Forrás: Magyar Hírlap

Valami tehát mozdulni látszik a Közel-Keleten, noha távolról sem egyértelmű, hogy ha kezdetleges demokratikus próbálkozások után egyáltalán beszélhetünk egyszer majd tényleges folyamatokról is, ezeknek kizárólag (nyugati értelemben) pozitív kimenetelük lehet.

Azért van abban egy jókora adag Bush-féle cinizmus, hogy éppen az iraki háború elindításának második évfordulója előtt négy nappal jelölte a Világbank élére Washington egyik fő héjáját, Paul Wolfowitzot. Bár volt erre az amerikai elnöknek egy sajátos indoklása is, szerdai sajtótájékoztatójának átirata szerint a húsvét előtti hetet Washingtontól távol tölti, előtte még szeretett volna egy-két dolgot elintézni, s hát úgy hozta a helyzet, hogy ezek között ott volt ez a jelölés is. Ez a magyarázat azonban aligha enyhítette az iraki beavatkozást megemészteni máig sem tudó külföldi, elsősorban európai vezetők borzongását. Igaz, e kellemetlen érzéshez sokuknak nem is feltétlenül kell egy ilyen kinevezés, elég az is, ha kiejtik előttük az amerikai neokonzervativizmus ikonjának tartott Wolfowitz védelmi államtitkár nevét. Ez így viszont, főként, ha hozzávesszük, hogy jó tíz napja Bush még az Egyesült Államok kizárólagos hiperhatalmi mivoltát fennen hirdető John Boltont is ENSZ-nagykövetnek jelölte, már megalázóan sok lehet. Kiváltképpen, amikor a morgáson kívül reális ellenkezési lehetőségük nincs is. Elvileg élhetnének ugyan vétójogukkal, de ekkora hibát elkövetni már túl közvetlen ellenkezés lenne az amerikai elnökkel, amit viszont düh és dac ide vagy oda, nem kockáztatnának meg sem Párizsban, sem Berlinben.

A mégis viszonylag visszafogott európai reagálást magyarázhatja azonban az is, hogy egyelőre még bizonytalan: jutalmat kapott-e George Bushtól vagy bukott Paul Wolfowitz. Igazából ugyanis mindkettő elképzelhető, és az amerikai elnök szempontjából mindkettő indokolt lehet. Egyfelől ugyanis az iraki hadjárat távolról sem akkora kudarc, mint amekkorának ellenzői beállítani igyekeznek, másrészt azonban az események kétségtelenül nem éppen úgy alakulnak, amint arról két esztendeje Wolfowitzék (Rumsfeld védelmi miniszterrel és Cheney alelnökkel) vizionáltak.

A kérdés tehát az, van-e még Bushnak valamilyen terve Irak ügyében Wolfowitz-cal. Az ugyanis nyilvánvalóvá vált, hogy magából a Szaddám-buktatásból és a bagdadi rendszerváltásból az amerikai elnök igazán jól már nem jöhet ki, ehhez túl sok az eddigi áldozat is (csaknem 1700 szövetséges, főleg amerikai és húszezer körüli iraki halott), és túl sokat költöttek el az adófizetők pénzéből (az éppen Wolfowitz által két éve jósolt hatvanmilliárd dollár helyett Washington iraki költségei most járnak négyszer ennyinél). És még távol vagyunk attól, hogy ezek a számok a véglegesek legyenek.

Marad tehát egyetlen reális és eladható sikerélményesély: felmutatni egy átalakulóban lévő Közel-Keletet. Ami egyébként szintén Wolfowitz két évvel ezelőtti háborús indokainak egyike, azzal a különbséggel, hogy miközben a rejtegetett tömegpusztító fegyverekről és a Szaddám Huszein-Bin Laden tengelyről szóló érvek éppen úgy megbuktak, mint jóslatai a bevonuló amerikaiakat eufóriában ünneplő helyiekről, de ez még bejöhet. Míg ugyanis az semmiképpen sem mondható el, hogy az iraki beavatkozás nyomán a térség akár csak kicsivel is biztonságosabb lenne, mint volt (sőt!), apró, demokráciagyanús mozzanatok máris látszanak. S nyilván nem az amúgy természetesen fontos és kétségtelen sikerként elkönyvelhető, de mégis csak amerikai felügyelet mellett, s inkább csak részlegesnek mondható iraki választásokról van szó, meg nem is az izraeli-palesztin viszony kedvezőnek tűnő alakulásáról, ami Arafat halála nélkül nem következett volna be. De ott vannak a szaúdi választások, Mubarak felvetése több egyiptomi elnökjelölt indulásáról, vagy Szíria libanoni kivonulása. Valami tehát mozdulni látszik a Közel-Keleten, noha távolról sem egyértelmű, hogy ha kezdetleges demokratikus próbálkozások után egyáltalán beszélhetünk egyszer majd tényleges folyamatokról is, ezeknek kizárólag (nyugati értelemben) pozitív kimenetelük lehet. Az például feltétlenül bizonytalan, sikerül-e kezelni a régió szunnita arabjainak reakcióját arra a helyzetre, amikor Irakban ezer év után először síita kormány alakul, amikor a térség két legerősebb országa, Irán és Izrael nem arab állam, s amikor ott van a példa is: már egy kisebb radikális csoport is képes fájdalmas sebeket okozni a régióban „garázdálkodó” szuperhatalomnak. De ugyanilyen nehezen kiszámítható az is, hogy mi történik a második fázisban ott, ahol esetleg első lépésben eljutnak valamilyen választásig. Mi lesz például akkor, ha ezek nyomán nem zsarnokok, hanem radikális vallási csoportok kerülnek hatalomra?

Olyan helyzetek ezek, amelyekre Amerikának fel kell készülnie, mégpedig annak tudatában, hogy a katonai megoldás nemcsak politikai, de gyakorlati okok miatt sem reális opció. Eszköz igazából egy kínálkozik: a pénz. Ami persze abban a térségben, ahol minden második ország olajhatalom, még akár furcsa is lehet, mégsem reménytelen. A The New York Timesban Thomas L. Friedman emlékeztetett a minap arra, hogy az Egyesült Államoknak, üzleti lehetőségekkel kecsegtetve Kairót, decemberben sikerült kikényszerítenie az első izraeli-egyiptomi szabadkereskedelmi megállapodás aláírását. Ennek nyomán már mintegy négyszáz egyiptomi vállalkozó kötött üzletet izraeli cégekkel.

Rövid időn belül tehát a katonairól a gazdaságira tevődhet az amerikai Közel-Kelet-politika hangsúlya, így pedig máris más megvilágításba kerülhet Wolfowitz áthelyezése. Arról már nem is beszélve, hogy a Világbank elnökeként odafigyelhet kedvenc játékszerére, Irakra is, amelyik mára a háborúnak és a megszállók felkészületlenségének (is) hála, gazdaságilag Haitival és Szenegállal egy szintre került. Innen győzni is szép feladat.

Nagy Iván Zsolt rovatvezető