Forrás: Népszava

„Milyen jogon ítéli el ez a társadalom, amely szerint – fölmérések igazolják – Kádár János volt a huszadik század legnagyobb magyarja, azokat, akik csak kiszolgálták (s gyakran nem is önszántukból) e társadalom bálványának és sztárjának rendszerét? Ilyen erkölcstelen disznóságot életemben nem láttam.”

„Miniszterelnök lehet, színikritikus nem” – írtam szilveszteri cikkem legelső mondatában (T. G. M.: A képmutatás éve, „Népszava”, 2004. december 31.) az ügynökhisztéria lényegéről. S még azt írtam ugyanott: „Rossz hírem van, kedves honfitársaim: a múltnak nincsenek titkai. Épp csak az történt, kedves magyar véreim, hogy azt méltóztattatok választani: elfelejtitek, amit tudtatok. És a feledést úgy nevezitek: titok.”

Az ügynökhisztéria azóta csak fokozódott. Az alapja az, amit korábban írtam: a közvélemény elfelejtette, hogy miként működött az 1989 előtti diktatúra. Ez a felejtés nem ártatlan, nem ártalmatlan és nem ideológiátlan.

Középpontjában csakugyan a TITOK képzete áll. Több értelemben is.

Az első a következő: amit a bukott rezsimről tudunk, az csak látszat, valójában rejtett, okkult, ismeretlen erők mozgatták – nem a pártközpont, nem a szovjet rezidentúra, hanem… brrr… ki tudja, kicsoda.

A második: a rezsimben arcukkal és nevükkel tisztséget vállaló funkcionáriusok nem érdekesek, hiszen róluk mindenki tudhat, a lényeg a SÖTÉTBEN BUJKÁLÓ ügynökök machinációiban keresendő. A nyilvános párthatározatok nem érdekesek – pedig azok határozták meg a diktatúra alatt senyvedő kelet-európai és ázsiai országok életét – , hanem csak a titkos levéltári adalékok.

A harmadik: a parancsuralmi rendszerrel való kollaborálás (vagy egyenesen a diktatúra támogatása, működtetése, művelése) titokzatos: indítékai földeríthetetlenek vagy – ami ugyanaz – banálisak, triviálisak: „élni kell”. Mivel így az ellenállás lélektanilag megmagyarázhatatlan (szintén), ezért az ellenzékieket, „másként gondolkodókat” visszamenőlegesen is meg kell rágalmazni és/vagy őrültnek, „deviáns elemnek” nyilvánítani. Azért, hogy a kollaboránsok kollaboráns mivolta egyszerre titokzatosnak és banálisnak-triviálisnak tetszhessék.

Ezért – nem röstellve, hogy olyasmiket írunk, amiket elvileg mindenki tud – ismételjük csak át, hogyan működött az 1989 előtti rezsim irányítási rendszere, hiszen a felelősség csak annak arányában állapítható meg, hogy kinek mennyi hatalma (jogköre, befolyása) volt. Vegyük át még egyszer a hatalmi szintek hierarchiáját, a ranglétrát. Ki vezette a keleti tömbhöz tartozó csatlós államokat?

1. Először is: a Szovjetunió Kommunista Pártjának központi apparátusa, ezen belül is a titkárság ellenőrzése alá tartozó ügyosztály, amely a hatalmon lévő „kommunista és munkáspártok” ügyeivel foglalkozott, másodsorban a KB külügyi osztálya, harmadsorban a Szovjetunió külügyminisztériuma (ezek a dolgok többnyire Mihail Szuszlov PB-tag és KB-titkár ellenőrzése alatt álltak), negyedsorban a KGB földerítési és hírszerzési osztályai, ötödsorban a katonai elhárítás (a GRU) megfelelő igazgatóságai, hatodsorban a Vörös Hadsereg politikai főcsoportfőnöksége (amely Jepisev flottatengernagy vezetésével a paramilitáris akciókat és az ideológiai föllazítást, így pl. a világméretű antiszemita propagandát irányította, máig tartó sikerrel), hetedsorban a Szovjetunió budapesti (prágai, varsói) nagykövetsége, nyolcadsorban a Varsói Szerződés „egyesített törzse” (vezérkara, amely persze a szovjet nagyvezérkarnak volt alárendelve) és a KGST (Comecon) vezető szervei, kilencedsorban a hazánkban állomásozó szovjet csapatok (a „Déli Hadseregcsoport” parancsnoksága és SZKP-bizottsága). Csak ezek után állapítható meg a helyi állampárt helye, kb. az ötödik-hatodik szinten, jócskán összefonódva a szovjet apparátussal, amely időnként közvetlenül utasíthatta a helyi állampárt (esetünkben az ún. „MSZMP”) alárendelt szerveit, minisztériumokat – időnként meg nem, s a helyi befolyások és politikai „parancsnoki posztok” pontos helykijelölése hatalmi küzdelmek tárgya volt, és néha keresztbe metszette a szokásos hierarchiát.

Pl. előfordulhatott, hogy valamely alantas szerv szovjet patrónusához

fordult, hogy saját helyi fölötteseit kijátssza.

2. A szovjet irányítás tehát – vitán fölül – az első számú felelős, bár a helyi állampárt manőverezési szabadsága nem volt világosan megszabott, hol nőtt, hol csökkent a (nemzetközi, térségi és helyi) politikai helyzet függvényében. A második számú felelős a helyi állampárt, nálunk az ún. „Magyar Szocialista Munkáspárt” (azért idézőjelben, mert az állampárt nem azonos se szerkezetében, se céljában a pluralista-parlamentáris rendszerű országok pártjaival, sőt: a hatalomátvétel előtti „kommunista” pártokkal se), közelebbről a vezető apparátusa, legfölül a Politikai Bizottság és a titkárság, élén a nagy hatalmú „első” vagy főtitkárral. A pártot elvileg vezető, nagyobb létszámú Központi Bizottság mint tanácskozó grémium többnyire csak válsághelyzetekben tett szert valódi hatalomra. Ez a három szerv írta elő az ország politikájából azt, amit nem közvetlenül jelöltek ki a szovjet döntéshozók, ugyanakkor fontos – és elég gyakran meghallgatott – konzultációs partnere volt a szovjet birodalmi vezetésnek. A Központi Bizottság (100 fő körüli tagsággal rendelkező döntéshozó grémium) nem ugyanaz, mint az ún. „pártközpont”, amely az ún. „központi apparátus”-sal volt azonos. Ez kormányzatra vagy „szuperkormányra” emlékeztető szervezet volt, gazdasági, adminisztratív (a fegyveres erőket és a „belügyet” illető), agitáció és propaganda, művelődési, külügyi és egyéb osztályokkal (némileg emlékeztet a mai miniszterelnöki hivatalra a maga ún. „tükörreferatúráival”). Egyik legfontosabb funkciója nem volt más, mint maga a NOMENKLATÚRA, amelyet az 1989 előtti magyar hivatalos nyelvben „hatásköri listának” neveztek. Ez egyszerűen kinevezési jogot jelentett, pl. a Központi Bizottság választotta ki, a minisztertanács („kormány”) javasolta, az álparlament „választotta meg” egyhangúlag a Magyar Nemzeti Bank elnökét, a budapesti pártbizottság (a fővárosi tanács közreműködésével) a fővárosi fogyasztási szövetkezetek vezetőjét, az V. kerületi pártbizottság (egyetértésben a KB művelődési osztályával) az Egyetemi Könyvtár főigazgatóját stb. Aki valamelyik pártszerv „hatásköri listáján” szerepelt, abból állt a híres nomenklatúra, amelyet az utóbbi tíz esztendőben titokzatos értelemben használnak, pedig nincs benne titok.

A nomenklatúrához tartoztak pl. az akadémikusok, a színigazgatók, a Kossuth-díjasok, az álparlament (az ún. „országgyűlés”) képviselői is, és í. t. Tehát még egyszer: „nomenklatúra” = „a pártszervek által betölthető tisztségek kinevezettjei” (ez nem keverendő össze a puszta pártbizottsági jóváhagyással, amely rengeteg alkalmazáshoz, elbocsátáshoz és előléptetéshez kellett).

3. A pártközpont alá tartoztak a területi (megyei, városi, járási, községi) pártbizottságok, amelyek területüket vezették. Ám a pártközpont alá tartozott maga a minisztertanács, amely mintegy „megkettőzte” a központi pártapparátus ügyosztályait (ún. „minisztériumok”); ide tartoztak az autonóm „főhatóságok” is, amelyek valahol a pártközpont és a minisztertanács között helyezkedtek el az űrben, bár később besorolták őket az ún. „kormány” alá: Központi Tervhivatal, Országos Műszaki Fejlesztési Bizottság, ilyesmi. Néha a formális besorolás se számított, voltak minisztériumnál olykor fontosabb szervezetek, mint a Szakszervezetek Országos Tanácsa (SZOT), a Magyar Rádió, a „Népszabadság”, a Magyar Tudományos Akadémia, a Magyar Írók Szövetsége, kiemelt nagyvállalatok (Csepel Művek, Ikarus, Győri Vagon, Bábolna, Nádudvar). A Csepel Művek pártbizottságának, a csepeli kerületi pártbizottságnak és néha magának üzemnek az élén is KB-tag állt. Néha autonómiára tettek szert főhatóságok, mint a Központi Statisztikai Hivatal, s olyan harcok folytak újbóli alárendelésükért, hogy a KSH egyik elnökét, Péter Györgyöt alighanem meggyilkolták miattuk. Az „ágazati” és a „területi” hatalmasságok állandóan csatáztak egymással. Minden állami szervnél, nagyvállalatnál pártszervezetek működtek, amelyek a maguk külön vonalán – pl. a „minisztériumok” megkerülésével – lobbiztak a maguk érdekében a pártközpontban. A párt gazdasági osztálya(i), a tervhivatal, a nemzeti bank, a pénzügyminisztérium egymással és szovjet följebbvalóikkal viaskodtak. Ami esetünkben fontos, a pártközpontnak volt alárendelve az állambiztonsági szolgálat, az ávó, ÁVH, majd a III. ügyosztály, ezekért általában KB-titkár felelt, együttműködve a belügyminiszterrel és (a katonai titkosszolgálatok esetében) a honvédelmi miniszterrel.

4. Az állambiztonsági szerveket a kilencszáznyolcvanas években a belügyminiszter első helyettese, Harangozó Szilveszter r. altábornagy irányította, de mindig volt „fölső kapcsolata” a pártközpontban. Ez egy időben a nemrégiben elhunyt dr. Csikós József volt, aki új demokráciánk belügyminisztériumaiban szintén fontos szerepet játszott, pl. ő felelt a LEVÉLTÁRI MUNKÁÉRT is. A pártvezetés (a KB-titkárság és az „adminisztratív osztály”) közvetlen kontrollt gyakorolt, mert egyrészt ugyan az ávó (III. ügyosztály) volt „a párt ökle”, ugyanakkor a Berija-ügy óta bizalmatlan is volt „a Párt” a titkosszolgálatokkal. Ugyanakkor az 1989 nyaráig (!!!) a belügyminisztériumban tanyázó szovjet tanácsadók révén a KGB (és a GRU) közvetlenül is instruálta a magyarországi állambiztonsági szervezeteket. (A jugoszláviai „szolgálatok” a kilencszáznegyvenes, a romániai és albániai szolgálatok a hatvanas években szakadtak el – meglepő mértékben – a szovjet „szolgálatoktól”. Pacepa, a híres átállt román kémelhárító eltúlozta szovjet kapcsolatai fontosságát, mert amerikai patrónusait ezek érdekelték jobban…)

A titkosszolgálatok hivatásos állománya minden országban, különösen a magát erőteljes és kimondott „világnézettel” legitimáló szovjet tömbben, elkötelezett, s magát gyakran a törvények fölöttinek vélő, katonai hierarchiában és a paranoid titkolózás légkörében élő elitintézmény. A KGB, a Securitate, az UDBA, az ávó amúgy se jogállamban működött. Mivel az alattvalók nézetei és törekvései elnyomó rendszerekben (a megtorlástól való félelem miatt) nem lehetnek nyilvánvalók vagy ismertek, ezért az ellenőrzés csak titkos módszerekkel, a beárulás, följelentés, titkos információ révén, spiclik beszervezése útján (kényszerrel, „hazafias” vagy „forradalmi” meggyőződéssel, zsarolással, pénzzel) lehetséges. Másrészt a besúgók SZÁZEZREINEK (!) csatasorba állításával a társadalmat fegyelmezni és ijesztgetni is lehetett. A besúgók egy része rendszerellenes volt, beszervezésükkel semlegesítették (is) őket mint potenciális ellenséget.

De az „ügynökügy” megértéséhez azt is tudnunk kell, hogy ezek az információk egyáltalán nem csak a titkosszolgálatokon keresztül jutottak el a diktatúra különféle hatalmi tényezőihöz. Minden munkahelyen volt „személyzeti” vagy „káderosztály”, amely végzett „föltáró munkát”, ún. jellemzéseket, környezettanulmányokat stb. rendelt meg az alkalmazandó és már alkalmazott munkatársakról. Az ún. „tömegszervezetek” („a Párt”, a KISZ, a Szakszervezetek Országos Tanácsa, nőtanács stb.) beszámolási kötelezettséggel rendelkeztek, a szakmai beszámolók is tartalmaztak „személyi anyagot”, ezekbe mind betekintésük volt a titkosrendőri és pártszerveknek.

Valamely jelentősebb intézmény „káderese” (a személyzeti osztály vezetője) fontosabb fogaskereke lehetett a represszív-titkosinformációs szervezetnek, mint – teszem azt – egy-egy „szigorúan titkos állományú tiszt” (szt-tiszt), hogy a „társadalmi megbízott”-ról (tmb) és a többi besúgói kategóriáról ne is beszéljünk.

Különféle állami intézmények alkalmazottai rutinszerűen jelentésírásra voltak kötelezve; ezeket hivatali fölötteseiknek kellett átnyújtaniuk, de nem lehetett kétségük afelől, hogy „valaki” majd átnézi „az anyagot”, s ez valamelyik ávós tiszt íróasztalán landolhat. (Amikor engem kihallgatott a pártállami titkosszolgálat, az ún.

„káderanyagomból” idéztek, beleértve egykori gimnáziumi és egyetemi tanáraim „jellemzéseit”. Mit mondjak, kellemetlen érzés volt.)

5. Az ávó hivatásos állománya alá voltak beosztva azok az emberek, akiket ilyen-olyan módon rávettek följelentések, spiclijelentések és hasonlók írására, ismerőseik követésére, provokatív, bomlasztó munkára. Ez a réteg (bármilyen viszolyogató és esetenként veszedelmes „munkát” végzett is: mármint a följelentettre nézve veszedelmes munkát) a pártállam hatalmi gépezetének legalsóbb szintjén helyezkedik el, és ennek megfelelően felelőssége is roppant viszonylagos, többnyire – hangsúlyozom: ARÁNYLAG! – csekély.

Kínos tudomásul vennünk, de a tanszékvezető egyetemi tanár, Kossuth-díjas akadémikus, a pénzügy- vagy külügyminisztérium elegáns tisztviselője, valamelyik központi lap főszerkesztője végtelenül magasabban állt – a „hatásköri lista”, a NOMENKLATÚRA szerint – a társadalmi hierarchiában, tehát A FELELŐSSÉGI RANGSORBAN is – , mint a szerencsétlen spicli. A társadalom (hogy durva hasonlatot mondjak) jobban undorodik a hóhértól, mint az ítéletet kimondó bírótól vagy a kegyetlen törvényt megszavazó képviselőtől vagy főrendtől. A társadalom ma jobban viszolyog a legcsekélyebb felelősséggel tartozó – jellemző tévedéssel „ügynök”-nek, azaz fizetett kémnek nevezett – besúgóktól, mint fölötteseiktől, beszervezőiktől, akik élet és halál urai voltak. Ez primitív, mágikus, kora bronzkori fölfogás. Csak azért, mert a besúgók tevékenysége „sötétben”, azaz titokban folyt.

Ám – ahogyan ezt szilveszteri cikkemben („Népszava”, 2004. december 31.) leírtam – a pártapparátus és a nomenklatúra működése sem nyilvános abban az értelemben, hogy a közvélemény ismerné. Föl tudja bárki sorolni az MDP KV és az MSZMP KB több ezer, a PB több mint száz tagját? A miniszetereket, a tábornokokat? Tudjuk, hol vannak most, mit irányítanak?

Bűnbaknak nevezte ki ez a mélyen beteg társadalom a besúgókat, mert a diktatúra valóságával nem mer szembenézni.

Emberek ma is büszkén viselik a diktatúrától kapott címeiket: Kossuth-díjas, Állami-díjas, érdemes művész, kiváló művész, Rózsa Ferenc-díjas, Munkácsy-díjas, Erkel-díjas, József Attila-díjas. Ha őszintén az volna a véleményünk a bukott rendszerről, amely vélemény ma állítólag megnyilvánul a spiclikkel szemben, akkor ezek a kitüntetések mély pirulásra késztető szégyennek számítanának. (De hát persze ez nem igaz: a bukott parancsuralmi rezsimet majdnem mindenki legitimnek ismeri el – ha nem kimondottan, hát ilyen gesztusokkal.) NATO-tábornokaink új, amerikaias szabású egyenruhájukon viselik a szovjet csatlós rezsim kitüntetéseinek szalagját: a „Szocialista Hazáért”, a „Szocialista Magyarországért”, a „Kiváló Szolgálatért” érdemérmek ott vannak férfias, boltozatos keblükön, a rendőrtábornokokéin is. A diktatúra legfőbb felelőseit állandó megtiszteltetések, elismerések érik. Azok, akiket elnyomtak – így pl. a besúgók – , kussoljanak.

Milyen jogon ítéli el ez a társadalom, amely szerint – fölmérések igazolják – Kádár János volt a huszadik század legnagyobb magyarja, azokat, akik csak kiszolgálták (s gyakran nem is önszántukból) e társadalom bálványának és sztárjának rendszerét?

Ilyen erkölcstelen disznóságot életemben nem láttam.

Ám a kiút nem az, hogy a besúgók ellenőrzött és valóságos történeteihez, az ávós tisztek és tábornokok személyi adataihoz ne lehessen hozzáférni. Már késő, mindent nyilvánosságra kell hozni, ha tetszik ez nekünk, ha nem, mert ha nincs hiteles adat, megint összecserélik a bűnöst az ártatlannal.

De ez csak akkor megengedhető, HA AZ EGÉSZ RENDSZERT FÖLTÁRJUK.

De itt nem lehet és nem szabad megmaradni – mint eddig mindig – az ájtatos általánosságoknál.

Van konkrét javaslatom.

Államköltségen ki kell adni, minden közkönyvtárban, közgyűjteményben, nyilvános intézményben ingyenesen elhelyezni, az internetre föl kell tenni és folyamatosan bővíteni a múlt rendszer „Ki kicsodá?”-ját, A NOMENKLATÚRA KÉZIKÖNYVÉT. Ebben benne kell lenniük – legalább – a következőknek: 1948-tól az MDP KV és az MSZMP KB és PB tagjainak, minisztereknek és miniszterhelyetteseknek, a Népköztársaság Elnöki Tanácsa tagjainak, a megyei és megyei jogú városi pártbizottságok összes tagjainak, a megyei és fővárosi tanácsok vb tagjainak, a pártközpont összes politikai munkatársának és adminisztratív dolgozójának, „ad hoc” bizottsági és munkaközösségi tagjának, a minisztériumi és főhatósági (tervhivatal, OMFB stb.) főosztályvezetőknek és osztályvezetőknek, a minisztériumok, főhatóságok, központi alárendeltségú nagyvállalatok kádereseinek, az országos alárendeltségű hatóságok és más szervek pb-titkárainak, a központi és megyei-fővárosi hatásköri lista kinevezettjeinek, az álparlament („országgyűlés”) ún. „képviselőinek”; ott kell lennie a Legfölső Bíróság bírái, a megyei-fővárosi bírák, a főügyészség vezetői, az egyes főügyészek, a katonai bíróságok és katonai ügyészségek névsorának; ott kell lennie a honvéd- és rendőrtábornokok és vezérkari tisztek, a határőrség főtiszti kara teljes listájának, a III. ügyosztály MINDEN tisztje TELJES listájának, a belügyminisztérium politikai alkalmazottai teljes listájának; ott kell lenniük a központi médiák és az MTI vezetőinek és párttitkárainak, az irodalmi és tudományos cenzúra (Kiadói Főigazgatóság, Tudományos Minősítő Bizottság), a KISZ, a SZOT, az ún. „Hazafias Népfront”, a nőtanács, a béketanács, az írószövetség, a MUOSZ, az MTA, az egyetemek, az MHSZ, a munkásőrség, az Ifjú Gárda vezetőinek, az állambiztonsági „clearance” föltételével alkalmazott vezetőknek (IBUSZ, külföldi munkaközvetítés, KultInt, tudósítók, diplomaták, a rendszerint kémkedéssel foglalkozó katonai attasék, a külföldi „magyar kolóniák” vezetői, a Magyarok Világszövetségének – mint fedőszervnek – a funkcionáriusai), a Magyar Olimpiai Bizottság, a sportszövetségek vezetőinek, a TOSZ, a SZÖVOSZ és a KISOSZ vezetőinek, a Szakszervezeti Világszövetség, a DIVSZ, a nemzetközi jogászszövetség magyar funkcionáriusainak, a nemzetközi szervezetek (Egyházak Világtanácsa, Keresztyén Békekonferencia, PEN Club stb.) állandó magyar delegáltjainak és í. t. Meg kell tudni Moszkvában, Berlinben, Prágában, Bukarestben és Belgrádban, hogy kik dolgoztak itthon a „testvéri” titkosszolgálatoknak. (Úgy tudjuk, hogy számos kitűnő „demokratikus” közéleti személyiségünk, tudósunk, külügyesünk dolgozott „mély fedésben” a KGB-nek, gyakran a III/II és a III/I tudta nélkül.) Mindezen személyeknek közölni kell a teljes életrajzát, közölni, mivel foglalkoztak a rendszerváltás óta – és HOL VANNAK MOST?

Ezt az életrajzi lexikont, a zsarnokság „Who”s Who”-ját a Politikatörténeti Intézet, az 56-os Intézet, a XXI. Századi Intézet játszva össze tudja állítani.

Ha valakit csakugyan érdekel, hogy főnökei, vezetői, példaképei kik voltak, és kik ma, lapozgassák ezt a könyvet. Az újságírók ne a pártállami főemberek véleményét kérdezgessék mai ügyekről, hanem kérdezzék meg tőlük, hogy mit műveltek – és kinek a parancsára. Tudtommal kb. negyven PB-tag és KB-titkár él még, beleértve a Rákosi-féle MDP egyik legfontosabb vezetőjét. Meg akarják ismerni a múltat? Csak tessék. Ideje elkezdeni. A titkos levéltárak helyett (vagy mellett) érdemes olvasni a régi újságokat, a közzétett és hozzáférhető pártdokumentumokat, „a Párt” meglévő iratanyagát, a pártvezetők beszédeit, a ránk és a többi „szocialista” országra vonatkozó (a magyarországinál ezerszeresen részletesebb, bővebb) memoár- és szakirodalmat. Nincs titok, csak az, amit magunk elől titkolunk. A besúgókon kívül ott vannak az önkéntes följelentők dolgozatai százezerszámra. Ott vannak a diktatúra sajtójának életveszélyes denunciálásai. Ott vannak a káderosztályokon elfekvő írásos mószerolások. Ott vannak a minisztériumok és főhatóságok direktívái, amelyekből megtorlási, tisztogatási, elbocsátási „kampányok” lettek.

Csak tessék!

A súlyosan kompromittált egyházak vezetőinek igazuk van: nem a megerőszakoltakat kell okolni az erőszaktételért, nem az áldozatot megbélyegezni a parancsuralom gyalázatáért. Én nem mentegetem a spicliket, akik között senkinek sem ártó, szánalomra méltó emberek és „magánszorgalmú ebek” egyaránt akadnak. Csak felelősségük összehasonlíthatatlanul kisebb, mint a rendszer vezető figuráié, és semmivel nem ismeretlenebbek, mint ez utóbbiak.

Meg tudja mondani az olvasó kapásból, ki volt korábban a Hungexpo vezérigazgatója, vagy ki volt korábban a fontos nemzetbiztonsági objektum, a Paksi Atomerőmű mai személyzeti főnöke?

Az ész megáll, amikor korábbi állambiztonsági főtisztek, magyarán: ávós tábornokok telenyilatkozzák a demokratikus sajtót arról, hogy ők azelőtt is „a nemzeti érdeket” védték. Mi volt „a nemzeti érdek”? Szolgai alárendeltségünk a szovjet birodalomnak? A parancsuralom, a rendőrállam, a cenzúra további fönntartása? Az állampolgárok rémületben tartása? A legósdibb nyárspolgári eszmények rendőri biztosítása? A hülyeség és az unalom? Ez volt „a nemzeti érdek”?

Ugyan már. Jelenlegi rendszerünk is épp elég visszataszító. Ne piszkoljuk tovább a múltról való össznépi hazudozással. A közéletben majdnem mindenki – én is – érintkezésbe lépett a diktatúra egykori exponenseivel. A jobboldalon is. Ez csak akkor nem válik szörnyűséggé, bár így is épp elég problematikus, ha nem füllentünk ekkorákat. „A nemzetbiztonsági érdek”? „A szolgálatok kontinuitása”? „Erkölcsi megtisztulás”?

Engem teljes fölnőtt életemben megfigyeltek, követtek, lehallgattak, zaklattak és üldöztek „a létező szocializmus” titkos és nyilvános reprezentánsai. (Másoknak persze még súlyosabb élményeik vannak.) Nincs bennem bosszúvágy, az eltelt tizenöt év még ahhoz is hozzásegített, hogy – bármily fogcsikorgatva és kelletlenül, de – elismerjem a diktatúra néhány viszonylagos (gazdasági, szociális, kulturális) érdemét. De azt nehéz elviselni, hogy az egyszer már megalázottakat ma (mintegy posztumusz) elérje az ávó bosszúja. Hogy az ávó által szerszámnak, termelőeszköznek használt besúgók vigyék el az egész balhét. Miközben a III/III kivételével az egész ávó ott feszít a „demokrácia” titkos (és egyéb) hivataliban. Ez förtelmes igazságtalanság. Emberek halnak bele – már haltak. Ismerőseim vallják be az „ügynöklisták” közvetett kényszere alatt, hogy jelentéseket írtak rólam. De végül is itt vagyok, élek – az igazi áldozatok némák. Arccal lefelé, mésszel leöntve…

Németh Miklósnak, Horn Gyulának, Pozsgay Imrének, Nyers Rezsőnek, Szűrös Mátyásnak, Csehák Juditnak, Medgyessy Péternek, a volt rezsim ma is – részben megérdemelten – népszerű vezetőinek tessék odamondogatni, ne az ölelkezésen ért kispapoknak. Őket már elkapták az ávósok. Az ávósokat nem kapta el senki. Nem óhajtok büntetést, de szomjazom őszinte beszédre. Szorgos történészek aztán nekiláthatnak a mai rendszer bűnlajstromának. Ki volt az az ürge, aki a törvényjavaslatával lehetővé tette a lakbérhátralék miatti azonnali kilakoltatást? Ki volt az a figura, aki a dolgozókat védő minden cikkelyt kivett a Munka Törvénykönyvéből (Romániában ezt épp most csinálják dicső példánk csodálói)? Ki volt az a pasas, aki a rendőrségi, a szolgálati, a nemzetbiztonsági törvényben megengedte, sőt: előírta, hogy a rendfönntartó közegek a jogsértő parancsnak (is) engedelmeskedjenek? Ki az a fazon, aki a törvény ellenére titkosítja a legfölső bíróság ítéleteit? Ki az a köztiszteletben álló magas rangú közhivatalnok, aki ingyenes fogamzásgátlót és óvszert osztott volna a cigányoknak, hogy ne szaporodjanak már olyan nagyon?

Most kell írni a kapitalizmus fekete könyvét, amíg nem késő.

Tamás Gáspár Miklós

A szerző tudományos kutató, egyetemi tanár.

Tamás Gáspár Miklós

Comments are closed.