Forrás: Heti Válasz

Sz. Sz., [email protected]

Ünnepi beszélgetés Jelenits István, piarista szerzetessel a korszellemről, a bűnről, a bűnhődésről és az ügynökügyekről.

A Heti Válasz az idei húsvéton Jelenits Istvánt kérte ünnepi beszélgetésre. A piarista szerzetest a korszellemrő, a bűnről és a bűnhődésről kérdeztük, s nem kerültük meg az ügynökkérdést sem.

– A Vigilia egyik 1979-es számában azt írta a világ és a hit kapcsolatáról: „Sokszor úgy kell éreznünk, hogy szétcsúszó jégtáblákon állunk: fél lábbal itt, fél lábbal amott. Összehúzni emberi erővel képtelenség ezeket a jégtáblákat, híddá kell feszülnünk közöttük.” Azóta negyedszázad telt el. Ma hányadán állunk ezekkel a jégtáblákkal?

– Azt hiszem, a jégtáblák azóta sem közeledtek, legfeljebb más jelleget öltöttek. Az akkori írás a piarista szerzetestanárról szólt, aki egyszerre oktat egy világi tantárgyat, s az evangéliumról is igyekszik tanúságot tenni. Negyedszázada az ateista hatalom arra törekedett, hogy kisajátítsa a kultúrát, miközben az egyház a létével is azt igyekezett igazolni, hogy kereszténység és kultúra összetartozik. Heller Ágnes a Vigiliában meg is jegyezte: csodálja azokat a keresztényeket, akik a civilizáció fejlődésén dolgoznak. Szerinte ezzel magunk alatt vágjuk a fát, hiszen minél fejlettebb lesz az emberiség, annál inkább meg fogja haladni a vallást. Erre azt mondtam: no, majd meglátjuk, ki alatt törik le a fa! És lám, a marxizmus tarthatatlanságát épp azok igazolták, akik a társadalmi haladáson munkálkodtak – hiszen nem egy katonai hatalom roppantotta össze egyik napról a másikra azt a rendszert, hanem az oly sokat hangoztatott fejlődés.

– Ma már közhely, hogy ezzel olyan világba csöppentünk, melyben – bár szabadabbnak érezhetjük magunkat – időnként nehezebb eligazodni.

– A fogyasztói társadalom immár nem tudatosan, de ugyanúgy veszélyezteti az ember Isten iránti fogékonyságát. Csak egy példa: a mai családokra már nem jellemző az a közös munka, melynek alkalmával lehetőség volt a személyes egymásra találásra. Régebben egy gyerek együtt dolgozott a szüleivel, s büszke volt rá, hogy, teszem azt, fel tudja vágni a fát, be tud gyújtani; vagy nagymosáskor a teknő köré gyűltek a családtagok – és közben beszélgettek. A szülők pedig ezen együttlétek idején szinte észrevétlenül nevelhették a gyermekeket.

– A helyzet a diktatúra idején egyértelműbb volt, s jobban fel lehetett ismerni az ellenséget, kialakítani a túlélési stratégiát. Ma ez nehezebb.

– Nem is szerencsés az ellenség kifejezés, mert most talán nem tudatos a támadás. Egy-egy cégnek érdeke, hogy minél több holmit eladjon, s ezért fogyasztásra akarja bírni az embereket – de nem föltétlenül programszerűen igyekszik „kiirtani” belőlük a szellemi többletet. Ezzel együtt úgy látom: mind többen veszik észre, hogy nagyobb figyelmet kell fordítanunk egymásra, s meg kell védenünk értékeinket. Régen az a gondolat sem merült fel, hogy a környezetünket vagy a nyelvünket óvni kell – ma a civilizáció túlburjánzása sokakat arra a felismerésre sarkall, hogy veszély fenyegeti az emberiség számára nélkülözhetetlen életfeltételeket.

– Ám ez a magatartás mégiscsak a kisebbségre jellemző.

– Ez igaz, de azért a jónak, ha csöndben is, híre kél. Amikor például valaki hozzánk szeretné járatni a gyermekét, mindig megkérdezzük, miért minket választott. Egyszer egy szülőpár azt felelte: nem messze tőlük lakik egy fiú, akit gyakran láttak ablakot mosni. Ez a szorgalom annyira megtetszett nekik, hogy felkeresték a szüleit, és megkérdezték, melyik iskolába jár – mert oda akarják vinni a gyereküket, ahol ilyen fiatalokat nevelnek.

– Idézett írásában arról is szólt, hogy a fiatalokkal modernül kell megismertetni Isten üzenetét. A posztmodern korban hogyan kell ezt elképzelni?

– Például úgy, hogy a Biblia megközelítésében segítségül hívjuk a mai irodalomtudományt – azzal ugyanis gazdagabban tudjuk a több mint kétezer éves szöveg mondanivalóját kifejteni. És ha a gyereknek nem kell a megszokottól eltérő fogalomrendszert alkalmaznia, ha a hitről hall vagy beszél, akkor észreveszi, hogy összetartozó dolgokról van szó. A Szentírás bizonyos értelemben ugyanolyan szöveg, mint Arany János verse vagy Mikes Kelemen levele, és jó, ha a diákoknak nem kell egy számukra ismeretlen egyházias elemző módszer különös járatait bejárniuk, amikor Isten szavát akarják megérteni. A modernség persze sokak számára felületességet jelent. Hankiss Elemér szokott örvendezni afelett, hogy azok a kulturális vívmányok, amelyek a reneszánszban csupán a boldog kevesekhez jutottak el, ma a nagyközönség kincseivé lesznek. Nos, attól tartok, nincs különösebb okunk a vigalomra; szerintem mostani világunk inkább a hanyatló Rómához hasonlít. A kulturális kínálat csakugyan sok mindent szór a tömeg elé – ám nem az igazi mélységeket, hanem látszatértékeket. A reneszánsz kori Firenzében Michelangelo szobrai kerültek a közterekre, most meg óriásplakátok hirdetik, hogy ha nem tudom, milyen fogkrémet használunk, akkor boldogabbak leszünk.

– A mai kor abban is más, hogy nehezebb különbséget tenni a jó és a rossz között, s arról is vita van, hogy mi a bűn – vagy létezik-e egyáltalán bűn.

– A keresztények között pedig akadnak olyanok, akik jó pozitivista módjára úgy gondolkodnak: amit Isten megtilt, az rossz, és amit előír, az a jó…

– Hogy is tanultuk a hittanórán? Bűn az, ha valaki tudva és akarva Isten parancsai ellen cselekszik…

– Csakhogy mi abban hiszünk, hogy Isten nem önkényúr, hanem valahol mélyen a maga teljességében feltárja, mi a jó – nekünk. Nem pusztán erkölcsi értelemben, hanem azt teszi nyilvánvalóvá, hogy mi gazdagítja a személyiségünket. Ismerjük a mondást: miként lehet, hogy jónak lenni rossz, és rossznak lenni jó? Nos, a mi meggyőződésünk az, hogy jónak lenni jó, és rossznak lenni rossz. Ez nem mindig mutatkozik meg, mert az ördög azon mesterkedik, hogy úgy tüntesse fel az emberek számára, mintha fordítva lenne; hogy a rossz az érdekes, izgalmas – csak épp, pechetekre, azt tiltja az Isten.

– Gyóntatóként bizonyára széles körű tapasztalata van a bűntudatról.

– Az igazi bűnnek nemcsak az áldozat a kárvallottja, hanem talán még inkább a bűnös, mert a bűne valójában őt viszi tévútra. Ahogy pedig Pilinszky mondta: a tetten ért bűnös szent, mert a rajtakapás pillanatában van valami, ami csak Istenre tartozik. Az embert sokszor másoknak őellene elkövetett bűne készteti rosszra: megtorlásként, védekezésként fordul bűnös eszközökhöz. Nem véletlen, hogy a bűnbakképzés mennyire jellemző a modern társadalmakra. Az ember érzi, hogy valami nincs rendjén a világban, és kutatni kezdi, hogy kit lehetne felelőssé tenni. A marxisták a magántulajdonban, Hitler a zsidóságban vélte felfedezni minden bajok okozóját – aztán kiderült, hogy nem ilyen egyszerű a helyzet. A kereszténység arra tanít, hogy mindannyian gyarló emberek vagyunk; s ha felvesszük a kesztyűt a bűn ellen, akkor magunkban is fel kell ismernünk a rosszra való hajlamot. Uram bocsá azt is meg kell vizsgálnunk, hogy nem vagyunk-e magunk is felelősek azok bűnéért, akiket felelősségre akarunk vonni.

– E gondolatot sokan abszolutizálják, és Rousseau-val mondják: az ember jónak születik, de a társadalom elrontja.

– Rousseau úgy képzelte, hogy ha magára hagynák a gyereket, nem romlana el. Madách óvatosabb: „Csak később válik megszokott pimasszá.” A gyermek ártatlan, de öntudatra eszmélése során egyre nagyobb lesz az ember felelőssége, s találkoznia kell a jó és a rossz közötti választás kockázataival. A társadalom be is szennyezheti, de a jó vállalására is a társadalomtól kap ösztönzést. Embernek lenni tehát nem kész adottság, hanem feladat. Hozzá kell tenni, hogy aki rossz útra tér, az sem magát a rosszat választja, inkább elvakultan, rendetlenül törekszik valami jóra.

– Tehát a valóságban nincsenek III. Richárdok, akik azt mondják: elhatároztam, hogy gazember leszek?

– Még aki ezt mondaná, az is valami jót keresne. Mondjuk a szabadságot, az önmegvalósítást, amit rosszul értelmezve él meg, megcsalva önmagát is.

– Hasonlóan összetett probléma az ügynökkérdés. Ha bárkit megkérdezünk, hogy bűn-e másokat besúgni, tíz emberből kilenc igennel felelne. Ugyanők mégsem ítélik el ennyire egyértelműen a diktatúra fenntartóit.

– A minap épp a Heti Válaszban olvashattuk egy állambiztonsági tiszt nyilatkozatát, aki arra oktatott embereket, hogyan lehet másokat rákényszeríteni, hogy „ügynöki” szerepet vállaljanak. Ez az ember ma ártatlannak gondolja magát. Ha az ilyenektől nem vár bűnvallomást a társadalom, hogyan állíthatná a vádlottak padjára azokat, akik az erőszak nyomása alatt gyöngének bizonyultak? Nem szólva arról, hogy a kényszerítettek aláírása mögött több motiváció is meghúzódhat, így hiba volna azonos mércével mérni őket. Mondjuk, egy püspököt azzal fenyegettek meg az állambiztonságiak, hogy ha nem hajlandó aláírni az elébe tolt papírt, holnap tíz papját letartóztatják, s aztán mindaddig újabb tízet, amíg nem engedelmeskedik.

– Amikor egyháziakkal beszélgetek a témáról, sokféle véleményt hallok, attól függően, hogy valaki börtönben volt vagy sem; emigrált vagy itthon maradt; az illető fiatalabb vagy idősebb. Igazuk volna a marxistáknak, és a lét határozza meg a tudatot?

– A nézőpontok az informáltság minőségét és mélységét is különbözővé teszik. Nincs igazán objektív szemlélő, csak olyan, aki maga is érintett. Aki emigrált, annak nem lehet közvetlen tapasztalata a később történtekről, s természetesen igyekszik igazolni önmagát. Aki börtönbe került, szintén úgy érezheti, hogy övé a feddhetetlen megoldás, s talán nem veszi észre, hogy a hősiességnek is vannak kísértései. Azok között pedig, akik engedtek a kényszernek, vannak, akik nem érzik megbánni valónak a döntésüket. Keserű szívvel gondolnak vissza az egészre, de talán úgy látják, hogy mai eszükkel sem találnának más megoldást az akkor kínálkozó több rossz közül, ezért hazugnak éreznék a meakulpázást.

– Vagyis a kényszer hatása alatt elkövetett, önmagukban elvetendő cselekedetek nem is feltétlenül bűnök?

– Az erköcstan tud arról, hogy cselekedeteink erkölcsi értékét befolyásolják, esetleg meg is változtatják a körülmények. Egy önmagában jó cselekedet lehet bűnös, ha rossz céllal teszik, például ha valaki azért ad alamizsnát, hogy azzal tisztességtelen előnyöket szerezzen. Van, amit semmilyen körülmények között nem szabad megtennünk. Ám aki kényszerűségből vállalta, hogy jelentéseket tesz, csak akkor vétkezett súlyosan, ha olyan információkkal szolgált, amelyekre vonatkozóan titoktartási kötelezettség terhelte. A sajtóban felháborodva írtak egy papról, aki állítólag jelentést tett, hogy kik járnak a templomában misére. Nos: a mise nem titkos összejövetel, aki oda elmegy, hitvallást tesz, vállalnia kell, hogy mások tudomást szereznek róla. Más a helyzet, ha valóban titkon gyűlik össze egy imádkozócsoport, s ott titoktartásra kötelezik magukat a résztvevők. Más példa. Az egyházi lapok szerkesztőségében dolgozók közül többektől megkövetelték, hogy tegyenek jelentéseket. Ha ezt mindnyájan elutasítják, az a lap létét is veszélyeztette volna. Nyilván nem volt mindegy, hogy egyegy kényszerű „ügynök” – én nem is nevezném annak az ilyen embert – mit jelent, mit hallgat el, de hogy ilyen informátori szerepre vállalkozott, aligha mondhatjuk bűnnek.

– Sokak számára, amikor helytállókat akarnak számba venni, mégis egyszerűbb a börtönviselt papok – például Lénárd Ödön – hősiességét felmutatni, semmint a kompromisszumokat vállaló lelkipásztorok példájából meríteni.

– Ez még tágabbra nyitja figyelmünk körét. Felmutatni valóban könnyebb azokat, akik megjárták a börtönt. Isten azonban örömét lelheti olyanokban is, akiket másra hívott meg. Némelyeket a hősiességre buzdított. Szükség volt rájuk: a diktatúra igazi arca nélkülük nem mutatkozott volna meg. Másokat talán arra tett képessé az Isten, hogy a kompromisszumok ingoványos talaján ne vesszenek el. Nekik sem magával a Sátánnal kellett alkudozniuk. Voltak, akik könnyű prédájává váltak a diktatúrának, tán maguk előtt is mentegették tetteiket, s befolyásukat igyekeztek jóra is felhasználni. Az ilyeneket arra buzdítja Isten, hogy legalább utólag tartsanak bűnbánatot. Voltak, akiket úgy segített Isten, hogy kikerülték azokat a fenyegetéseket, amelyek között talán el is buktak volna.

– Ugyanakkor Lénárd Ödön hősiességére hivatkozva sokan az egyházi múlttal való elszámolást szorgalmazzák. Az egyszeri hívő meg széttárja a kezét, és azt kérdezi: az egyház mely képviselőjének higgyen? A bocsánatkérésre buzdítóknak, vagy azoknak, akik szerint a diktatúra fenntartóinak felelősségét kellene firtatni?

– Kinek-kinek gondolkodnia kell, nem érdemes puszta szimpátiából egyik vagy másik nézetet elfogadnia. Akinek kétsége támad, annak Róma magatartására érdemes figyelnie. A szentatya nem kezdeményezett leváltásokat, hanem az egész egyház nevében beszélt arról, hogy akár a papság is követett el bűnöket. A hősök példájából mindnyájan okulhatunk, de az egyház legfontosabb tagjai nem a hősök, hanem a szentek. A hősök nem mind és nem föltétlenül szentek, s a szentek talán nem mind és nem föltétlenül hősök. A szentség emberi szemmel sokkal kevésbé vehető észre, mint a hősiesség – ez valami mélyen evangéliumi vonása. Aki pedig mindenáron „elszámolást” szorgalmaz az egyházban, azt fenyegeti a veszedelem, hogy az ítélkezésnek e világi és rövidlátó diktatúráját szolgálja.

JELENITS ISTVÁN

Piarista szerzetes, teológiai tanár.

1932-ben született Berettyóújfalun.

1959 és 1964 között a kecskeméti, 1964-től a budapesti piarista gimnázium magyartanára, a rend hittudományi főiskoláján bibliai tárgyakat oktat.

1985 és 1995 között a rend magyarországi tartományfőnöke.

1995 óta a Pilinszky János Társaság elnöke.

2001-ben Széchenyi-díjat kap.

Comments are closed.