Forrás: HETEKHETEK – Országos Közéleti Hetilap | IX. ÉVFOLYAM, 13. SZÁM | 2005. ÁPRILIS 01.
Pelle János
Észak-afrikai szál a madridi merényletben
A mórok bosszúja
Egy évvel ezelőtt, 2004. április 3-án a spanyol rendőrség körülzárt egy négyemeletes épületet a külvárosi Legannes-ben, amelynek egyik lakásában a márciusi madridi terrortámadás tunéziai és marokkói állampolgárságú kitervelői rejtőztek. A Marokkói Muzulmán Harcosok Szervezetének vezetői – akik egy évvel korábban Casablancában szerveztek merényletet – előbb megpróbálták kézigránátokkal és fegyverekkel felvenni a harcot a rendőrökkel. A szemtanúk beszámolói alapján egyszer csak Korán-idézeteket kezdtek el kántálni, majd a következő másodpercben magukkal együtt felrobbantották a lakást. A terroristák utolsó percekben tanúsított fanatizmusa legalább annyira megdöbbentette a spanyol közvéleményt, mint a március 11-ei, százkilencvenegy áldozatot követelő vasúti robbantássorozat. A nyomozás során kiderült, hogy a terroristák éppen arra készültek, hogy a húsvéti ünnepek alatt újabb tömeggyilkosságot kövessenek el Madridban. A „muzulmán harcosok” a márciusi merénylet után kiadott közleményeikben egyebek mellett hangsúlyozták, hogy Spanyolországot, több mint ötszáz évvel a mórok kiűzése után, még mindig az „iszlám földjének” tartják, amelyet vissza akarnak hódítani.
Hihetetlen anakronizmussal párosuló vak fanatizmus? Az, de nem előzmény nélküli. Érdemes áttekintenünk az előzményeket, melyek éppen abban az időben történtek, amikor Magyarországnak is szembe kellett néznie az Oszmán Birodalom sorozatos támadásaival, majd pedig azzal, hogy fővárosát és belső területeit megszállják a törökök. Bár a török szultánok rendszerét az iszlám mai hívei „nem tekintik a magukénak”, elhangzott már olyan kijelentés is egyes fanatikus mohamedánok szájából, hogy az 1526-os mohácsi győzelemmel, és az azt követő százötven évi uralommal az iszlám Magyarország területére is „jogot szerzett”, melyet idővel érvényesíteni akarnak…
A Földközi-tenger nyugati medencéjében a 16. században került sor a kereszténység és az iszlám legnagyobb tengeri háborúira, melyet Samuel Huntington meghatározását követve a „civilizációk összecsapásának” is nevezhetünk. Ezt hosszú, évszázadokig tartó szárazföldi küzdelem előzte meg az Ibériai-félszigeten, ahol az egyesült Aragónia és Kasztília csapatai harcoltak a mohamedán mórok ellen. A spanyolok ezt a 11. században kezdődött háborúskodást reconquista-nak, visszahódításnak nevezik. A harcok 1492-ben, Amerika felfedezésének évében Granada városa és a legdélebbi kalifátus elfoglalásához vezettek. De azzal, hogy a spanyol királyok, Izabella és Ferdinánd csapatai elérték Gibraltárt és a mórokat a tengerszoros túlsó oldalára, Észak-Afrikába szorították, a harcok, ahelyett, hogy véget értek volna, átterjedtek a Földközi-tengerre.
Csak ekkor kezdődött egy olyan, nagyszabású kísérlet, mely végül nemleges választ adott arra a kérdésre: képesek-e tartósan, békésen együtt élni a három egyistenhit követői: a zsidók, a keresztények és a mohamedánok? Nemcsak az egyszerű, stagnáló viszonyok között történő együttélés volt a tét, hanem ennél több: a különböző vallások híveit integráló együttes fejlődés. Spanyolország a 16. században V. Károly, majd II. Fülöp uralkodásakor néhány évtized leforgása alatt világhatalommá, a földrajzi felfedezésekkel kitágult világ vezető gazdasági és katonai erejévé, óriási birodalom központjává vált. Tisztában vagyunk vele: semmiképp sem lehet huszadik századi normákkal, különösképpen nem a mai multi-kulturalizmus toleranciamércéivel mérni a korabeli Spanyolországot, ahogy a többi európai országot sem. Csak a korabeli társadalmi viszonyokat figyelembe véve vázolhatjuk, hogyan alakult a keresztény földesurak, a papság és a moriszkók (a megkeresztelt arabok, illetve mórok) viszonya, mely az utóbbiak végső kiűzéséhez vezetett a 17. század második évtizedében. Ugyanígy kerülni kell a 10. és 12. században fennállt, de végül belső harcok miatt szétesett cordobai kalifátus idealizálását is. Ebben az időben Cordobában és Granadában harmonikusan éltek együtt a mórok és a zsidók (állítólag a keresztények is) – bár a körülményekről nem sok konkrétumot tudunk. Csak annyi bizonyos, hogy ezt a korszakot a zsidó történetírás is „spanyolországi aranykorként” tartja számon…
Az Ibériai-félszigettel foglalkozó történészek többnyire felidézik, hogy az 1492-es évben egymást követték a jövőt hosszú időre meghatározó események: miután januárban az egyesített királyság csapatai elfoglalták Granadát, Ferdinánd és Izabella márciusban már ki is bocsátotta az ediktumot a spanyolországi zsidók kiűzéséről. Így, amikor Kolumbusz Kristóf Sevillából a Guadalquivir folyón elindult, hogy felfedezze Amerikát (melyet október 12-én ért el) matrózai a fedélzetről integethettek azoknak a hajóknak, melyek a kivándorló zsidók első csoportjait vitték Olaszországba és Törökországba. De összehasonlítható-e a zsidók kiűzése Spanyolországból a mórokéval, azon az alapon, hogy mindkettő tömérdek emberi tragédiával járt, és mindkettőben szerepet játszott a Szent Inkvizíció is?
Úgy tűnik, a kétfajta kiűzetés között jelentős különbség van. Az első és leginkább szembetűnő a két valláshoz kötődő etnikum, a zsidóság és az 1492 után Spanyolországban maradt mórok alapvetően eltérő gazdasági és társadalmi szerepe. A 13. és 14. században a zsidóknak a keresztény spanyolok között is „jól ment”. A 15. század elejére kialakult a gazdag és befolyásos zsidók adóbérlőkből, orvosokból, bankárokból, különböző tanácsadókból álló csoportja a királyi udvarok körül, ami felkeltette a spanyol egyház és az arisztokrácia féltékenységét és irigységét. Így a keresztény-zsidó konfliktusnak a vallásin kívül egyértelműen szociális-gazdasági dimenziója is volt, úgy, mint a 11. századi Angliában, vagy később Franciaországban és Németországban. A 14. századi Spanyolországban már magasra csapott a zsidógyűlölet lángja, amit a klérus és a szerzetesrendek egyes prédikátorai állandóan szítottak, így a különösen népszerű Vincente Ferrer (Szent Vince) vagy Ferrando Martinez. 1481-ben nyílt meg a genealógiai, azaz leszármazási kartotékrendszert vezető inkvizíció első törvényszéke, melynek vezetője a hírhedt Torquemada Tamás lett.
A Ferdinánd és Izabella által 1492. április 9-én kibocsátott rendelettel vallási okokra hivatkozva mintegy százhatvanezer embert űztek ki Spanyolországból. A királyi ediktum szerint a zsidókra, ha három hónapon túl maradtak, halálbüntetés várt, vagy pedig meg kellett keresztelkedniük. Miután ez a kényszerű és a későbbiekben Spanyolországra nézve tragikus gazdasági következményekkel járó emigráció lezajlott, az inkvizíció még évtizedekig üldözte a kényszerből áttért „újkeresztény” zsidókat, akik magukat anuszimoknak hívták, a spanyolok viszont a gúnyos marranus (átkozottak, hitványak, disznók) nevet adták nekik. A zsidók túlnyomó többsége magától elhagyta Spanyolországot, felismerve, hogy nem élheti tovább addigi életét. Mintegy ötezren megtagadták a judaizmust, és kényszer hatására, de mégis a saját elhatározásuk alapján áttértek keresztény hitre, vállalva az ezzel járó kockázatokat.
A mórok azonban nem távoztak önként Spanyolországból, és nem tudtak, illetve nem akartak asszimilálódni, ami abban a korban egyet jelentett a kereszténység felvételével. A mohamedán mórok és a zsidók helyzetét összehasonlítva fel kell hívni a figyelmet néhány alapvető különbségre.
Az első: a mórok rendkívül nagy száma, mely nem is hasonlítható a zsidókéhoz. Bár pontos, egész Spanyolországra vonatkozó korabeli demográfiai adatokkal nem rendelkezünk, mindenképp feltehető, hogy összesen többmilliós népességről lehetett szó. 16. századi feljegyzések szerint dél felé haladva az egyes tartományokban fokozatosan nőtt a moriszkók száma: Andalúziában és Aragóniában szembetűnő volt a jelenlétük, az össznépességnek mintegy húsz százalékát, Valenciában pedig az egyharmadát tették ki.
Másodszor: figyelemre méltó, hogy a hivatalos Spanyolország egészen másként viszonyult a mórokhoz, mint a zsidókhoz. Az utóbbiak kiűzése Spanyolországból már a 15. század elejétől, sőt még régebben „napirenden volt”, de a királyi udvar, szem előtt tartva saját gazdasági érdekeit, egészen 1492-ig ellenállt a fanatikus papok által feltüzelt tömegek nyomásának. Ugyanakkor a mórokat nem akarták tömegesen elkergetni, csak megtéríteni és asszimilálni, hiszen a déli „gyarmati tartományok” földesurainak égető szükségük volt a munkaerejükre, illetve a szaktudásukra. Kiűzésük rendkívül hosszan elhúzódó folyamat volt (egészen 1616-ig tartott), s a mórok ezalatt többször is fegyveres felkelést indítottak. Mozgolódásaikat a spanyolok csak jelentős fegyveres erő mozgósításával tudták elnyomni.
A spanyolországi mór, illetve moriszkó népesség – ellentétben a zsidókkal – túlnyomó többségben egyszerű „fellah”, földműves és állattenyésztő volt, hiszen az egykori kalifátusok és emírségek uralkodó elitjét, a földbirtokosokat, katonákat és iszlám papokat a spanyolok elűzték. A mecseteket keresztény templomokká alakították, és a hatóságok mindent megtettek a formális áttérítés érdekében. E tekintetben a katolikus egyháznak nem voltak gátlásai. Bár Ferdinánd és Izabella 1492-ben, amikor Granada megadta magát, megígérték a vallásszabadságot, Cisneros bíboros már 1499-ben elérte, hogy mindenkinek kötelessége lett katolikus hitre térnie. Ekkor nagyszabású megmozdulásokat és autodafékat rendeztek, melyek során számos Koránt és középkori arab kéziratot égettek el. Igaz, akkoriban egész Európában ilyen szokások uralkodtak, melyek rögtön átterjedtek az újonnan felfedezett Amerikára is. Persze a spanyol hatóságok több mint egy évszázad alatt a kíméletlen erőszakon kívül más módszereket is alkalmaztak a moriszkók „beolvasztására”: felváltva hol szorongatták, hol eszmeileg dolgozták meg őket, hol pedig kedveztek nekik, miközben állandóan rettegtek tőlük, míg végül az 1609-1614-es évek nagy kiűzési hullámai során végleg eltávolították őket az országból.
Úgy tűnik, hogy a Kasztíliában 1501-ben, az aragóniai korona országaiban pedig 1526-ban áttérített mórok, a moriszkók semmiképp sem voltak hajlandók elfogadni azt a szerepet, melyet uraik szántak nekik. Nem voltak hajlandók osztozni a könyörtelenül kizsákmányolt spanyol jobbágyok nyomorúságos sorsában, nem lehetett őket megbékíteni a sorsukkal. A hatóságok folyamatosan feltételezték róluk, hogy lázadásra készülnek, s nem alaptalanul: már 1502-ben fegyvert ragadtak, majd a hegyvidékekre és gyéren lakott területekre kiterjedő lázadások megismétlődtek 1525-26-ban, 1563-ban, 1575-ben, 1580-ban, 1584-ben, 1609-ben, 1610-ben és 1614-ben. Ezek a Granadától Kasztíliáig, Aragóniától Valenciáig támadó mozgolódások és felkelések közül voltak, amelyek nem a mai szemmel jogos szociális sérelmek által előidézett felkelések voltak, hanem az iszlámhoz való visszatérés igényét fogalmazták meg. Kiderül, hogy a megkeresztelt mórok fiai, unokái titokban mecseteket tartanak fenn, arabul imádkoznak, önkéntes mullahokat hallgatnak. Mindez erősen nyugtalanította a „legkeresztényibb” királyokat és az egyházat, ezért kényszerültek a hatóságok végül arra, hogy 1616-ban a legradikálisabb módszerhez, a moriszkók Afrikába való deportálásához folyamodjanak.
A korszakról írt monumentális művében Fernand Braudel így összegzi a mórok sorsát: „A moriszkók beolvaszthatatlanok maradtak. Spanyolországot nem a faji gyűlölet vezette (úgy tűnik, ez soha nem jelent meg ebben a küzdelemben), hanem a kultúra, a vallás gyűlölete. És gyűlöletének kitörése, a kiűzés valójában tehetetlenségének elismerése volt. A moriszkók vidékektől függően egy, két, három évszázad elteltével is megmaradtak a hajdani móroknak. Mindent megőriztek: ruházatukat, vallásukat, nyelvüket, bezárt házaikat, mór fürdőiket. Elzárkóztak a nyugati kultúra elől, ez volt a vita lényege.”
1992 áprilisában, a zsidók Spanyolországból való kiűzésének fél évezredes évfordulóján János Károly király ünnepélyesen bocsánatot kért a zsidóktól. Felmerült annak a gondolata is, hogy ugyanígy meg kellene követnie a spanyol államnak a mórokat is, de az ünnepélyes gesztus akkor elmaradt. Úgy tűnik, a madridi pályaudvaron elkövetett szörnyű merénylet után egyhamar nem is kerül erre sor.
Copyright Š HETEK. Minden jog fenntartva.
Kérdéseit, észrevételeit kérjük írja meg címünkre: hetek@hetek.hu. Internet szolgáltatónk a TisztaNet
Hirdetési tarifatáblázat a Hetek nyomtatott változatához
