Forrás: NOL

Bilecz Endre, 2005. március 24. 00:00

– A fene egye meg, belegabalyodtam ebbe a körmondatba. Mondjatok már gyorsan egy jó érvet: tulajdonképpen miért is jó ma magyarnak lenni?!Kép: Marabu A decemberi kettős népszavazás dupla kudarcának, eredménytelenségének elemzése úgy zárult le, hogy el sem kezdődött. Vezető politikusaink kihirdették (párt)álláspontjuk győzelmét – melyről a nép úgy döntött, hogy nem döntött.

Azóta pedig hallgatnak. Talán jobban is teszik. Hiszen a többség a rögtönzések egyikét sem támogatta. Viszont ismét sikerült nekik a népszavazást, a közvetlen demokrácia, a társadalmi részvétel legfontosabb alapintézményét egyesült erővel lejáratniuk.

Sorozatosak a részvétlenségi kudarcok: a NATO-tagságról 1997-ben 49 százalékos, az EU-tagságról 2003-ban 45 százalékos, most pedig a kettős állampolgárságról 36 százalékos kisebbség népszavazott. Hasonló közömbösség kíséri az önkormányzati választásokat a rendszerváltás óta. A többség, köszöni szépen, nem kér a politikai elitek felkínálta döntési (látszat)lehetőségekből, mert azok hatékonyságában nem bízik.

Mivel a politikai elitjeinket (sajnos) nem tudjuk lecserélni, a népünket pedig nem is akarjuk, marad számunkra, a hatalomtól távoli értelmiségiek számára az elmélkedés a társadalmi válságjelenségekről, ha tetszik, a nemzeti sorsproblémákról.

Nem véletlen, hogy a népszavazás kudarca egy fontos szociális probléma, az egészségügyi ellátás, illetve egy nemzetpolitikai állásfoglalás, a kettős állampolgárság közös – egybekapcsolt – ügyében jelenhetett meg. A két kérdés közös szociális gyökere az, hogy a magyar nép többsége évtizedek óta nem érzi magát személyes szociális biztonságban, ezért erős fenntartások alakulnak ki benne a családalapítással, a gyerekvállalással – a magyar nemzet fenntartásával szemben. Ezt az alapproblémát 1934-ben a „nem marxista szocialista” Németh László mellett még a konzervatív-keresztény szemléletű Szekfű Gyula is tisztán érzékelte, amikor közösen keresték a válaszokat a nemzeti sorskérdésekre, köztük a határon túli magyarság ügyére.

Marx szerint a proletároknak, a nincsteleneknek nincs hazájuk – nem is lehet elvenni tőlük azt, ami nincs… Viszont – nemzeti osztállyá kell szerveződniük. S így a szociális nézőpont és a nemzeti látószög bizony közelíthető! Ma sem lehetséges ez másként. Hiszen a szegénységben, munkanélküliségben, szociális bizonytalanságban, személyes és közös jövőkép hiányában élő társadalmon kívüli, társadalom alatti tömegek és a perspektívátlan kisegzisztenciákat tömörítő szociális csoportok nem vállalnak (mert nem vállalhatnak!) nagyobb családot, s nem törődnek (mert nem törődhetnek!) a nemzet jövőjével. Többet ért meg ebből mai demokratikus politikai elitünk, mint amennyit a régi neobarokk társadalom, Horthy és Bethlen kurzusa érzékelt, akceptált és elviselt?

Szociális válságunk folyamatos, viszont a nemzeti jövő demográfiai kilátásai változtak. Romlottak! Németh László még elsősorban a magyar politikai és kulturális nemzet egységéért, jövőjéért aggódhatott teljes joggal: „A határokat szerződések csinálják és szerződések mossák el, az államformáknak, nemzetről és nemzetiségekről alkotott felfogásoknak megvan a divatjuk, amint az utolsó században vesztünkre változtak, megváltozhatnak még a javunkra is, de hogy egy népcsoport van vagy nincs (…) az az élet alapténye. A népnek, mely elfogyott, szerződések sem szerezhetnek országot, s a népet, melyben bő természet terjeszkedik, szerződések sem tudhatnak ki az országból”.

Hetven évvel később felvetnünk sem érdemes szerzőnk szavával, hogy „Európa törvényhozóinak (…) egy új európai földosztásnál a magyar anyákhoz is alkalmazkodniuk kellene”. A XXI. század magyar nemzeti sorskérdése is nyitott kérdés: megmarad vagy kipusztul a magyar nép? Ez nem költői túlzás, nem a „nemzethalál” víziója – objektív tudományos adatsorok alapján kérdezhetünk és adhatunk választ. Népesedési adataink évtizedek óta negatívok. Egyetlen emberöltő alatt legalább félmillióval lettünk kevesebben úgy, hogy közben határon túli magyarok százezrei és más etnikumú bevándorlók is letelepedtek az országban. Szakmailag megalapozott becslések prognosztizálják jövőképességünk végzetes elvesztését egy-két generáción belül: lehetséges, hogy 2030-ban 8,5 millió, 2050 körül 5-6 millió ember él majd az ország területén.

Katasztrofális népesedési állapotunkon hagyományos belső erőkkel és módszerekkel már nem változtathatunk gyökeresen. Mostani lélekszámunk megőrzéséhez két-három millió gyerek azonnali megszületésére, vagy fiatal szülők gyors betelepítésére lenne szükség. Ez is, az is képtelenség!

A könyörtelen valóság szerint a 2000-es népszámlálás idején nálunk száz nőre mindössze 169, száz családra csupán 109 gyerek jutott. Kárpát-medencei magyarságunk népesedési adatai hasonló fogyást mutatnak. E tények pusztulásunk tartós tendenciáját bizonyítják, önkéntes kihalásunkat valószínűsíthetik. „Éljünk magunknak?” – kérdezték tőlünk egy régi vitában, és mi azt feleljük, hogy kihalunk magunktól. Kipusztulásunk sem lesz fájdalommentes. Konkrét családok és konkrét egyének maradnak magukra megélhetés és biztonságos támogatás nélkül. Pár évtized múltán lakosságunk többsége nyugdíjas korú lesz – nyugdíj nélkül. Mert hiányoznak az aktív, munkaképes új generációk. Társadalmunk elöregedett a megújulásra, s nemsokára a megmaradásra is végzetesen képtelenné válik. Addig illúziókba ringathatjuk magunkat a magyarok tömeges, sokmilliós nyugati munkavállalásának az ábrándképeivel.

Európával reálisan két dologban lehet közös a sorsunk: tanulhatnánk a népesedés- és a bevándorlás-politikai hibákból, vagy együtt készülődhetünk hatalmas, népvándorlást idéző keleti és déli népességhullámok fogadására.

Valamit azonnal tennünk kell, máskülönben „Úgy elfogy a magyar, / Mintha nem lett volna”. Helyzetünk hosszabb távon annyira kétségbeejtő, hogy rövid távon kétségbe esnünk sem érdemes. Nagy magyar illúzióinkkal kell először leszámolnunk, hogy reális megoldások keresésébe foghassunk. Fájó szívvel vessünk számot azzal, hogy kizárólag a magyar nemzet belső vitalitására, reprodukciós hajlandóságára alapozva nem maradhatunk meg. Új bevándorlási politikára van szükségünk. De a teljes önfeladás, a kapuk sarkig tárása sem vezetne eredményre, mert Európában belátható ideig lesznek nemzetállamok és a nemzetek is megmaradnak. A várhatóan hatalmas vándorlások hullámverése nem szükségszerűen mossa el a népek és kultúrák partjait. Az európai-amerikai civilizáció rendelkezik történelmi és lelki tartalékokkal, a civilizációk harcában. (lásd: Huntington) nem állunk esélytelenül. Ugyanakkor a magyar nemzetnek józan önérdekből, megmaradási ösztönből ajánlatos sürgősen megtalálnia és elfogadnia a befogadás, a bevándorlás pozitív elveit, módjait.

Először lépjünk túl a felszínes demagógiákon, például a közvéleményünket feleslegesen megosztó kettős állampolgárság ügyében. A kettős állampolgárság megadása a határon túli magyaroknak önmagában nem lenne nemzetmentő csodaszer. Sem ingyenes erkölcsi kötelesség, sem lelki Trianon-pótlék; ám az itteni magyarok végzetes mértékű személyes anyagi áldozata sem, szociális rendszerünket összeomlasztó meggondolatlanság sem. Mélységesen sajnálom, amiért a párteliteknek tavaly decemberben csak ilyen kevésre, a közvéleményt megtévesztő és megosztó taktikázásra tellett. Határokon innen és túl fontoljuk meg a kényszerben rejlő lehetőséget: döntsék el a Kárpát-medencei magyarok milliói együtt és személyesen, hogy a mostani lakóterületük kulturális és területi autonómiájának megteremtéséért, megerősítéséért harcolnak, vagy inkább az anyaországba történő visszatérés valamilyen fokozatát választják. A magyar kormányok egyiket sem kényszeríthetik rájuk, anyagi lehetőségeink szűkösségére hivatkozva sem.

Nehezen tudok elképzelni olyan Izraelt, Németországot, Oroszországot, Szerbiát, mely ne fogadná vissza magától értetődően a zsidókat, a németeket, az oroszokat, a szerbeket. Rendkívüli történelmi helyzetek rendkívüli megoldásokat is igényelhetnek, bár természetesen a repatriálás, a visszafogadás kizárólagos kezelésmódnak sohasem számíthat. Esetünkben fogyásunk megállítását még a határ menti magyarok teljes visszatérése sem garantálná, olyan népesedési mélypontra, demográfiai vákuumba jutottunk.

Nem mellékesen a határ menti magyar etnikumú területfejlesztési régiók összekapcsolódásában is rejlenek tartalékok, csakhogy a magyarországi politika az országon belüli regionális decentralizációt sem veszi igazán komolyan. A magyar autonómiákat se követelhetjük hitelesen szomszédainktól, ameddig a mi parlamentünkben a nemzeti-etnikai képviselők székei üresek, mert intézményes képviseletük tizenöt éve megoldatlan. Ezek az anomáliák érzelmileg, lelkileg legalább annyira rombolhatják a kölcsönös bizalmat és szolidaritást, mint a kettős állampolgárság cinikus kezelése tette.

Kiterjesztően kell értelmeznünk a magyar állampolgárság fogalmát, az a visszatérőknek és a betelepedni nem akaróknak egyaránt megadható, természetesen más-más feltételekkel – nagyjából az izraeli példa alapján. A választójog és a szociális jogosultságok a visszatérőket, a ténylegesen itt élőket illessék meg, de az állampolgárság ne korlátozódjék azokra, akik az országban élnek.

Aki történelmi kényszerek (határváltozás, kivándorlás, etnikai üldözés, faji, vallási vagy politikai diszkrimináció) miatt szorult az éppen érvényes államhatárainkon kívülre, az automatikusan kérhesse és nyerhesse is el a magyar állampolgárságot. Mind a méltányosság, mind az elemi önérdek, mind az önbecsülés ezt kívánja. Ha az a magyar, aki annak vallja magát bármilyen értelemben, akkor az etnikumunkhoz, kultúránkhoz értékeiben, érzelmeikben kötődőket mind magyarnak kell tekintenünk. Ezek a nagyobb csoportok történelmileg jól megjelölhetők. Ilyenek az amerikai és európai emigrációs hullámok által kisodort magyarok és utódgenerációik. Hangsúlyozottan ilyenek a holokauszt elől vagy után elmenekült magyar zsidók. Hasonló helyzetűek az 1945 után kollektív büntetésként visszatelepített magyar „svábok”, ungardeutschok.

Együtt ezek a csoportok is többmilliós tömeget alkotnak. Bármilyen szintű, formájú viszszatérésük, visszahívásuk a kettős állampolgári kötelékbe méltányos, jogos és hasznos pozitív diszkriminációt jelentene. A pozitív megkülönböztetésről Adynál jobban a politikai elemzés nyelvén sem szólhatunk: „Kitárul a felé karom, / Kit magyarrá tett értelem, / Parancs, sors, szándék, alkalom.”

Senki sem tudhatja előre, mire lehet ez elegendő. Mindenesetre meg kell fontolnunk, meg kell próbálnunk, mielőtt lélekben mindent feladunk – s beolvadunk.

A szerző közíró