Forrás: NOL

Németh Géza, 2005. március 26. 00:00

Sólepárlótelep Lanzarote szigetén (Kanári-szigetek)Kép: a szerző felvétele Az utóbbi bő fél évszázadban ivóvíz előállítását szolgáló tengervíz-sótalanítással csak néhány jómódú sivatagi ország foglalkozott. Sokba került, ráadásul a kinyert mennyiség is elég csekély volt. Napjaikban azonban már a mérsékelt övi országok némelyikében is foglalkoznak a gondolattal, részint az édesvíz szűkössége, részint az apadó folyóvizek miatt. Március 22-én ünnepeltük a víz világnapját.

A tengervíz sótalanítását igen régóta végzik, de nagyobb volumenben csak az 1950-es évek óta alkalmazzák a közel-keleti, főleg az olajban gazdag öböl menti államok. Az alapeljárás egyszerű: felmelegítik a tengervizet és összegyűjtik a párát. A fő alternatíva a reverz (fordított) ozmózis. Az 1970-es években fejlesztették ki, lényege, hogy membránon bocsátják át a tengervizet, mely kiszűri a sót. Napjaikban naponta mintegy 30 millió köbméter édesvizet állítanak elő ilyen módon, de ez csupán három százaléka a világ napi édesvízfogyasztásának. Ennek kétharmadát közvetlenül a tengervízből állítják elő, a fennmaradó részt a felszín alatti tározókőzetekben levő fél sós vízből, a brakkból nyerik. A kapacitás legnagyobb része még mindig az öböl menti államokban van, és 80 százalékban továbbra is a desztillálást alkalmazzák. A reverz ozmózist elsősorban édesvízben szegény kisebb szigeteken, szigetcsoportokon használják; Málta így állítja elő szükségleteinek kétharmadát, a Galápagos-szigetek lakói pedig gyakorlatilag a teljes mennyiséget.

Mindkét említett eljárás sok energiát igényel. Az utóbbi időkben az édesvíz előállítási ára fokozatosan csökkent; egy köbméter 1980-ban még két és fél, napjainkban egy dollárba került. A reverz ozmózis költségeit számottevően mérsékelték azzal, hogy kompozit alapú membránok helyett cellulóz-acetátot használnak, mely egyetlen átpumpálás során eltávolítja a só 75 százalékát, és tartósabb is. (A teljes sótalanításhoz a vizet többször is át kell bocsátani a szűrőn.) A floridai Tampa Bayben a száraz években föld alatti tárolórétegekből állítanak elő édesvizet reverz ozmózissal, de hasonló telepet terveznek a texasi Houstonban, a dél-afrikai Fokvárosban is. Spanyolországban korábban az Ebro folyóból akartak északról a száraz délre vizet eljuttatni, de megváltoztatták a tervet, és sótalanítással igyekeznek enyhíteni a vízhiányon.

Jelenleg a legolcsóbb tengervíz-sótalanító, reverz ozmózissal működő telepek Izraelben találhatók, melyekben átlagosan 50 dollárcentbe kerül egy köbméter édesvíz. Már most az ország szükségleteinek 10 százalékát így állítják elő. A csökkenő árak még a mérsékelt övi térségek városait is arra bátorítják, hogy bekapcsolódjanak a reverzozmózis-forradalomba. Alig pár hónapja született meg a terv, hogy Kína harmadik legnagyobb városában, Tiencsinben is építenek egy napi 100 ezer literes kapacitású sótalanítót. Londontól keletre a Temzén hasonló mű épül, mely kereken egymillió ember háztartási édesvízszükségletét termeli meg. Igaz, ez a torkolati víz csak negyedannyira sós, mint az átlagos tengervíz, ezért olcsóbban termelhető édesvíz. A sótalanítás energiaszükséglete még mindig igen magas. Egy átlagos üzemben egy köbméter víz sótalanításához hat kilowattóra szükséges.

De mit tehetnek a szegény országok szegény régiói, melyek távol vannak a tengerektől? Úgy három évtizede az indiai Gudzsarát államban a parasztok még bivalyok segítségével emelték ki a vizet az ásott kutakból, ma már elektromos szivattyút használnak. A technikai forradalom azonban óriási hátrányokkal is jár. Egy közelmúltbeli stockholmi konferencián az a rémséges megállapítás született, hogy olyan nagy népességű ázsiai országokban, mint India vagy Kína, az óriási vízmennyiségek kiemelésével szinte kiszárítják a kontinenst. Indiában már 21 millió fúrt kút működik, és évente újabb egymillió lép működésbe. Öntözni kell a gyapot- és rizsföldeket. S mindez központi irányítás, tervezés nélkül történik. Hasonló a helyzet Pakisztánban, Vietnamban, és főként Észak-Kínában, ahol a vízkivételt messze nem pótolja a leszivárgó csapadékvíz. Ezen a vidéken, mely több százmillió ember élelmiszer-ellátását fedezi, a földek 40 százalékát felszín alatti vizekkel öntözik. Indiában egyre mélyebbre kell fúrni, hogy elérjék a vizet, ugyanakkor a legszegényebb száraz vidékeken elapadnak az ásott kutak. Akadnak olyan indiai tagállamok, ahol a teljes energiaellátás felét a kutak szivattyúinak működtetésére használják, ezért sok vidéken, nagyvárosokban órákig nincs áram.

A világ édesvízfogyasztásának több mint 90 százalékát az élelmiszernövények öntözésére fordítják, ez számítások szerint évente 7000 köbkilométer. Ez a szám a népességgyarapodással és a vele járó élelmiszer-szükséglettel pár évtizeden belül 80 százalékkal is nőhet. Nyugati szakértők a stockholmi konferencián elvetették újabb gátak építésének terveit, egyrészt, mert már a folyók is egyre kevesebb vizet szállítanak az öntözéses vízkiemelés miatt, másrészt egyre kevesebb alkalmas hely kínálkozik gátépítésre. Nincs más megoldás, mint elővenni a már-már elfelejtett régi jó módszereket: felfogni a csapadékot és tárolni föld alatti ciszternákban, mesterséges tavakban, teraszokon, ahogy tették ezt Ázsia, Afrika parasztjai már az ősidőkben is.

Comments are closed.