Ötven éve, 1955. március 19-én halt meg Károlyi Mihály. A megemlékezés szokásos alkalma a születésnap; csakhogy most nem anynyira Károlyi életérõl, hanem utóéletérõl szeretném megosztani gondolataimat az érdeklõdõ olvasóval.
„Károlyi Mihály figurája körül – írta éppen 80 évvel ezelőtt Krúdy Gyula – igazságos és igazságtalan szenvedélyesség lobog… Érdem szerint vagy érdemtelenül bűnbakja egy kornak, mint akár negyvenkilenc után Görgey Artúr volt, hogy csaknem egy-két generációnak borzongva kellett néznie a visegrádi nyári lakra. És ugyancsak még sokáig járnak el megdöbbenéssel, hideglelősen vagy tűzbeborult elmével és szívvel a magyarok az Egyetem-utcai történelmi palota előtt…”
Tűzbe borult szívvel kevesen nézhetnek ugyan ma a palota oldalán látható szerény emléktáblára, bár néha még alája akasztanak egy-egy koszorút – annál többen tekintenek rá vagy a Parlament melletti szoborra „megdöbbenéssel, hideglelősen” vagy éppen gyűlölettel. A dicsőség elmúlik, a bűnbakszerep megmarad. A szoborral átellenben áll „nagyatádi” Szabó Istváné, a Károlyi-kormány miniszteréé, a kál-kápolnai földosztás előkészítőjéé és résztvevőjéé; rá bezzeg már senki sem haragszik, igaz, nem is lelkesít senkit.
Miért van az, hogy Károlyinak Trianon után nagy gonddal kimunkált bűnbakalakja ma is ilyen élénken él a köztudatban? Kormányoktól irányított, nagy propagandaapparátus munkálkodott 1919-től, az ellenforradalom hatalomra jutásától úgy hat-hét éven át, hogy elfogadtassák a közvéleménnyel Károlyi bűnbakszerepét. Kellett egy bűnbak a háborús vereségért, az öszszeomlásért, és főleg Trianonért, ez természetes, hiszen, amit még a mai közvélemény is nehezen vesz tudomásul, az a kortársak számára képtelenség volt, rémálom, amiből fel kell ébredni. Ámde alkalmas személy is kellett a szerepre. 1918-ban a forradalmi nép és főleg a katonák szemében Tisza István volt a bűnbak, meg is ölték. Tisza valóban az első világháború vezető magyar politikusa, a háború előtt és alatt négy évig miniszterelnök, természetesen nem ő okozta a háborút, de felelős volt érte; egyenes, férfias jellemével nem is tagadta ezt, hívei voltak azok, akik utólag mérsékelni próbálták felelősségét, Tisza ilyet soha nem tett volna.
Az utolsó háborús miniszterelnök Wekerle Sándor, őt lehetett volna vádolni a háború elvesztésével, ha nem is rajta múlott. Csakhogy Wekerle nem volt karizmatikus figura, mint Tisza vagy Károlyi. (Félve írom le, annyira elburjánzott használata: kitűnő színészről is olvastam már, hogy „karizmatikus jelenség”, aki odavetette, nem ismerhette a szó jelentését.) Wekerlét gazdasági szakembernek, cinikus vén rókának tudták, senki sem várta tőle a haza megmentését vagy más emberfölötti teljesítményt, még valamely elvhez való ragaszkodást sem, tehát rá igazán nem haragudtak, akkor már inkább arra (a királyra), aki kinevezte. IV. Károlyra bezzeg haragudtak; ha visszatérésekor, a „budaörsi csatában” eltalálja egy kósza golyó, ő lett volna évszázadok óta az első magyar király, akit alattvalói megöltek.
A klasszikus bűnbak az elbukott karizmatikus vezér, aki nem teljesítette be a nemzet reménységét, minél feltétlenebb benne a bizalom sikere csúcsán, annál nagyobbat bukhat. Tisza ilyen volt; de a forradalom bűnbakját az ellenforradalom nem vehette át, sőt fel kellett menteni az igaztalan és az igaz vádak alól is (csak zárójelben jegyzem meg, hogy gyilkosainak pere talán az első modern magyar koncepciós per, ahol legkevésbé az igazi gyilkosok megnevezésére törekedtek, már a Károlyi-kormány sem erőltette személyük tisztázását, de hát ez más történet). Az ellenforradalom ideális bűnbakja persze a forradalom vezére. Károlyi pedig különösen alkalmas volt erre a szerepre.
Azért is, mert időben, az ellenforradalom győzelme előtt elhagyta az országot, tehát akár bírósággal el lehetett ítéltetni anélkül, hogy kivégezzék vagy bebörtönözzék, ami nemcsak akkor még nagyszámú híveiből és a külföldből váltott volna ki nagy felháborodást, de a hatalomban így vagy úgy részes arisztokrata rokonságát is kínosan érintette volna. Miután külföldön élt, nem cáfolhatta elég hatékonyan a vádakat, sőt nem is igen akarta. Arisztokrata neveltetésével, mely a különcséget, kalandorságot is jobbnak tartotta a hétköznapiságnál, méltatlannak érezte magához a vádak cáfolatát, inkább dacból, rokonai pukkasztására is szinte dicsekvően eltúlozta azt, amit tett.
Kellett egy bűnbak a háborús vereségért, az összeomlásért, és főleg Trianonért, ez természetes hiszen, amit még a mai közvélemény is nehezen vesz tudomásul, az a kortársak számára képtelenség volt, rémálom, amiből fel kell ébredni.
Különös gondolataink támadnak, ha elolvassuk például az egyik nem hivatalos vádiratot, Herczeg Ferenc pamfletjét. Herczeg, a középosztály tudatos képviselője, már az 1912-es Tisza-ellenes obstrukció idején „magyar oligarchiának” nevezte az ellenzéki arisztokratákat, akikben „Csák Máté féktelen önérzete” és önzése támad fel. Hét évvel később elhagyva az erdélyi grófokra tett utalásokat, Károlyi személyére szűkíti a dekadens arisztokráciától a hatalomból nagyobb részt követelő középosztály vádjait, egy letűnő osztály jelképévé téve annak ellenfelét.
Perének egyik vádpontja a hazaárulás, az ellenséggel való cimborálás; Károlyi ahelyett, hogy arra hivatkozott volna, Károly király több titkos tárgyalást kezdeményezett nála az ellenséggel (Sixtus-levél, Smuts-találkozó stb.), emlékirataiban több fejezetet szentelt a világháború előestéjén folytatott egy-két eredménytelen közvetítési próbálkozásának, 1917. őszi – király és külügyminiszter jóváhagyásával lebonyolított – svájci találkozóinak ellenséges kémfőnökökkel, jócskán eltúlozva azok jelentőségét. Emlékiratai második kötetével (lustaságától eltekintve) azért várt vagy harminc évig, mert nem akart sem mentegetődzni 1919. március 21-ért, sem őt akkor megtévesztő szociáldemokrata minisztereire, barátaira hárítani – jogosan! – a felelősséget. A per után tett kommunistabarát nyilatkozataival szinte cáfolta védőügyvédeit, akik kimutatták: március 21-e előtt legfeljebb annyi kapcsolata volt Kun Bélával, hogy lecsukatta.
A másik fő vádat, hogy 1918 őszén nem védte meg az ország határait – hadsereg nélkül, nem tartotta érdemesnek komolyan cáfolni, hiszen a kortársak emlékeztek, milyen állapotban volt a maradék hadsereg október-novemberben. Talán nem gondolt eléggé az utókorra. Ugyanis más a kortársaknak, más az utókornak szóló történelemhamisítás. Az újabb nemzedékek már honnan tudnák, milyen volt a „hadi helyzet” 1918 októberében?
A kortársak viszont elfogultak. Politikai ellenfelei előtt hiábavaló, hívei, csodálói előtt felesleges lett volna igazolnia magát. Idővel elfogytak a hívek. Részben az idő múlásával: megöregedtek, majd meghaltak azok, akik az 1920-as években még rajongtak érte. 1923-ban óriási érdeklődést keltett az „Egy egész világ ellen”, 1931-ben a „Tiétek a föld!” illegálisan hazacsempészett sok száz példánya, terjesztéséért, olvasásáért sokan vállalták a börtön kockázatát is. A harmincas évek végére csak egy halványuló arc maradt a tegnapok ködlovagjai képtárában, a második világháború alatt londoni rádióüzenetei már visszhangtalanul hangzanak el.
A politika is megosztotta az egykori tisztelőket. Hívei, megmaradt „októbrista” barátai, mint Jászi Oszkár (aki két nappal Károlyi előtt született, most 130 éve, s hitt abban, hogy ez valami misztikus, olykor telepatikus kapcsolatot teremtett közöttük), Szende Pál, Böhm Vilmos, Hock János, Nagy Vince, Supka Géza, akik az 1920-as években még bíztak Október feltámadásában az ő zászlaja alatt, a siker elmaradtával őt hibáztatták, egyrészt 1925-1936 közti kommunistabarátságáért, mely itthon valóban hozzájárult a róla kialakított hivatalos szemlélet térnyeréséhez, részben arisztokratikus, hanyag, személyeskedő emigráns politizálásáért; túlzott reményük túlzott haragra, szakításra fordult. Akik hívei maradtak, mindig csodát vártak, még a második világháború végén, 1945-ben is, amikor azt hitték, ha gyorsan hazatér a felszabadulás után, csak ő lehet az új köztársaság elnöke, s mint ilyen, kivételes pozíciót teremthet Magyarországnak egy dunai konföderáció keretei között. A végső kiábrándulást az hozta meg októbrista híveinek, mikor hazatérése után, ha csak néhány évre is, elhitte Rákosinak, Rajknak, Révainak, hogy a szovjet megszállás ellenére lehetséges a különutas magyar szocializmus, s pozíciót, követi állást vállalt.
Rákosi viszont nem tudott mit kezdeni vele – követként bírált, tiltakozott: az ÁVO behatolása a diplomáciai szolgálatba, a Pfeiffer-párti képviselők mandátumfosztása, a Mindszenty-per ellen csak bizalmasan, a Rajk-per ellen már nyilvánosan. Örültek, hogy megszabadultak tőle, s mivel újabb emigrációjában nem tett leleplező nyilatkozatokat, hallgattak róla. Haláláról a Szabad Nép egymondatos hírben emlékezett meg, 1956-ban megjelent második memoárkötete itthon évekig ismeretlen maradt, és csak húszévi huzavona után adták ki magyarul – némi kihagyásokkal. A Kádár-rendszer csak akkor fedezte fel Károlyit, amikor özvegye hazatérésével mód nyílt beiktatására a tiszteletre méltó elődök galériájába. Mégiscsak könnyebb volt népszerűsíteni, mint Kun Bélát. Maga Kádár idegenkedett a Károlyi-kultusztól – talán a Rajk-perre emlékeztette -, de jóváhagyta. Így kaphatott szobrot is, hozzá még milyen jót.
A rendszerváltás után a múlt ismét bizonytalanabb lett, mint a jövő. Váratlanul feltámadt a Horthy-rendszer ideológiája és kultusza annak bizonyságául, hogy a múltat nem lehet „lezárni”, mint valami szekrényt. A múlt maradandóbb a jelennél, hiszen a jelen hamar a múltba tűnik. A jobboldali, sőt szélsőjobboldali ideológia és történetszemlélet újravirágzásának sok oka van. Nem is lenne nagy baj egy pluralista társadalomban, ha baloldali, liberális vagy akár (valódi, nem Torgyán-féle) kisgazdapárti hagyomány, történelemszemlélet ellensúlyozná. Csakhogy ilyet alig látunk. Az MSZP praktikus és ezért sikeres politikáját nyilvánvalóan zavarná egy távlatos múlt- vagy jövőkép, az SZDSZ bizonyára vállalja Jászi, Ady vagy Justh örökségét, de csak csendben.
S miután Marx, Engels, sőt az antifasiszta küzdelem emlékművei Nagytéténybe költöztek, egyedül a Károlyi-szobor szúrja a szélsőjobbról néző szemeket. Ébren tartja a régi szidalmakat – azért húzom alá a régit, mert azok, a húszas évek szövegei ismétlődnek, hiszen azóta sok mindent tett Károlyi, olyat is, amit bizonyos szemszögből kifogásolni lehetne, de az epigonok nem újítanak, új Szekfű Gyula, új Herczeg Ferenc (a húszas évek hivatalos Károlyi-képének fő kidolgozói) nem lépett fel egyelőre. Marad hát a szobor, a Horthy-hívők dühe s a baloldal közönye. Ötven év után…
