Forrás: Népszava

Damaszkusz addig húzta-halasztotta a dolgot, amíg csak lehetett, de immár úgy tűnik: rákényszerült arra, hogy kivonja katonáit Libanonból. Basar Asszad szír elnök nem csak a teljes csapatkivonást ígérte meg Terje Roed-Larsennek, Kofi Annan ENSZ-főtitkár különmegbízottjának, de nagy vonalakban felvázolta annak menetrendjét is.

A libanoniak többsége soha nem lelkesedett azért a tényért, hogy hazájában szír katonák állomásoznak, ám hosszú időn át zokszó nélkül tűrt. Részben azért, mert – úgyszintén hosszú időn át – izraeli erők is állomásoztak libanoni földön (az ország déli részén), és az átlagpolgár szemében a szomszédos arab ország katonái ezt a tényt ellensúlyozták. De azért is, mert még élénken élt emlékezetében a másfél évtizedes véres polgárháború, és úgy vélte, hogy a szír jelenlét egyfajta garancia ennek kiújulása ellen. Legfőbbképpen azonban azért tűrt, mert félt. Libanonban nem csak a szír hadsereg volt jelen, hanem a szír titkosszolgálat is. Sok olyan libanoni politikus vált rejtélyes, máig felderítetlen gyilkosság áldozatává, aki a szír jelenlét tényleges vagy akár csak potenciális ellenfele volt.

A türelem indokai azonban lassan elfogytak. Izrael 2000-ben kivonult Dél-Libanonból és már csak egy aprócska földdarabot tart megszállva, amely felfogása szerint – ám ezt a felfogást a libanoniak nem osztják – Szíria része. Az idő múlásával és a nagy léptekkel előrehaladó konszolidációval alábbhagyott a polgárháború kiújulásától való félelem is. (Hogy indokoltan-e, az más kérdés.) Ami sokáig nem hagyott alább, az a szírektől való félelem volt.

Ám fokozatosan e téren is változott a helyzet. Miután meghalt Hafez Aszad, Szíria kegyetlen és rókaravaszságú elnöke, tisztségét fia, az ifjú és tapasztalatlan Basar örökölte meg. Basartól nem csak Libanonban tartanak kevésbé. Úgy tűnik, hogy a nem túlságosan katonás (szemorvosnak tanult) fiatalember nem tartja teljes mértékben kézben a szír erőszakszerveket.

Jókora bátorítást jelentett a libanoni ellenzék számára a Biztonsági Tanács tavaly szeptember másodikán elfogadott 1559-es számú határozata, amely az arab országban állomásozó összes külföldi erő – vagyis gyakorlatilag a szír hadsereg – kivonását írja elő. (Ez a szám azóta is fel-fel tűnik a bejrúti tüntetők transzparensein.) A határozat már csak azért is nagy hatással volt a libanoniakra, mert elfogadását a világ meghatározó hatalmai, köztük a közel-keleti ügyekben egymással amúgy szembenálló Egyesült Államok és Nagy-Britannia, illetve Franciaország és Németország is támogatta, a BT-ben vétójoggal bíró Oroszország és Kína pedig nem ellenezte. Már csak idő kérdése volt, hogy Libanonban szír csapatkivonást követelő tömegmozgalom robbanjon ki. Erre az alkalmat Rafik Hariri február 14-i meggyilkolása adta.

Vajon kik álltak a merénylet mögött? Mivel a volt miniszterelnök élete utolsó éveiben egyre inkább a szírellenes ellenzék vezérévé vált – és mivel a szír titkosszolgálat eszköztárából soha sem hiányoztak az effajta módszerek – a gyanú szinte automatikusan Damaszkuszra terelődött. A merényletet egyébként egy addig ismeretlen iszlám csoport vállalta, videofelvételt téve közzé, melyen egy fiatal, turbános férfi, bizonyos Tajszir Abu Adasz bejelenti: végezni fog Haririval. (Mégpedig azért, mert kapcsolatban állt a Nyugat cinkosának tekintett szaúdi rendszerrel.) Miután az öngyilkos merénylethez felhasznált gépkocsit átvizsgálták, kiderült, hogy a benne talált emberi maradványok csakugyan Abu Adasztól származtak. Maga a tény, hogy Haririt öngyilkos merénylő ölte meg, nem szír, hanem iszlamista hátteret valószinűsít. Titkosszolgálatok tagjai ugyanis nem szokták feláldozni saját életüket. Hamarosan megszólalt Basar Aszad szír elnök is, elég meggyőzően hangoztatva ártatlanságát. Csakhogy jelentkezett az Al-Kaida libanoni-szíriai szervezete és a leghatározottabban cáfolta, hogy a merényletet iszlamisták követték volna el. Vannak szakértők, akik szerint Haririvel igenis a szír titkosszolgálat végzett, mégpedig valamely, a befolyása alatt álló iszlám csoport felhasználásával, ám Aszad tudta nélkül. (Az elnök eszerint csakugyan ‘nem úr a saját portáján’.) Végül az arab sajtóban – természetesen – megjelentek olyan spekulációk is, melyek szerint a merénylet mögött Izrael állt. Bizonyítani egyik állítást sem lehet. Ami a libanoni ellenzéket illeti, az azonnal a ‘szír változatot’ tette magáévá.

A folytatás ismert: az ellenzék ‘függetlenségi felkelést’ hirdetett és kikényszerítette a szírbarát Omar Karami miniszterelnök lemondását. Keresztény maroniták és muszlim szunniták tízezrei tódultak a legteljesebb egyetértésben Bejrút főterére, követelve az ugyancsak szírbarát Emile Lahoud elnök lemondását, de mindenekelőtt megszállók távozását. S követelésükkel egyáltalán nem maradtak egyedül. Az Egyesült Államok és az Európai Unió álláspontjához csatlakozva a tavalyi BT-határozat szavazásánál még tartózkodó Oroszország és Kína is úgy foglalt állást, hogy az idegen katonákat ki kell vonni Libanonból. S ami a damaszkuszi döntéshozók számára még ennél is nagyobb súllyal esik latba: immár ugyanezt követelik tőlük a legbefolyásosabb arab országok, így Egyiptom és Szaúd-Arábia is.

De vajon miért? Azt még csak meg lehet érteni, hogy Washingtonban és Brüsszelben szívesen látnák, ha a szír diktatúra katonái távoznának Libanonból, de vajon miért akarják ugyanezt Moszkvában, Pekingben és az arab fővárosokban? A válasz, mint oly sok más esetben, ezuttal is az izraeli-palesztin konfliktusban keresendő.

E konfliktus immár a világ csaknem valamennyi országa számára zavaró tényezőt jelent. Régen ez még nem volt ennyire egyértelmű. Moszkva a szovjet időkben – és kisebb mértékben Peking – még megpróbált halászni a zavarosban. Ami az arab kormányzatokat illeti, számukra a közel-keleti konfliktus egyfajta legitimációs eszköz volt. Erre hivatkozva lehetett elodázni a demokratizálódást, izraeli és amerikai ügynöknek bélyegezni az ellenzéket. E taktika évtizedeken át remekült funkcionált, ám az utóbbi években mintha alkalmazói ellen fordult volna. Azon tömegek ugyanis, melyek a gázai és ciszjordániai intifáda idején az arab fővárosok utcáira tódultak, egyre hangosabban követelték, hogy kormányaik tegyenek már valamit tevőlegesen is a palesztinokért – ne csak beszéljenek, mint teszik azt immár három évtizede, vagyis az 1973-s arab-izraeli háború óta. A tétlenség miatti felháborodás – párosulva a kormányok korruptsága és alkalmatlansága miatti dühhel, valamint a terjedő fundamentalizmussal – veszedelmes elegyet képezett: már a rendszerek fennállását fenyegette. Az arab kormányzatok rádöbbentek arra, hogy az izraeli-palesztin szembenállás és különösen annak további éleződése ellentétes az érdekeikkel. Ez a felismerés rejlett a Fahd szaúdi király által néhány éve kezdeményezett béketerv mögött is.

E szemléletbeli változás azonban nem terjedt ki a térség összes államára, illetve mozgalmára. Nem terjedt ki a fundamentalista mozgalmakra és nem terjedt ki Iránra, illetve Szíriára sem. A damaszkuszi rendszer továbbra is az izraeli-palesztin konfliktussal próbálja legitimálni magát, továbbra is arra akarja alapozni a térségbeli hatalmi – és pénzügyi támogatásra vonatkozó – igényeit, hogy frontországként immár egyedül maradt a zsidó állammal szemben. Az izraeli-palesztin konfliktusra alapozva, annak élezésére törekedve kívánja elérni céljait Szíria egyetlen jelentős szövetségese, Irán is.

E konfliktust a két ország leginkább Libanonon keresztül tudja életben tartani. Ott, a kis arab állam déli részén élnek az Iránnal szoros kapcsolatban álló síiták, ott találhatóak a zsidó állammal végsőkig szembenálló síita-fundamentalista szervezet, a Hezbollah bázisai is. Ez az a szervezet, melyet Szíria és Irán bármikor bevethet Izrael ellen, és amelytől a palesztin fundamentalisták átvették az öngyilkos merénylet módszerét. Szíria és Irán azonban közvetlenül is képes hatni a palesztin terrorszervezetekre, hiszen ezek irodái nem is olyan régen még Damaszkuszban működtek. Amerikai nyomásra a szír kormány ezeket állítólag már bezáratta, ám a szervezetek szíriai és libanoni központjai ettől még tevékenyek maradtak. Mivel Szíriának és Iránnak érdekében áll a közel-keleti konfliktus életben tartása, mindent meg is tesz ennek érdekében. Mind Izrael, mind pedig a Palesztin Hatóság megerősítette, hogy a zsidó államban végrehajtott legutóbbi öngyilkos merényletre Damaszkuszban adtak parancsot.

Szíriának – és különösen az azt irányító katonai kasztnak – azonban nem csak politikai, hanem közvetlen gazdasági érdekei is vannak Libanonban. Szinte az egész szír kereskedelem Libanonon keresztül bonyolódik. Szírek tartják kezükben az ottani biztosítótársaságokat és kikötőket, illetve a közlekedést, vagy pedig részesedésük van ezek hasznából. A szír katonaság hosszú időn át útvámot szedett a libanoniaktól saját hazájukban, és a megszálló hatóságok megdézsmálták a polgárháborús károk helyrehozatalára átutalt arab segélyeket. A kicsiny, de szomszédjánál sokkal gazdagabb arab országban többszázezer szíriai vendégmunkás dolgozik, akire az utca embere azért neheztel, mert munkalehetőségeket vesz el tőle. (Az elmúlt hónapokban emiatt több erőszakos incidensre is került.) A helyzet ismerői szerint Szíriában gazdasági katasztrófához vezetne, ha a vendégmunkásoknak haza kellene térniük, és ha a Libanonban szerzett jövedelmek elapadnának.

Meg kell azonban mondani, hogy Szíriának jelentős támaszai is vannak Libanonban. Nem annyira azokról a keresztényekről és szunnitákról van szó, akik az elmúlt évtizedekben alkalmazkodtak a helyzethez és damaszkuszi pártfogóik jóvoltából jelenleg is fontos pozíciókat töltenek be az államgépezetben. Ezek – ha változik a helyzet – feltehetően hamar felfedezik, hogy voltaképpen mindig is libanoni hazafiak voltak. Más a helyzet a síitákkal, akik többnyire a társadalmi piramis alján helyezkednek el, és akik Szíriától és még inkább a síita vezetésű Irántól remélik felemelkedésüket. Nem véletlen, hogy a Hariri-gyilkosság utáni bejrúti tömegtüntetéseken – ahol a szír csapatok távozását követelték – síitát csak elvétve lehetett látni. Problematikusnak látszik e népcsoport legtekintélyesebb szervezetének, a Hezbollahnak a szerepe. Ennek vezetői az Izraellel való szembenállásra alapozzák ideológiájukat és – nem mellesleg – ennek fejében kapják a támogatást szír és iráni patrónusaiktól is. Ez a szembenállás – és különösen a tevőleges Izrael-ellenes akciók azonban alapvetően ellenkeznek a többi libanoni, főleg a befolyásos kereskedőréteg érdekeivel. Ennek ugyanis békére van szüksége, arra, hogy partnerei és különösen a befektetők biztonságos országként tartsák számon Libanont. Ezt az ellentétet a szír-ellenes ellenzék szerint úgy lehetne feloldani, ha a Hezbollah politikai párttá alakul és feloszlatja fegyveres alakulatait – ahogy azt egyébként a tavaly szeptemberi BT-határozat is előírja. Kérdés, hogy a szervezet vezetősége hajlandó lesz-e erre, illetve hogy Szíria és főleg Irán beleegyezik-e ebbe a megoldásba.

A másik lehetséges kifejlet a polgárháború. A libanoni síiták ugyanis tekintélyes erőt képviselnek: immár a lakosság negyven százalékát teszik ki. Fel vannak fegyverezve és szervezettebbek is a többi népcsoportnál. Ennek adták tanújelét március kilencedikén, amikor hatalmas, Szíria-barát tüntetést tartottak Bejrútban. A megmozduláson mintegy félmillió ember vett részt, több, mint az addig lezajlott Szíria-ellenes tüntetéseken együttvéve.

Damaszkusz libanoni pozícióinak erejét mutatja az a tény is, hogy miután az ellenzék február végén lemondatta Omar Karami miniszterelnököt, tíz nappal később a parlament többsége ismét e szírbarát politikust bízta meg kormányalakítással. Nyilvánvaló, hogy ha csak a helyi erőviszonyokon múlna, Szíria még igen sokáig Libanonban maradhatna. Ám egyáltalán nem csak azokon múlik. Szíria rendkívül kényes, sebezhető helyzetben van. A határain két olyan hadsereg is állomásozik, amellyel egyenként sem bírna: az izraeli és – Irakban – az amerikai. De azt sem engedheti meg magának, hogy a gazdaságát életben tartó arab támogatókkal szembeszálljon, márpedig ezek, csakúgy, mint a nagyhatalmak, a BT-határozat végrehajtását követelik tőle. Ez a helyzet hihetővé teszi a The Washington Post értesülését, amely szerint Terje Roed-Larsen, az ENSZ-főtitkár különmegbízottja ellenszegülés esetére teljes elszigeteléssel fenyegette meg Aszad elnököt. Erre vonatkozólag ugyanis – írja az amerikai lap -egyetértés alakult ki a nemzetközi közösségben.

S különösen hihetővé teszi a dolgot az, ami az ENSZ-diplomata és Aszad találkozója után történt. A szír elnök ugyanis nem csak azt jelentette be, hogy április második feléig teljes egészében kivonja hadseregét (és titkosszolgálatát) Libanonból, de egyfajta menetrendet is felállított. Eszerint március végéig az összesen mintegy 17 ezernyi szír katona és titkosügynök egy része visszatér Szíriába, a többi részét Libanon keleti területeire csoportosítják át. (Ez a szakasz már folyamatban van.) Április folyamán kerül sor a teljes kivonásra, amely után egyetlen szír katona sem marad Libanonban.

Az igazán izgalmas kérdés azonban az, mi lesz ezt követően magával Szíriával. Damaszkuszi ellenzéki vélemények szerint a libanoni gazdasági bázis elvesztése és az ezzel kapcsolatos tekintélyveszteség alapjában rendíti meg az országot uraló katonatiszti kasztot. Oly annyira, hogy Libanon után Szíriát is elveszítheti.

Kepecs Ferenc