Forrás: 168 Óra

Két öltönyös ember ül a Japán Kávéház teraszának két szomszédos asztalánál valamikor a harmincas évek közepén. Egyszer csak az egyik átszól a másikhoz.

– Maga mifélét ír, Rejtő úr?

– Légiósat. És maga, József úr?

– Proletárosat.

– Veszik azt manapság?

– Szo-szo.

Ne gondolják, hogy képtelenség; vagy legalább nem nagyobb, mint egy Rejtő-regénybeli abszurd jelenet, amelyről szintén ki szokott derülni utólag, hogy valóban megtörtént vagy megtörténhetett volna. Hiszen a két irodalmár szűk két hétnyire született egymástól, így éppen százesztendősek lennének most, ha élnének – de ezt aztán még elképzelni is nehéz az ő esetükben. („A kerek évforduló alkalmából a köztársasági elnök József Attila-díjat adományoz Rejtő Jenőnek a nemzetközi kalandregény műfajának hazai meghonosításáért, az olvasáskultúra nemzedékeken átívelő elmélyítéséért”, illetve „Éppen százéves lettem én, / meglepetés…”, na, elég a szentségtörésből, komolyodjunk.) Százévesek lennének, de egyikük se érte meg a negyvenet – valahogy nem úgy voltak faragva, hogy abban az ordas világban életben maradhattak volna.

Persze a különbségek is jelentősek. Mégis, az erzsébetvárosi zsidó kispolgárfi meg a ferencvárosi prolifiú (negyed székely, negyed román, félig kun) életében nemcsak a születés okán fedezhetünk föl párhuzamokat. Hiszen egy időben jártak elemibe, gimnáziumba, ugyanazokból a könyvekből tanultak, ugyanazoktól az eszméktől borzadtak, ugyanolyan erős volt bennük a szabadságvágy, ugyanúgy szerettek kalandozni a világban, nem hagytak vagyont és leszármazottat maguk után, és most – mondjuk, harmincháromban – ugyanúgy emelik föl a tekintetüket a Japán Kávéház két szomszédos asztala mellől, hogy futó elismerő pillantást vessenek a járdán elhaladó csinos nőre. És ugyanúgy nem sejtik a lelkük mélyén, mi vár még rájuk.

Vagy ugyanúgy sejtik.

Rejtővel tizenkét évesen kell először találkozni. Épp, mikor az ember kezd kijönni Vernéből, Cooperből – akkor tehát, amikor a kaland még mindennapi éltető eleme a növésben lévő szervezetnek, amikor még minden lehetségesnek látszik (az is, hogy az ember makaón nyeri el a Nobel-díjat, meg az is, hogy igazából), amikor még a leghihetetlenebb dolog is elhihető, amikor az álom és az ébrenlét között még nem elég éles a határ – és akkor egyszersmind, amikor az ember már megérett nyelvileg a rejtői mondatok befogadására. Mert – ahogy Hegedüs Géza fogalmazta – egy Rejtő-regény vége könnyen megjósolható, de egy Rejtő-mondaté soha. Amikor tehát mindez együtt áll, jöhet a jó Péhovard. Az első találkozás éppen olyan, mint egy vírusos betegség. Egy pillanat, és már bennünk van a kór. Az ember kinyit egy puha fedelű könyvet, elolvassa, hogy „Uram, a késemért jöttem!”, egy kicsit hőköl, egy kicsit csodálkozik, aztán továbbolvas, és mire az oldal végére ér, már elveszett. Ettől kezdve hónapokig használhatatlan az emberiség számára, mert látszólag létezik ugyan, iskolába jár vagy a családi asztalnál ül, tévét néz vagy fogat húzat, de a valóságban semmi mást nem csinál az égvilágon, csak Rejtőzik. Olvas és olvas és olvas megint, rettenetes sebességgel és falánksággal, mert egy Rejtő-regény elolvasásával nem csillapul, hanem ellenkezőleg, folyton növekszik a vágy a következő Rejtő-regény után, és amikor az ember valamennyi fellelhető Rejtő-művet elolvasta már, kezdi elölről. Amíg szinte kívülről tudja az összes történetet, fordulatot, mondatot, amíg személyes ismerőse nem lesz a Fülig Jimmy, a Piszkos Fred, a Tuskó Hopkins, a Török Szultán meg mind a Rejtő-hősök, Tropauer Hümért, a költőt is beleértve. És az ember valami szörnyű ürességet érez aztán, hogy nincs tovább, ki van olvasva az egész Rejtő ától cettig és viszont, és most, átmenetileg, míg a Rejtő-szérum fel nem szívódik a szervezetbe, valami mást kell csinálni.

Később aztán könnyebb a dolgunk. Be vagyunk már oltva Rejtővel, megvan az alap, ha szükséges, bármikor utánanyúlhatunk. Ha, mondjuk, megbetegszünk (úgy értem, igazából), ha elhagyott a kedvesünk, ha rossz kedvünk van, vagy ha esik odakint. Vagy csak úgy. Felnyúlunk a polcra, és már olvassuk is. Vagy nem is kell felnyúlnunk, csak elgondoljuk. Végigmormolunk magunkban egy Rejtő-jelenetet. Mondjuk, a katonaságnak azt, amikor Potrien őrmester ordítva megkérdezi: „Tudja, ki vagyok én???” És már válaszolnunk sem kell, csak elmosolyodunk, és mehet tovább minden vidáman.

Az élete is egy kész Péhovard-regény, persze. Miközben még most, száz év után is több a kérdőjel benne, mint a pont. A szülőháza, mondjuk, már megvan, de arról például ma is folyik a vita, járt-e egyáltalán Afrikában. A legvalószínűbb, hogy igen, egy hétig – egy Földközi-tengerjáró hajó potyautasaként, ahol (ugye, ismerős?) lebukása után fűtőként dolgozott. Végzett színész volt, és nyolc évig csavargott a világban, volt heringhalász, pincér meg börtöntöltelék, de minden bizonnyal nem volt légionárius, vagy legalábbis nem került elő ilyen adat. Valóságos életrajz helyett kiterjedt vándoranekdotákban él (hogy regényrészletekkel fizetett volna a kávéházban meg a szabónál meg mindenhol, hogy a Lipótmezőn lett volna lakása – „Mit dörömböl itten, meg van bolondulva?”, „Laknék itt, ha nem volnék?” meg effélék). De azt, hogy mikor is halt meg valójában, hol és hogyan (a nagy orosz télben, a visszavonulás során, ahogy eufemisztikusan fogalmazni szoktak), persze nem tudjuk.

De ahogy lassan kiderül ez-az róla megint, újra és újra elcsodálkozik az ember. Hogy tehát a Vanek úr akkor egy valóságos figura, és a hátbaszúrás is megtörtént esetleg? Hogy itt egy sültrealistával állunk akkor szemben?

Vannak aztán, akik a Rejtő-vírust nem tudják kiheverni sosem: akiknek egy életen át vezérlő csillaguk marad. Ők aztán rajongóklubba tömörülnek, Rejtő-relikviákat gyűjtenek, tovább színezik a történeteket, és szobrot akarnak állítani (közadakozásból) a mesternek. A funkluboknak egyébként is jót tett az internet megjelenése, de a Rejtő-funklubnak különösen. Az ő fáradhatatlan munkájuk eredményeként ma már utcája is van Rejtőnek, és a szoborra is szépen gyűlik a pénz. Trebitsch (az igazi?), Csülök és a többiek (hisz milyen nickneve lenne egy igazi rajongónak) álma előbb-utóbb megvalósul. És azon se lennék meglepve, ha a Nagy Könyvben A tizennégykarátos autó, Az elátkozott part vagy a Vesztegzár előkelő helyen végezne: végtére is az egyik legolvasottabb szerzőnkről van szó.

Persze mindenkinek, aki ezt a Rejtőt szereti, van egy kedves mondata tőle. Olyan jelmondatféle, mint a régi idők lovagjainak vagy az egyházi méltóságoknak. Ami átvezeti jón-rosszon, ami vele marad évtizedeken át.

Az enyém így hangzik: „Az élet olyan, mint a nyári öltöny mellénye. Rövid és céltalan.”

És a maguké?