Forrás: NOL

F. Kovács Attila építész, díszlettervező, hivatásos álmodozó

Trencsényi Zoltán, 2005. március 30. 00:00

A legújabb munkák egyike: óriási fűszálak között Aki azt hiszi, hogy szalvétákat gyűjteni együgyű és nagyjából súlytalan hobbi, téved. F. Kovács Attila történetesen tizenévesen felizzó szalvétagyűjtő szenvedélyének köszönheti, hogy immár Kossuth- és Balázs Béla-díjas építésznek, belsőépítésznek, a magyar filmipar egyik legkeresettebb díszlettervezőjének mondhatja magát.

Persze könnyű volt neki. Amerikában élő nagybátyja kilószámra küldte a menő szalvétákat (lásd még a svéd gyermekverset: „Bélyeget gyűjtöttem. /Papa hozott egyszer egy kilót. /Azóta nem gyűjtök bélyeget.”), ezek egyikére egy Los Angeles-i hipermodern nappali képét nyomtatták, kagylófotellel, vese alakú asztallal, ravasz hangulatlámpákkal. Ha az ilyen tereket építészek tervezik, akkor én is építész leszek, határozta el, amikor először megpillantotta ezt a szalvétát. Ennek érdekében később beiratkozott az építésztechnikumba, majd a megfelelő egyetemre, és ahogy mondja: az iskolapadban, valamint az első, munkában töltött évek tervezőasztalos-blokkolóórás világában még azt hitte, az építészet olyan, hogy „ha egy korlát innen elindul, annak oda meg is kell érkeznie”.

Nem ilyen. A belsőépítészet, pláne a díszlettervezés, végképp nem.

Azt hitte, az építészet olyan, hogy „ha egy korlát innen elindul, annak oda meg is kell érkeznie”.

Ezt akkor tudta meg, amikor a filmgyárba került. Először hintókat tervezett Bódy Gábor Nárcisz és Psyché című filmjéhez. Aztán szállodát Sándor Pál Szerencsés Dániel című mozijához. Szocreál épületet, amelyet a moszkvai metró valószerűtlen föld alatti világa ihletett. Akkor még azt gondolta: díszleteket kitalálni könnyűkezű, könnyűlelkű munka. Látott egy fotósorozatot, amelyen a párizsi Les Halles csarnok bontását örökítették meg művészi fényképeken, gondolta ő is lefotózza, amikor lebontják a Szerencsés Dániel című film általa épített kulisszáit. Aztán amikor először pendült a csákány a díszletfalon, úgy érezte, őt magát aprítja darabokra. A fényképezőgépet csendben eltette, és rádöbbent: túl sok köze van alkotásaihoz. Az alkotás pedig maga az álom, és ki szereti, ha ezt goromba szerszámokkal gyepálják szét.

Kardos Ferenc Mennyei seregek című filmjéhez barokk-manierista világot talált ki, jött az Angyali üdvözlet az Álombrigád, jöttek színpadi művek, operák, jött aztán a Napfény íze, néhány külföldi mozi, ma már film filmet, színházi darab színházi darabot követ, hogy a budapesti látványosságnak számító, általa tervezett éttermekről, kávézókról, a Negro étteremről vagy a Liszt Ferenc téri Leroy kávézóról ne is beszéljünk. F. Kovács Attilának immár hivatalosan és folyamatosan álmodnia kell, és neki ez egyáltalán nem esik nehezére.

Egyik közelmúltbéli munkája elég csinos kis vihart kavart Budapesten. Ő tervezte a Terror Házát, amelynek külső képe filozófiailag bizonyosan védhető, ám a budapestiek egy része mégis úgy érezte: a szürke ablakokkal, a kivágott szöveges párkánnyal és a pengefalakkal rendesen belepancsolt a főváros szívébe. Azt mondja, a Terror Házát ő csupán le akarta választani a többi épületről. Éppen úgy, ahogy régi tulajdonosai is tették, amikor az ablakokra nyilaskereszteket festettek, a sarokra hatalmas posztert állítottak a Duce és Hitler arcképével. Vagy később az ÁVH-sok, akik berácsozták, besötétítették az ablakokat, a sarokra meg szögesdróttal körülvett silbak bódét építettek. Ilyen múlttal erre az épületre szerinte ez a megoldás érvényes. – Minden épületnek, minden helynek van szelleme, és annak az építésznek, aki hozzányúl az épülethez, ezt kötelező megidéznie – mondja.

Tárgyak, műkincsek helyett a gépkocsikért rajong. Nem a férfiasságot sugárzó, elrettentő autózombikért, hanem azokért, amelyeknek lelkük van. Hosszú ideig használt például Citroen CX-et, amely szerinte vizuális kéjmámor, ezzel szemben egy műszaki tragédia. Mégis: inkább járt hetente kétszer a szerelőhöz, mintsem lecserélje a különösen szép járművet egy olyan darabra, amely a lelket kevésbé simogatja, viszont megbízható. Ha az ember esztétikai alapon választ magának tárgyakat, és azokról bebizonyosodik, hogy más szempontból nem sokat érnek, nemes lélekkel tűrje a megpróbáltatásokat, bólogat mosolyogva.

F. Kovács Attila bár rajong a hivatásáért, senki ne gondolja róla, hogy a színházban vagy a moziban előadás alatt kizárólag a díszleteket vizsgálgatja, az éttermekben csak a belsőépítészeti megoldásokat figyeli.

Azt mondja, egyet azért sajnál. Díszlettervezőként rájött: gyermekkora kedvenc filmje, a Bagdadi tolvaj bizony nem Bagdadban játszódik, hanem ügyetlen, festett hátterek előtt, műtermi környezetben.

A Bagdadi tolvaj tőle is ellopott egy álmot.