Forrás: Népszava

A művészetek számtalan változatban, néha döbbenetes hűséggel ábrázoltak, ábrázolják napjainkban is a keresztre feszített Megváltót. Mondhatjuk akár, hogy a jelenet egyik-másik műalkotássá lényegítése az emberiség kultúrkincsének sosem halványuló remeklése. Bach két passiója például halhatatlan, nemzedékről-nemzedékre jelképezi a hitet és beleélést.

Az evangéliumokban életszerűen leírt szenvedés-történet nemcsak a kínok és a feltámadás pillanatait hozza tapintható közelségünkbe, hanem jócskán vannak mélyen emberi, korról-korra ismétlődő epizódjai is. Az egyik ilyen: az árulás. Az árulónak két típusa is megjelenik: Júdás, aki csalódott a Messiásban, s haszonszerzés reményében kiszolgáltatta őt a főpapoknak, és Péter, aki félelmében tagadta meg háromszor egymás után. Kettejük közül kétségkívül Júdást és árulását növesztette nagyobbra az emberi képzelőerő, regények, drámák negatív hőse lett. Péter megbánta tettét, könnyeivel mosta tisztára háborgó lelkiismeretét, s így lehetett újra méltó küldetéséhez, így válhatott kősziklává, amelyre Jézus bizton építhette egyháza alapjait. Júdás ezzel szemben összeomlott, mert elárulta az igazat. Az események nyomon követője meg sem rezzen, amikor öngyilkosságáról értesül. Mégis, valahol a lelkünk mélyén évről-évre fölmerül a kérdés: miért tette.

A sok válaszkísérlet közül hadd” idézzem most Márai Sándor Harminc ezüstpénz című művét. Bár méltatói szinte egyhangúan nevezik regénynek, ugyanilyen találó volna esszének minősíteni. Az író maga mondja el, hogy abban a pillanatban, amikor szembesült az Újszövetség Jézus-képével – egy teljes esztendeig olvasta a Szentírást, s a legcsodálatosabb műalkotásnak nevezte -, azonnal föltámadt benne az az igény, hogy regényt írjon róla. Az első változattal is készült, de megjelentetésére semmi reménye sem lehetett, hiszen a Sértődöttek utolsó részét is bezúzták, s Lukács György már megfújta ellene a harci riadót. A kézirat bekerült a legendás hajóládába, s követte íróját vándorlásaiban, mígnem hosszú évtizedek után meg nem kapta végső formáját. Hogy Márai mennyire időszerűnek érezte, hogy megjelenítse az árulás természetrajzát s magát az árulót, mi sem bizonyítja inkább, mint hogy a Jézusról tervezett regény végül Júdás regénye, gondolkodásmódjának megjelenítője lett.

Az árulás Márai életének kísérője volt. Döbbenettel és szomorúan figyelte, hogyan állnak általa is becsült írók az elnyomó hatalom szolgálatába. Elmélkedései során gyakran visszatért e jelenségre. Ám Júdása igazi egyéniség is, aki azt remélte, hogy Jézus megszabadítja Izraelt a gyűlölt rómaiaktól. Ezért szegődött hozzá, s lett a tizenkét kiválasztott egyike, jóllehet idegenkedtek tőle, ő pedig lenézte őket. Az árulásnak az is lehet motiválója, hogy nem teljesülnek reményeink, erre is tanít Márai könyve.

Jézus magára maradt a kereszten. Kétfelől a latrok, kissé távolabb néhány rémült asszony és a „szeretett tanítvány”, János. És a halálra készülő ismét megerősítette, hogy az emberi együttélés legfontosabb szervezete a család: „Íme, a te anyád” – mondta Jánosnak, „Íme, a te fiad” – szólt Máriához. A szülők és a gyermekek kapcsolata, megpecsételve az „anya” és a „fiú” szavakkal évezredeken át modellértékűvé vált, mint a szeretet-kapcsolat megismétlődő csodája. Bizonyára sokan nem értenek egyet azzal a megállapítással, hogy azok a társadalmak igazán teherbíróak, melyeknek sejtjei az erős családok, a valóság mégis ez. Nem véletlenül hangsúlyozta korunk lelkiismerete, II. János Pál pápa a családok és a családi élet jelentőségét. De mi lett a sorsa ezeknek a családoknak? Hová enyésztek el azok a nagy ebédlő asztalok, amelyek körül szeretetben fértek el egymás mellett az egymást követő nemzedékek? Milyen lett az az idilli kép, amelyet Thomas Mann vagy Márai Sándor rajzolt ezekről a reggeli és déli együttlétekről? Hová lettek a sürgő-forgó, aggodalmasan szemlélődő édesanyák? És hová a – gyerekek?

Azokon a festményeken, amelyek előterében a három kereszt magasodik felkiáltójelként, szíven üt Jézus magánya. Néhány napja még ünnepelték, tömegek hullámoztak érkezésekor, versengve igyekeztek megérinteni ruhája szegélyét. Alig néhány órával később ugyanez a tömeg Pilátus kérdésére válaszolva Barabás szabadon bocsátását követelte. Barabás gyilkos volt, Jézus látszólag gyönge és esendő, kinek országa nem e világból való. Elpártoltak tőle, elhagyták, barátai, kikkel együtt költötte el az utolsó vacsorát, szétfutottak. Elárultan, kiszolgáltatottan, vérrel verítékezve állt bírái előtt. Senki nem emelt szót érte. Inkább kigúnyolták, olyasmit kiáltottak „na, most mutasd meg!” Semmit sem mutatott meg. Szomorkásan mosolygott. Ismerte a tömegek lélektanát. Akiket jóllakatott, most leköpték. Akár ezt a jelenetet is modellértékűnek nevezhetjük. Előtérben a szeretet hírnöke, megostorozva, háttérben kezüket dörzsölve sunyi bírái, akik úgy vélik, mázsányi tehertől szabadultak meg, senki sem veszélyezteti hatalmukat. Igen, a hatalom, melynek megszerzéséért és megtartásáért semmilyen aljasságtól sem riadtak vissza, még Júdással is lepaktáltak. Mi az a harminc ezüstpénz?! Bármennyit megér, ha megszabadulhatnak tőle.

„Nekünk törvényünk van – kiáltották a tömegbe verődöttek -, és a törvény szerint meg kell halnia…” Ó, azok a törvények! Mindig az erősebbek értelmezik őket kényük-kedvük szerint. Most éppen az az érdekük, hogy Jézust keresztre feszítsék, emlékét is kilúgozzák. Mert a csendes, szelíd szavak a legveszélyesebbek. Gondolkodásra, netán követésre késztetnek. Kivált, ha bárki meghallgathatja őket. Jézus nem mondta, hogy egymás közt vagyunk, nyugodtan szólhatunk a bizalmas dolgainkról. Nem zárta ki a nyilvánosságot. Amikor a főpap a tanítványai és a tanítása iránt érdeklődött, ezt válaszolta: „Én nyíltan beszéltem az emberek előtt. Mindig a zsinagógákban és a templomokban tanítottam, ahová minden zsidónak bejárása van. Titokban semmit sem mondtam. Mit kérdezel engem? Kérdezd azokat, akik hallották, mit beszéltem.” Akkoriban az emberek egyfélét hallottak. Azt, amit mondott. Nem rontotta meg hallásukat a pártállásuk. Nem „értelmeztek”, csak hallottak. És akkoriban még a gondolata is szentségtörőnek, kárhozatba vivőnek számított, hogy valakit a tanítása miatt a templomban, az oltárnál lőjenek agyon. Az elmúlt évszázadban ilyesmire is volt példa.

Milyen kényelmes és célszerű lehetett a császár tógája alá bújni. Ezt tették a főpapok, amikor Pilátus megkérdezte tőlük, a királyukat feszíttesse-e keresztre. „Nincs királyunk, csak császárunk!” A gyűlölt római császárral is inkább szövetkeztek. A hatalomvágy mindig megalkuvásokat szül. Még az ellenséggel is kezet lehet fogni a cél eléréséért. Ma. Holnap majd jön az újabb fordulat, de addigra Jézust és a jézusokat kiiktatják.

Csakhogy a sírja üres. Az asszonyok jelentik az apostoloknak, ők azonban nem hisznek nekik. Kényelmesebb, veszélytelenebb bezárkózva hitetlennek lenni, mint veszélyek között meggyőződni az igazságról. Péter és János azonban a sírhoz futottak – János volt a gyorsabb – és üresen találták. Nagyon jellemző és mélyen emberi, ahogy Lukács számol be a történtekről: Péter „igen meglepődött a látványon és hazament.” A bizonyosság még odébb van. Meglepődött. Még csak nem is ujjongott hangosan és diadalmasan. Csendben hazament. Bezárkózott a többiekkel. Megzavarodtak, féltek és várták a bizonyosságot.

Milyen zsúfolt, telített vasárnap volt! Ketten a két-három órai járásra lévő Emmauszba indultak. Beszélgettek, tanakodtak, közben csatlakozott hozzájuk valaki, akit nem ismertek fel. Együtt vacsoráztak, s közben, mint az utolsó vacsorán, megáldotta és megtörte a kenyeret. Aztán eltűnt. Akkor ismerték föl, akkor értették meg, miért „lángolt a szívük”, mikor magyarázta az írást. Az imént még titkokkal terhelt, nyugtalanító éjszaka volt. Márai művében álmatlanul hánykolódott a császár, kérdésekkel zaklatták a helytartót és Annás szemét is elkerülte az álom. Arra gondolt, ne maradjon az ünnepre elintézetlen tennivaló. Nem maradt. S amire sem a császár, sem a főpap nem gondolt, szép lassan elenyészett a félelem és bizonytalanság is. „Én vagyok, ne féljetek” – mondta Jézus, amikor először jelent meg apostolainak. A félelem fogalmából kiölte az abszolút rettegést, azt a meggyőződést, hogy az emberi lét céltalan. Megmutatta a célt, felszabadította az embert. Mint a jobb latort, akinek megígérte, hogy még aznap együtt lesznek a Paradicsomban. Mi kell ehhez? Néhány megértő szó a szenvedőkkel való együttérzés kifejezésére. És képmutatás, hazugságok, elhallgatások nélküli őszinteség.

Húsvét az őszinteség, a kendőzés nélkül elvállalt emberi gyengeség megmutatkozásának pillanata is. Jézus beszédeiben gyakran esett szó arról, mitől óvakodjék az ember. Lukácsnál olvassuk: „Óvakodjatok a farizeusok kovászától, vagyis a képmutatástól. Semmi sincs elrejtve, ami nyilvánosságra ne jutna, sem eltitkolva, ami ki ne tudódnék. Amit sötétben mondtatok, elmondják majd fényes nappal, s amit szobában fülbe súgtatok, hirdetni fogják a háztetőről.” Hányszor, de hányszor igazolódott e figyelmeztetés! Ám újra meg újra képmutatók leszünk, s igyekszünk elrejteni az igazságot. Kincseket gyűjtünk, dombot kaparunk magunk alá, hogy hatalmasabbnak lássanak. És mit ér az egész? Esetleg „még az éjjel számon kérik az égi hatalmak…”

„Mögötte áldott harminchárom éve, Előtte: az öröm mély messzesége.” – írta a Föltámadottról Juhász Gyula. De Jézus itt hagyta emlékeztetőül a sokértelmű keresztet, amely a múlt század lírájának alázatra és önvizsgálatra késztető jelképe lett Adynál és költőtársainál. „Az ország útján függ s a földre néz, Arcán szelíd mosoly a szenvedés.” – ez Juhász Gyula tápai Krisztusa, aki hívei felé tekintve buzdítja őket és testvéri áldással tekint a szegényekre, sorsüldözöttekre, akik a költővel sóhajtják el a szenvedőre tekintve:

„Te vagy nekem, veszett hajósnak,

A Jóremény távol foka,

Nekem, hívőnek és tudósnak

A dolgok legvégső oka!”

(Hitvallás)

Rónay László

Comments are closed.