Forrás: ÉS

SLAVENKA DRAKULIC

Miért Hága?

Nem sokkal azután, hogy a háború Horvátországban befejeződött – Boszniában még folyt -, egy fiatalember, a lányom barátja szállt meg zágrábi házunkban. Észrevettem, hogy nem oltja el a szobájában éjszakára a villanyt. Amikor egyszer rákérdeztem erre, homályos magyarázatot adott. Esetleg felébred éjszaka, és nem fogja tudni, hol van. Rossz álmai lennének. A barátairól álmodna, akiknek nyomuk veszett egy boszniai bevetés során, valószínűleg megölték őket. Nyilvánvaló volt, hogy nincs kedve többet mondani a dologról.

Most már családja van, kislánya született, és biztos vagyok benne, hogy soha nem fog mesélni neki az eltűnt barátairól, és különösen arról nem, hogy hol tűntek el. De még ha mesél is majd neki a boszniai háborúról, a kislány akkor is zavarban lesz. Valószínűleg úgy fogja tudni, hogy Horvátország hivatalosan sohasem állt háborúban Boszniával, soha nem volt agresszor. Az apja hivatalosan soha nem harcolt boszniai muszlimok ellen, és a barátait sem ölhették meg ott. A mostani történelemtankönyveket alapul véve a kislány úgy fogja tudni, hogy az úgynevezett „honvédő háború” pusztán önvédelmi harc volt, semmi egyéb. Sőt, tekintve, hogy önvédelmi harc volt, a horvát katonák háborús bűnöket sem követhettek el. Legalábbis ez volt a hivatalos horvát álláspont az elmúlt tíz esztendőben, amin Franjo Tudjman 1999-ben bekövetkezett halála sem változtatott.

Egy szerbiai kislány előtt valószínűleg ugyanígy le fogják tagadni a háborút. Ha a horvátországi vagy a boszniai háborúról kérdezi az apját, ezt a választ fogja kapni: Háború? Miféle háború? A szerbek csak arról a háborúról vesznek tudomást, amelyet a NATO indított ellenük, meg amelyet ők vívtak a koszovói „terrorizmus” ellen. A horvátországi és a boszniai háború nem számít szerintük.

*

Úgy képzelem, apám is valahogy úgy érezhette magát a háború után, 1945-ben, mint az a fiatalember, aki nálunk lakott. Azt nem tudom, hogy égette-e éjszaka a lámpát. Huszonhárom éves volt, és igyekezett elfelejteni a háború öt esztendeje során tapasztalt borzalmakat. A legroszszabb mögötte volt. Hamarosan találkoztak anyámmal, és családot alapítottak. Én 1949-ben születtem. A jövő ragyogónak ígérkezett.

Apám soha nem beszélt arról a négy évről, amit a második világháború idején Tito partizánhadseregében töltött. Igyekezett elfelejteni – és én sokáig azt hittem, ez az egészséges önvédelem jele. „Az emberi lény a felejtés képességének köszönheti a túlélést” – írja Varlam Salamov a Kolimai történetekben. De tudom, hogy apámnak emlékeznie kellett a háborúra, ha soha nem is beszélt róla. A legfontosabb esemény volt az életében, sokkal mélyebb nyomot kellett hagynia benne, mint bennem a volt Jugoszlávia legutóbbi háborújának. És minél többet gondolkodom a dologról, annál inkább meggyőződésemmé válik, hogy az ő hallgatása és az 1939-1945 közötti események hivatalos változata együttesen tették lehetővé ezt a legutóbbi háborút.

Habár apám hallgatott arról, amit látott és tapasztalt, van három képem, amelyeket gyermekkoromban a háborúval hoztam kapcsolatba – az ő háborújával, amilyen valójában volt.

Az első nagyanyámtól származik. Ő is a partizánokkal volt a háború alatt, főzött és mosott rájuk. Gyakran elmesélt egy jelenetet abból az időből, amelyik mélyen belevésődött az emlékezetébe. A partizánok egyszer visszafoglaltak egy horvát falut a szerb csetnikektől. A falu üres volt, lakói elmenekültek. Amikor belépett az egyik elhagyott házba, hogy ott töltse az éjszakát, különös szagot érzett. Az égett hús szagát. A csetnikek sietősen távoztak – azt hitte, ottfelejtették az ételt a tűzhelyen. De nem volt ott étel. Kinyitotta a sütőt. Egy újszülöttet talált benne – megsütötték, mint egy malacot.

Kiskoromban gyakran elképzeltem, ahogy a nagymama bemegy abba a házba. Még azt a különös szagot is éreztem, jóllehet sohasem találkoztam vele. Képzeletemben megjelent a fahasábokkal megrakott fekete konyhai tűzhely, meg a keze, ahogy kinyitja. El tudtam képzelni az iszonyát is. Idővel az én iszonyom lett.

A második kép, amelyik megragadt emlékezetemben, a Kozara című filmből származott, de ettől még valóságos volt számomra. Jól emlékszem, mennyire féltem, kivert a verejték, nyirkos lett a tenyerem, folytak a könnyeim. A film arról szól, hogyan harcolt Tito partizánhadserege a német megszállókkal, és más hasonló filmekkel együtt kötelezően meg kellett néznünk a történelemtanárunk vezetésével. Van benne egy jelenet, amikor a főhős – természetesen egy partizán – elbújik egy földalatti üregbe. A német katonák keresik, hallja a kiáltásaikat. Egyre közelebb érnek. Egy kisgyereket tart a karjában, és amikor az ellenséges katonák a közelükbe érnek, a gyerek sírni kezd. A hős befogja a száját. A másik kezével az üreg rögtönzött tetejét tartja. A film leglélegzet-elállítóbb pillanatában az egyik német katona, aki a földet szurkálva keresi a búvóhelyet, szuronyával átdöfi a hős tenyerét.

A harmadik képem a háborúról egy könyvből származik, amelyet apánk dugdosott előlünk, gyerekek elől, de nekem sikerült megkaparintanom. Jobb lett volna, ha nem sikerül, mert nem kérdezhettem az apámat arról, amit láttam benne, és nem kellett volna látnom. Így aztán sokáig tartott, amíg megértettem, mit ábrázolnak azok a borzalmas képek. Nagyon élesen emlékszem a könyvre. Megsárgult papírú, zöld vászonkötésű vékony könyvecske volt. Néhány fénykép is volt benne. Rossz, eléggé elmosódott fekete-fehér felvételek. De ahhoz elég élesek, hogy ki lehessen venni az emeletes ágyakon ülő csontsovány embereket, ezeket az élő csontvázakat meg a földön halomba rakott holttesteket. A könyv címe: Jasenovac. Évekkel később, amikor elmentem a jasenovaci koncentrációs táborba, ugyanezekkel a felvételekkel találkoztam. Láttam továbbá összegyűjtve azokat a késeket és kalapácsokat, amelyekkel az usztasák, a horvát fasiszták körülbelül hetvenezer embert gyilkoltak le, köztük húszezer zsidót.

Ilyen filmekből, könyvekből és családi történetekből vett képeken nőttünk fel. Egyfelől megvoltak az emlékeink, másfelől ott voltak a történelemkönyvek, amelyek a kommunista párt ideológiájának megfelelően adták elő a történteket. Nem igaz tehát, hogy elzártak minket a múlttól. Ellenkezőleg, lehet, hogy túl sok múltat kaptunk. Történelemkönyveink azonban nem tényekkel, hanem legendákkal voltak tele: Tito hadseregének offenzíváival, nagy ütközeteivel és még nagyobb győzelmeivel. Évtizedekkel később, amikor értesültem az ausztriai Bleiburg mellett lezajlott vérengzésről, ahol a fasiszta Független Horvát Állam katonáinak tízezreit gyilkolta le könyörtelenül a titóista hadsereg, mielőtt azok Nyugatra vonulhattak volna, hogy megadják magukat a szövetségeseknek – bizonyos értelemben már túl késő volt ahhoz, hogy átszabja szemléletemet. Világos elképzeléseim voltak arról, milyenek voltak a partizánok, a csetnikek, a németek és az usztasák. Semmiféle történelmi tény nem volt képes kitörölni a kora gyermekkoromban belém vésődött képeket. Hasonló helyzetben kellett legyen az is, akinek ott ölték meg a partizánok a nagybátyját vagy az apját, de a történelemkönyvei egy szóval sem említették ezt a mészárlást. Nemzedékem úgy nőtt fel, hogy soha nem tanulta meg a történelmet – a történelem, amelyet mi ismertünk, hazugság és csalás volt.

*

Csak most látom tisztán, milyen könnyű kirobbantani egy háborút a tények hiányában. A háború nem a semmiből lesz, elő kell készíteni. Jól használhatók erre az olyan képek, amilyeneket az emlékezetemben őrzök, az érzelmi emlékezéssel könynyen megalapozható a gyűlölet. Hiszen minden ember őriz az emlékezetében egy sor hasonló képet, és nagyon veszélyes, ha pusztán csak ennyit. A politikai vezetők ezekre a képekre hivatkoztak, ezeket elegyítették a népi mitológiával, és végeérhetetlen televíziós propagandával szították fel az érzelmeket. Bajosan védekezhettünk e propaganda ellen, hiszen nem volt közös történelmünk, amelynek mindannyian hitelt adhattunk volna. A racionalitás vékony kérge hamar leválik az érzelmek nyomása alatt. Az a történelem, amit tanultunk – és ami nem volt történelem – megkönnyítette, hogy búcsút mondjunk az értelemnek a puszta érzelmek kedvéért.

Így aztán, amikor a legutóbbi háború után ugyanezt a hallgatást, az igazság vágyának ugyanezt a hiányát és a tények manipulálásának ugyanezeket a módszereit tapasztaltam, kezdtem megijedni. Ez volt a harmadik eset az életemben, hogy a történelem „nullpontra” ért. Először apám nemzedékével történt meg a második világháború, azaz a kommunista forradalom után. Az egész megelőző történelmet újraírták. Másodszor a kommunizmus összeomlása után következett be. Akkor a kommunizmusról kellett megfeledkezni, és 1990-től kellett újrakezdeni az időszámítást (és újraírni a történelmet). Harmadszor pedig most, az 1995-ben befejeződött háború után. Horvátországban nem nehéz észrevenni, hogy mindenki vonakodik akár csak szóba hozni a háborút, majdnem úgy, mintha meg sem történt volna. Még könynyebb olyan következtetésre jutni, hogy az emberek belefáradtak a múltba, szeretnék maguk mögött hagyni és a jövőre gondolni. Végül is főként azért keveredtek bele a háborúba, mert a múltra gondoltak. Minden politikus örömmel csatlakozik a többséghez, és arról szónokol, hogy „új lapot – lehetőleg üres lapot – kell nyitni a történelemben”. Sokan közülük korábban is hatalmon voltak, ám nem kívánnak felelősséget vállalni a háborúért.

Azonban ha nem tisztázzuk, mi az igazság az úgynevezett „honvédő háborúval” kapcsolatban, akkor a következő nemzedék egy szép napon pontosan ugyanabban a helyzetben találja magát, mint az én világháború utáni nemzedékem. Attól függetlenül, hogy a szüleik melyik oldalon álltak, mind csak poros képekre és véres történetekre támaszkodhatnak – vagyis az emlékezésre a történelem helyett.

Persze bármennyire igyekszünk elfelejteni, a háború itt van velünk. Elég Hágát említeni, hogy ez kiderüljön. Lefogadom, minden holland megrökönyödne azon, milyen heves érzelmeket vált ki Horvátországban, Szerbiában, sőt Boszniában is (pedig Bosznia jobban együttműködik a nemzetközi törvényszékkel) e takaros holland város nevének említése. Amióta 1993-ban létrehozták ott a volt Jugoszláviában elkövetett háborús bűnöket kivizsgáló Nemzetközi Törvényszéket, Hága szüntelen vita tárgya a Balkánon. A törvényszék felállítására azért került sor, mert Jugoszlávia utódállamai sem képesek, sem hajlandók nem voltak saját háborús bűnöseik megbüntetésére. Messze nem független igazságszolgáltatási rendszerük mélységesen korrupt volt, és hatalmas politikai nyomás nehezedett volna rá, ha a feltételezett háborús bűnösöket helyi bíróságok elé idézik. Odahaza ezt az érvet azonnal bőszen kétségbe vonták. A törvényszék jobboldali ellenzői azzal érveltek, hogy az nem egyéb, mint hazájuk megbüntetésének és megalázásának politikai eszköze. A körmönfontabbak azt hangoztatták, hogy jobb volna a pereket otthon lefolytatni, mert akkor a nemzetnek szembesülnie kellene az igazsággal, és ezáltal megtisztulhatna.

Naivan azt hittem, hogy az új, Tudjman utáni vezetés megpróbálja majd kideríteni az igazságot a háborúról: miért történt?, mi volt a célja?, a horvát hadsereg elkövetett-e háborús bűnöket, vagy nem? Az igazság pedig az, hogy a háború célja a nemzetállam létrehozása volt, beleértve az „etnikai tisztogatást”, amely kétszázezer szerbet Krajina elhagyására kényszerített; hogy otthonaikat felgyújtották és kifosztották; hogy körülbelül négyszáz civilt meggyilkoltak; hogy Gospicban, Pakracban vagy Sisakon tömegével öltek meg szerb civileket; hogy boszniai horvát katonák huszonnégyezer muszlimot tartottak fogva negyvennégy hercegovinai koncentrációs táborban; hogy horvátok száztizenhat polgári személyt öltek meg egy Ahmici nevű faluban, és horvátok robbantották fel a mostari öreghidat; hogy 1991-ben Zágrábban szerb szüleivel együtt megöltek egy tizenkét éves lányt, Alekszandra Zecet. Gyilkosa, aki bevallotta tettét, még szabadlábon van.

De az a baj, hogy ezt az igazságot senki sem akarja hangosan kimondani. Ami azt illeti, hallani sem. Ez azért van, mert az igazság politikailag veszélyes Horvátországban. Tudjman propagandája tíz év alatt meggyőzte az embereket arról, hogy a törvényszék listáján szereplő személyeket – az olyanokat, mint Mladen Naletilic Tuta, Tihomil Blaškic, Dario Kordic, Mirko Norac és Ante Gotovina – hősöknek kell tekinteni, és nem háborús bűnösöknek. Ha a Tudjman-kormány kiadta némelyiket, csakis a komoly nemzetközi nyomás hatására tette, és nem azért, mert a horvátok elhitték volna, hogy bíróság elé kell állítani őket. Ám hogyan lehetséges ekkora eltérés a külföld és a belföld véleménye között? Úgy, hogy a horvátokkal sohasem közölték, hogy ezek az emberek, még ha háborús hősök is, „önkéntes hóhérok” voltak. Ezért amikor Hága azzal gyanúsította őket, hogy civilek legyilkolásának végrehajtói vagy elrendelői voltak, a horvátok sértve érezték magukat. Az ő hőseik gonosztevők lennének? Soha! A törvényszékkel szembeni állásfoglalás a hazafiasság jelévé vált. A törvényszék ellenzői azt állították, hogy az nem egyes embereket vádol háborús bűnökkel, hanem egész Horvátországot. Amikor 2001 nyarán Mirko Noracot egy helyi, rijekai – még csak nem is a hágai – törvényszék elé idézték azzal a váddal, hogy háborús bűnöket követett el Gospicban, ahol körülbelül százhúsz szerb tűnt el 1991 telén – akkor a háborús veteránok tiltakozó gyűlést szerveztek Splitben. Hetvenötezer ember jelent meg. Kormányválság tört ki, és az egész ország legalább egy hétre megbénult.

*

A Hága körül folyó viták lényege annak kiderítése, mi az igazság a háborúval kapcsolatban. Mindaddig, amíg ez meg nem történik, a háborús bűnösök ellen a hágai törvényszéken vagy a helyi bíróságokon indított pereket egyaránt „háborús hősök” ellen elkövetett igazságtalanságnak fogják tekinteni. Igazság nélkül nincs igazságszolgáltatás. Horvátország azonban messze van az igazságtól. Éppen most két per is folyik háborús bűnösök ellen. Az egyik a „gospici csoport” ügyében Rijekában, a másik börtönőrök ellen Splitben. Főleg az utóbbi fajult szégyenletes színjátékká, a közönség éljenezve ünnepli „hőseit”, megjegyzéseket tesz a tanúkra, fenyegeti őket. A bíró szabadlábra helyezte a vádlottakat; a döntést egy felsőbb bíróság hamarosan érvényen kívül helyezte – de addigra a vádlottak közül ketten kereket oldottak. Az is igen figyelemreméltó, hogy a tanúk mindkét perben hajlamosak hirtelen memóriazavarokra. Vagy ott van Sisak esete, a Zágráb közelében fekvő kisvárosé, ahol 1991-92-ben számos szerb polgári személy tűnt el – a helyi bíróság mégis csak a legutóbbi időben indított vizsgálatot. A média nyomására határozott így, különösen azután, hogy a Hrvatska ljevica című lap közölte száz meggyilkolt vagy eltűnt személy nevét.

Horvátország nincs egyedül ebben. A szerbek is hadilábon állnak az igazsággal. Ők a saját szemükben Milosevics és a NATO áldozatai. És bár a szerb társadalomnak éppen a szomszédok ellen indított háborúk miatt kellett súlyos következményeket elviselnie – az embargóktól a NATO-bombázásig -, az igazság ott sem került napvilágra, és nem vált nyilvános eszmecserék tárgyává. Szerbia és Horvátország között e tekintetben, az elmúlt tíz év hazugságait illetően egyetértés uralkodik. Az ok egyszerű, és meghaladja a Tudjman-Milosevics-féle ideológia korlátait: túl sokan keveredtek bele így vagy úgy a háborúba, és nagyon sokan húztak hasznot belőle. Tény, hogy könnyebb és sokkalta kényelmesebb is hazugságban élni, mint szembesülni az igazsággal, és ezáltal a személyes bűn – és a kollektív felelősség – lehetőségével.

Az igazság és az igazságszolgáltatás konfliktusának azonban súlyos politikai következményei vannak: a kormány mind Szerbiában, mind Horvátországban bajban van az igazsággal, és nem tudja mivel megindokolni állampolgárai előtt a háborús bűnökkel vádolt személyek kiszolgáltatását a Hágai Törvényszéknek.

Minthogy az emberek úgy érzik, könnyebb hazugságban élni, mint igazságban, a Hágai Törvényszék vagy akár a helyi bíróságok igazságszolgáltatási próbálkozásait igazságtalanságként élik meg. És mindaddig, amíg ezek a társadalmak ilyen kevés vágyat éreznek arra, hogy kiderítsék az igazságot, az igazságszolgáltatást a háborús bűnösök ügyében továbbra is az egész közösség ellen irányuló fenyegetésként fogják érzékelni. És az igazság mindaddig vagy Hágából jön, vagy egyáltalán nem jön – egyszerűen azért, mert mi magunk nem vagyunk képesek kimosni a saját mocskos, véres fehérneműnket. Egyelőre még azt sem tudjuk, hogy ki kellene.

Fordította Csordás Gábor

(Slavenka Drakulic A légynek sem ártanának című riportkönyvének első fejezete. A könyv a Hágai Nemzetközi Törvényszék elé állított háborús bűnösökről szól. Magyar kiadása az ünnepi könyvhétre jelenik meg.)

Élet és Irodalom

49. évfolyam, 12. szám