Forrás: Magyar Hírlap

Vajon arra jut-e idő sonka és locsolás között, hogy elgondolkodjunk az ünnep igazi tartalmán?

Lezajlott a nemzetközi sonkaverseny, a selejtezőben kiestek az álcázott tarják, lapockák, az össznépi zsűri ünnepi asztalán már csak hamisítatlan, isteni füstölt-főtt sódar remeg, kemény tojással és reszelt tormával. Vasárnap majd nyuszi ül a fűben, hétfőn pedig a fiúgyerek- és férfihad indul útnak, hogy megmentse az asszonyokat, lányokat a hervadástól, magát a szomjhaláltól. Él a szép hagyomány, bár már rég elfelejtettük, az ünnepi étrend titka alighanem az, hogy a télen kiürült kamrákban ilyenkorra már csak sonka, tojás és tormagyökér akadt, s a nyuszi talán úgy jön a képbe, hogy a fűbe rejtett piros tojást legkönnyebb volt a kertek alatt elfutó tapsifülesre fogni.

De vajon arra jut-e idő sonka és locsolás között, hogy elgondolkodjunk az ünnep igazi tartalmán, hogy mire is emlékezik az ember ezen a szép tavaszi ünnepen? Nem lehetnek illúzióink. A minap egy kvízműsorban megkérdezték, mit ünnepelünk húsvétkor. Az egyébként „mindent tudó” játékos percekig gondolkodott, amíg a három megadott válaszlehetőség közül kiválasztotta: Jézus föltámadását.

A lehetőségek között nem szerepelt az ünnep legősibb rétege, a „pogány” tavaszünnep, amikor eleink a természet újjászületésének örültek. Nem volt választható a zsidók pészach ünnepe sem, amelyen az egyiptomi rabságból való szabadulásukra emlékeznek. Ebben az esetben még akár érthető is lett volna a hosszas gondolkodás. Így azonban nekünk kell elgondolkodnunk: a tudatlanság azt jelenti, hogy elrontottunk valamit, vagy azt, hogy a modern világban karácsonyok, húsvétok, március 15-ék haszontalan, avítt hagyományokat őriznek, melyekre az új nemzedékeknek már nincsen szükségük?

Pedig a pészach és a húsvét szimbolikájában ott van az emberi lét két legnagyobb vágya és problémája: a szabadság és a halhatatlanság. Túl nagy szavak? Különös módon kapcsolódik össze éppen most ez a kettő egy amerikai asszony világra szóló perében: szabadságában áll-e meghalni, vagy „örök” életre van ítélve? Ha a keresztény tanítás szerint Jézus föltámadásában az örök élet ígérete rejlik, akkor nehéz belátni, hogy az egyház miért ragaszkodik olyan mereven annak e világi szakaszához, akkor is, ha már valódi élet nincs is benne, csak szenvedés. A földi élet e szerint nemcsak isten ajándéka, hanem ítélete is. De míg a földi bíróságok olykor még a halálraítéltnek is megkegyelmeznek, vajon nincs-e joga az embernek azt kérni, hogy ha nem akar, nem tud, ne kelljen életfogytig élnie? Jézus az evangéliumok szerint eltűrte, elfogadta, sőt szinte választotta a halált, hogy a megváltás ígéretét beteljesítse. A passiónak, a világ egyik legszebb és legtöbbet „játszott” történetének rengeteg olvasata és „áthallása” van. Mai politikai is: ott van benne például a politikai döntésképtelenség ősképlete. A jeruzsálemi főpapok Pilátussal akarják elveszejtetni Jézust, aki nem tud dönteni. Nem akarja Jézust se elítélni, se fölmenteni, illetve fölmenteni akarja, csak nem meri. Áttolja a felelősséget, rögtönzött népszavazást rendel el, és mossa kezeit. Milyen ismerős mozzanatok, tele van vele az életünk, s a végeredmény újra meg újra a Barabások fölmentése. Amikor pedig Pilátus azt firtatja, király vagy-e, Jézus azt feleli: az én országom nem e világból való. Ezzel egyfelől megnyugtatja Pilátust, hogy nem tör valódi hatalomra, Róma hatalmát nem fenyegeti veszély, másfelől – sajnos – érthetjük úgy is, hogy itt a Földön nem valósítható meg Jézus országa, vagyis a szeretet társadalma. S ha szétnézünk a mai világban, a tények bizony erre utalnak.

Pedig a modern szociálpszichológiai kutatások szerint az együttműködő, egymásban bízó emberek összteljesítménye jobb, mint a csak versengő, egymást legyőzni akaróké. A tudomány előbb-utóbb fölfedezi Jézus „nagy találmányát”, azt, hogy a szeretet az emberiség legfontosabb törvénye, s jövőjének, megmaradásának alighanem egyetlen biztosítéka. A hit és a tudomány azonban úgy látszik, kevés. Az emberiség megválthatatlan. Isten báránya nem vette el a világ bűneit, vagy ha elvette, új bűnök léptek a helyükbe. Úgy látszik, ez is a világ rendje. Vagy új meg új megváltókra és megváltásokra volna szükség – amire mégsem rendezkedhet be a Mindenható -, vagy meg kellene tanulnia az embernek önmagát megváltani. Jézus szenvedésével és halálával példát mutatott önzetlenségből, szeretetből és megbocsátásból. Rajtunk a sor. Mi akadályoz meg bennünket, hogy a bűntől való megváltást eltanuljuk az Isten fiától? Csak három tulajdonság hiánya: az önzetlenségé, a szereteté és a megbocsátásé. Az életünket mérgező ügynökügyektől is csak egyféleképpen szabadulhatunk meg: a megbocsátással. Rendszerváltásunk egyik „gordiuszi csomóján” csak így léphetünk túl. Igaz, a megbocsátáshoz nélkülözhetetlen lépés a bűnök megvallása és megbánása. Egy össznépi gyónássorozat esetén szükségtelen lenne másoknak leleplezni a beszervezetteket. S mi tudná elejét venni jobban a rágalmazásoknak és összemosásoknak, mint ha ki-ki elmondaná a maga pontos, árnyalt – és igen: magyarázott, mentegetett – történetét? Nem kellene nekünk „bűnteleneknek” eljátszanunk az erkölcsbíró szerepét, maradna időnk a saját gyarlóságainkkal is foglalkozni.

Erre vezet az út egy kicsivel jobb világ felé. Kis önbírálatok, kis bűnbánatok, házilagos kivitelezésű sok kis megváltáson keresztül.

Mit élünk át mindebből? Ha semmit, akkor hamis „húsvétot””vásároltunk.

Szále László főmunkatárs