Forrás: NOLBíró Béla, 2005. március 23. 00:00
A Nagy-Románia Párt cégérének átfestése élénk visszhangot keltett a román politikai életben, de igazi jelentőségét még kevesen látják.
Az arculatváltás mögött ugyanis olyan nemzetközi és belpolitikai kényszerek rejlenek, amelyek a román politikára a közeljövőben akár meghatározó hatást is gyakorolhatnak.
Corneliu Vadim Tudor „viszszavonulása” azt jelzi, hogy a pártelnöknek is föl kellett ismernie: a mai Európában egy nyíltan magyarellenes politikai alakulatnak már nincsenek reális esélyei arra, hogy szalonképes politikai erőként fogadtathassa el magát és céljait. Ma már – a nagyrészt továbbra is nacionalista beállítottságú – román közvélemény is viszolyog attól a gyűlölködő hangnemtől, melyet a „89 utáni román közéletben Vadim Tudor honosított meg.
Vadim – antiszemita meggyőződéséhez híven – eredetileg a zsidósághoz való közeledésben látta pártja és önmaga átmentésének lehetőségét. Ám a filoszemita fordulat nem bizonyult hatékonynak, még ha a nyugati zsidó diaszpórában sikerült is hozzá partnereket találni. Vadimnak rá kellett döbbennie: vagy a „nemzetközi zsidó összeesküvés” nem annyira hatékony, amilyennek képzelte, vagy „a zsidók” túlságosan ravaszok ahhoz, hogy átverhesse őket. A bölcs vezető úgy gondolta tehát, ideje háttérbe vonulni. Önkritikusan (bár kissé önmagának is ellentmondva) beismerte, hogy nem büszke arra, amit korábban mint politikus tett, s ezért a továbbiakban ortodox teológiai doktorátusának és a népnevelés magasztos céljainak szenteli idejét.
Kosmos néven televízió- és rádióadásokat indít. Tervei szerint minden este megvilágosító vitaműsorokkal alapozza meg egykori pártjának európai politikáját. Hiszen továbbra is a párt tiszteletbeli elnöke marad, akinek a vezetés minden fontos kérdésben továbbra is kikéri majd a véleményét. Magyarán: egyelőre a mosdatlan szájú gyűlölködésről a nemzeti kizárólagosság szofisztikáltabb, némileg eurokonform formáira tér át.
Vadim eddigi pályafutása azonban a visszalépés bölcsességét igen-igen valószínűtlenné teszi. Az ember arra kényszerül, hogy a román Arturo Ui bölcs önmérsékletére plauzibilisebb magyarázatot keressen. S aki keres, az talál. A román politikai életben valóban van egy meghatározó személyiség, akinek unalomig ismert bölcsessége és ravaszsága tényleg alkalmasabb efféle zseniális ötletek kifundálásához. Ion Iliescuról van szó.
Román ellenzéki körökben már a kezdetektől evidencia volt, hogy Vadimot az új Iliescu- Petre Roman-féle „forradalmi” hatalom találta ki. Kettős feladat hárult rá: egyrészt nacionalizmus dolgában neki kellett szolgáltatnia azt a viszonyítási alapot, melyhez képest a Front, majd a Társadalmi Demokrácia Pártjának – önmagában is szélsőséges – nacionalizmusa mérsékeltnek, a nemzetközi színtéren eladhatónak bizonyulhatott, másrészt neki kellett generálnia azt a közhangulatot, melyet aztán a „szociáldemokraták” a maguk céljaira oly hatásosan fölhasználhattak.
Később azonban Vadim kezdett komoly teherré válni. Egyrészt a nemzetközi politika Vadim sikereit is a hatalom birtokosainak számlájára írta, s a párt parlamenti jelenléte a nemzetközi kapcsolatokat is megnehezítette. Másrészt Vadim éppen a szociáldemokratáktól vitt el fontos szavazatokat. Addig azonban, amíg a szociáldemokraták nyeregben érezhették magukat – márpedig a legutóbbi választások második fordulójáig így volt – Vadim nem jelentett számukra komoly veszélyt. De a választásokat a szociáldemokraták egyértelműen miattuk veszítették el. Vadim nélkül ugyanis a párt szavazói (a választók kb. 15 százaléka) csaknem kivétel nélkül a szociáldemokratákra szavaztak volna. Ez megpecsételte Vadim sorsát. Ha Vadim valóban Iliescuék kreatúrája, akit titkosszolgálati eszközökkel nyilvánvalóan kezdettől a kezükben tartottak, akkor a politikai életből való eltűnése csupán idő kérdése volt. Vadim megpuhítása már közvetlenül a választás után megkezdődött. Titkosszolgálati forrásokból származó adatok alapján fölröppent a hír: bizonyítékok vannak rá, hogy Vadim volt főszerkesztőjének, Eugen Barbunak annak idején rendszeresen gyereklányokat hajtott fel. Ezzel alapozta meg karrierjét. Vadim a figyelmeztetést kénytelen volt komolyan venni. A döntés legfontosabb indoka azonban mégiscsak az, hogy az új párt, mely a Nagy-Románia Néppárt nevet viseli majd, e pillanatban az egyetlen olyan virtuális szövetséges, melynek segítségével a szociáldemokraták egy következő választási fordulóban visszaszerezhetik fájdalmas váratlansággal elveszített hatalmukat.
A Vadim „utáni” pártalakulat válaszúthoz érkezett: vagy többé-kevésbé demokratikus pártalakulattá válik, levetkőzve szélsőséges törekvéseit, s a továbbiakban a szociáldemokratákkal szövetségben politizál – távlatilag be is olvadhat -, vagy vezérétől megfosztva, fokozatosan jelentéktelenségbe süllyed. Szavazói ez esetben is a mai szociáldemokratákhoz pártolnak át.
Ezzel azonban a Basescu elnök által szorgalmazott előre hozott választások, melyek a szociáldemokrata vezetők bénító parlamenti hatalmát lennének hivatva megtörni, a mai kormánypártok számára kilátástalanná válhatnak. Az elnök bizonytalan jövő elé nézhet. A Nagy-Románia cégéreinek átfestése tehát korántsem egy jelentéktelen zsebpártocska magánügye, hanem az egész román politikai erőteret meghatározó, nagy horderejű fordulatnak ígérkezik.
A szerző újságíró
