadsághiány” (freedom deficit) az arab Közel-Keleten? Történt-e előrelépés az arab szakemberek által a minap elvégzett felmérés három elégtelenje (1. szabadságjogok, 2. a nők jogai, 3. A tudástársadalom teljes hiánya) kijavítására a térségben?

Nagy változások egyelőre nem tapasztalhatók. Amik történnek, azok a Bush-pártiak szerint a Szaddám-rezsim erőszakos eltávolítása miatt megszeppent helyi diktátorok (Szíria, Líbia) reakciói, az (export) demokrácia térhódításának első mozzanatai. A Bush-ellentábor mindezt nem az iraki támadásnak, hanem az előző amerikai kormányzatok, az ENSZ, az EU és Oroszország az elmúlt évtizedben kifejtett, kevésbé látványos háttérmunkájának, részben a közel-keleti “kvartettnek” tulajdonítja.

Palesztinkérdés – haza, de hol? A Közel-Kelet iránymutatója, a mai helyzet kulcsa. Itt, a palesztinoknál indul meg egyfajta, igaz korlátozott, polgárosodás. Alapja a művelődés. Az arab világban a palesztinok körében messze a legmagasabb a felsőfokú végzettségűek aránya. Ehhez hozzájárult a volt szocialista országok politikája, a múlt század hatvanas-hetvenes éveiben többtízezer palesztin fiatal tanult Moszkva, Berlin, Prága, Varsó, Budapest egyetemein. Palesztinok dolgoznak ügyvédként, könyvelőként, szakmunkásként az iraki, kuvaiti, egyesült arab emírségekbeli, szaúd-arábiai olajiparban. Palesztin orvosok, mérnökök, írók, költők, gondolkodók gyakoroltak-gyakorolnak jelentős hatást a térség arculatára. Jasszer Arafat halála vízválasztó, Mahmud Abbasz, az új vezető körül a vártnál erőteljesebben jelennek meg a mérsékelt, középosztály-mentalitású, az Izrael létének tagadása helyett a zsidó állammal való együttélést, a normalizálódást elfogadó erők.

E pillanatban a palesztinok jelentik a legnagyobb esélyt, hogy egy demokratizálási folyamat gócpontjává váljanak a Közel-Keleten. Ha sikerül megegyezniük Izraellel, és az arab világ 1948, Izrael állam megalakulása óta először valóban és teljességében megbékél a zsidó állam létével, ez járulhat hozzá nagymértékben a régió stabilizálódásához. Bush elnök “demokráciaexport”-politikája talán itt hozhat a legtöbbet a Fehér Háznak. És ha még ehhez a Nyugat nagyvonalú, a felhasználást illetően kellően ellenőrzött segítséget nyújt a fiatal palesztin államnak, az esélyek biztatóak.

Az egyetlen valós bevételi forrás, a térség globális jelentőségét megadó olaj kifogyóban van. A pangás, stagnálás évtizedei után a Közel-Keletnek lépnie kellene. Már nincs sok ideje. Furcsán hangzik, de éppen a Bush-doktrína kínálhat erre lehetőséget.

Comments are closed.