Forrás: NOL

Krasznai Zoltán, 2005. március 31. 00:00

Elképesztő történelemhamisítást tartalmazó kijelentést tesz Pozsgay Imre a Heti Válasz 2005. március 17-i számában, a Tettem egyet s mást a rendszerváltásért címmel vele készült interjúban.

Nem kevesebbet állít, mint hogy – idézem – „az egész magyar demokrácia és a rendszerváltást előkészítő politikai elit a nyolcvanas években az általam vezetett Hazafias Népfront köpönyegéből bújt ki”. Ha Pozsgay ezt a hajdani MSZMP PB tagjaként mondja, nem vitatkozom, csupán rezignáltan megjegyzem, hogy ez a régi, „élenjáró” bolsevik mentalitás továbbélése: hazudnak mindig, minden hullámhosszon. Ellenben egy tudományos pályára átnyergelt személyiségtől mégis tűrhetetlen a tényeknek ilyen arcátlan meghamisítása.

Bizonyítottnak tekinthetjük, hogy nem a Belgrád rakparton készült a nyolcvanas évek illegális szabad sajtója, a Beszélő, a Hírmondó s a többi „szamizdat”. Az e kiadványokat író, szerkesztő, kinyomtató, terjesztő egykori demokratikus ellenzéknek nem volt semmi köze sem a Hazafiatlan & Néptelen Fronthoz, sem Pozsgayhoz. Miként az MDF alapító atyái többségének sem. A lakiteleki sátorban valóban ücsörgött Pozsgaynak néhány famulusa. No de az egész rendszerváltást előkészítő politikai elit?! Kis János, Szabó Miklós, Csoóri Sándor, Krassó és Lezsák, T. G. M. és Für Lajos, Demszky, Orbán s a korszak többi neves, vagy mára már elfeledett szereplője már csak azért sem bújhatott ki a Hazafias Népfront köpönyegéből, mert oda be sem bújtak.

Az évek múlásával Pozsgay egyre fényesebbre igyekszik polírozni saját szerepét a rendszerváltásban. Ha ez így megy tovább, előbb-utóbb azt is megtudjuk, hogy az ő pörölycsapásai alatt bomlott fel a szovjet birodalom, de legalábbis ő szabadította rá – valamelyik kifordított köpenyéből – a rezsim szétverésére beprogramozott Gorbacsovot a szovjet Politbüróra.

Nos, Pozsgayt rá kellene ébresztenie már valakinek, hogy a szovjet rendszer – vele vagy nélküle – eleve bukásra volt ítélve, s hogy a bomlási folyamatok – tőle függetlenül – rendkívül felgyorsultak a nyolcvanas évek első harmadától. Ennek során a kommunista pártok valamennyi árnyalatukkal, így a magukat reformkommunistaként definiáló politikusokkal együtt a rendszer működtetőiből a rezsim válságtermékeivé váltak. A levitézlett élcsapat – miután a probléma, és nem a megoldás része volt – a válságot sem volt képes menedzselni, nemhogy a rendszerváltást levezényelni. (- Hogy az elvtársak nem méltóztattak lövetni? – Abban az esetben valószínűleg „méltóztattunk volna forradalmat csinálni”, s nem kellene még most, 15 év elteltével is ezzel az egész megzápult örökséggel bíbelődnünk, utódpártostul, nómenklatúra-burzsoáziástul, ügynöklistástul.)

Pozsgaynak persze volt szerepe a rendszerváltásban. Nem is akármilyen. A rendszerváltás hajnalán ő képviselte a leghatékonyabban az MSZMP-nek még a nyolcvanas évek elején kidolgozott megosztási politikáját az ellenzékkel szemben. Az állampárt ugyanis leginkább a különféle ellenzéki áramlatok egyesülésétől, egy erős és egységes ellenzéki mozgalom megjelenésétől tartott. A Szolidaritás megjelenése Lengyelországban csak fokozta ezt a félelmet. A cél a radikálisan rendszerellenes „demokratikus ellenzék” és a taktikai kérdésekben az állampárt vezetésével szemben békülékenyebb „nemzeti tábor” egymásra találásának megakadályozása volt. Ennek cinikusan aljas eszköze pedig a két világháború közötti népi-urbánus szembenállás alvó parazsának felszítása. A pártvezetés aggodalmát fokozta, hogy a Bibó-emlékkönyv és a monori találkozó megmutatta: a rendszer mind nyilvánvalóbb és mind súlyosabb válsága közelíti egymáshoz a két „tábor” felelős gondolkodóit. Elérhető közelségbe került egy egységes ellenzéki mozgalom kialakítása. Ennek megakadályozására beindult a dezinformációs gépezet, a hatalom pedig a „gyengébb láncszemnek” tekintett nemzeti szárnnyal szemben a „mézesmadzag és bunkósbot” taktikáját alkalmazta. A későbbi fejleményekre egészen napjainkig kiható döntő pillanat hetekkel a lakiteleki sátorverést megelőzően következett be. A találkozó fő szervezői, az MDF leendő első elnöksége úgy döntött, hogy a találkozóra meghívja a népi táborhoz közel állónak tekintett Pozsgayt, aki részvétele feltételéül szabta, hogy a „demokratikus ellenzék” prominens képviselői ne legyenek jelen a találkozón. A leendő MDF leendő vezetői elfogadták ezt a feltételt. Így az MSZMP megnyerte a mérkőzést, még mielőtt a lakiteleki találkozó megkezdődött volna. A következmény: megindult a versenyfutás a két tábor között: melyik lesz a rendszerrel szemben álló erőket legerősebben magához vonzó pólus? E ponton szakadt szét, mi összetartozhatott volna.

Pozsgaynak a rendszerváltás előkészítésének következő szakaszában is fontos – bár ezúttal már áttételes – szerepe volt. Miután létrejöttek az első ellenzéki szervezetek (MDF, Szabad Kezdeményezések Hálózata), az MSZMP érdeke már azt diktálta, hogy e szervezetek ne alakuljanak párttá. Ha nincs több párt, akkor nem lehet többpártrendszer sem. Az MDF párttá alakulásának legfőbb ellenzője – a tagság részéről megnyilvánuló minden nyomással szemben – az MDF első elnöke, Bíró Zoltán, Pozsgay hűséges famulusa volt. Bírónak buknia, Antallnak jönnie kellett ahhoz, hogy az MDF-ből párt lehessen.

Valóban tett tehát egyet s mást Pozsgay a rendszerváltásért. Hatékonyan képviselte pártja, az MSZMP érdekeit, melyek kezdetben egy egységes ellenzéki párt kialakulásának ellehetetlenítésére, később az MDF párttá alakulásának megakadályozására irányultak. Az első célkitűzés hibátlan teljesítésével súlyos felelősség terheli azért, hogy XX. századi történelmünkben másodszor is kialakult a hazai progressziót végzetesen megosztó népi-urbánus szembenállás, amely másodszor akadályozta meg, hogy a haza és a nemzet haladásában érdekelt legjobb erők közös nemzeti stratégiát fogalmazzanak meg, és annak alapján cselekedjenek – 1945-ben a német birodalom, 1988 után pedig a szovjet birodalom összeomlásával kitárulkozó lehetőségek optimális kihasználása végett. Nem állítom, hogy az MSZMP megosztási politikája nélkül a népi -urbánus szembenállás visszatérése nem következhetett volna be, de az előzmények ismeretében állítom, hogy e beavatkozás nélkül az összefogásra komoly esély nyílt volna. Ezzel szemben az állampárt aknamunkája s ennek részeként Pozsgay áldásosnak nem nevezhető tevékenysége ezen esély valószínűségét a nullára redukálta. Ami ezután következett, az az elmúlt 15 év hazai történelme: az ország politikai értelemben vett kettészakadása, a politikai táborok közötti „frontvonalak” átjárhatatlanná válása, a közéletet és a közbeszédet elárasztó burkolt vagy nyílt „zsidózás” és „fasisztázás”. A szabadságérzés megtapasztalása helyett a kölcsönös gyanakvás fojtó légköre; a progresszió legjobb erőinek szétforgácsolódása, jelentős részüknek önkéntes vagy kierőszakolt kivonulása a politikából; a helyükbe lépő politikai paprikajancsik, ügynökmúltú ügynökök, dilettáns akarnokok kérészéletű tündöklése, a többpárti parlamentáris demokrácia lejáratódása; nemzeti felemelkedés helyett a nemzet szétesése. Történelmünk újabb zsákutcája.

Mindezekért talán ne állítsuk piedesztálra Pozsgay Imrét.

A szerző szabadgondolkodó,

az MDF alapító tagja.

A cikket a Heti Válasz visszautasította