Forrás: HETEK

HETEK – Országos Közéleti Hetilap | IX. ÉVFOLYAM, 11. SZÁM | 2005. MÁRCIUS 18.

Peremiczky Szilvia

Az önsajnálat örvényei

Amikor az orvos gyógyítani akar, nem elég, ha a szimptómákat kezeli, hanem fel kell ismernie a betegséget, s felállítania a diagnózist. Ugyanez a feltétele a társadalmi kórokból való kigyógyulásnak is. Néhány hónappal ezelőtt a volt kuvaiti kommunikációs miniszter, Szaad Bin-Tafla egy interjúban nevén nevezte az arab-muszlim világ betegségét is: az önkritika hiányát. Kíméletlenül szembeszállt a valódi problémák elfedésére szolgáló közhelyekkel, amikor kimondta, hogy az állandó közel-keleti erőszakhoz nincs köze a cionizmusnak, hanem az arab világnak magában kell az okokat keresnie. Példaként említette, hogy Algéria francia megszállása egymillió áldozatba került, és az utána következő tíz éven át százezer algériait mészároltak le az iszlám nevében, sokkal többet, mint ahány palesztin izraeli kéztől esett el, és az egyéb arab rezsimek áldozatainak száma külön-külön is sokszorosan felülmúlja az izraeliek által megölt palesztinok számát. Végül hozzátette, hogy az arab média dicsőíti az erőszakot, a mártíromságot, és ezzel az arab fiatalok elé nagyon rossz példát állít.

Bin Tafla szavait alátámasztja, hogy az arab sajtó, amely az iraki nyakazóbrigádok tetteit bemutatja, cinikusan a szólásszabadságra hivatkozik, miközben a cél az arab büszkeség torz táplálása. Ugyanakkor a sajtó működése, akárcsak a terrorizmus, csak szimptómája annak a Közel-Keleten széles körben elterjedt közgondolkodásnak, ami lehetetlenné teszi, hogy a Közel-Kelet fejlődhessen, és abban a prosperitásban élhessen, amelyre természeti kincse, az olaj predesztinálná. Az önáltatásról és az önsajnálatról van szó, amely gátat szab annak, hogy feldolgozzák azt a frusztrációt, amelyet a Nyugattól és Izraeltől elszenvedett vereség, a lemaradás okozott.

Az iszlám azzal az ígérettel indult útjára, hogy egy napon az egész világ fölött uralkodni fog. És az első évszázadok, majd egy rövid visszaesés után a török birodalom sikerei miatt úgy tűnt, beteljesedik az ígéret. Azután a 17. század végén visszalengett az inga, az iszlám világ újabb és újabb vereséget szenvedett el, egyes országok európai gyarmatokká váltak, majd megalakult Izrael Állam, és több ízben is komoly vereséget mért a többszörös túlerőben lévő arab seregekre. A múlt század ötvenes-hatvanas éveiig még jogosan lehetett arra hivatkozni, hogy a nyugati gyarmatosítás az oka az arab-iszlám világ problémáinak. Csakhogy a gyarmatbirodalmak felbomlottak, a térség pedig olyan ajándékot kapott, amilyet a történelem során addig kevesen: az olajkincset. Ez a kincs lehetővé tette volna, hogy a Közel-Kelet virágzásnak induljon, ehhez képest egyes országokban csak a szűk elit részesült a nyereségben, és az ország maga fejletlen maradt (miközben az olajkinccsel nem rendelkező Izrael a permanens háborús állapot ellenére hatalmas fejlődést ért el). Az olyan országokban is, mint Szaúd-Arábia, az öbölállamok, ahol a lakosság nagy része jólétben él, a gazdasági fejlettség ellenére semmit nem változtak a középkori társadalmi struktúrák, a kulturális-gazdasági élet stagnál, és az emberi jogok, a társadalmi gondolkodás tekintetében a legtöbbet bírált államok közé tartoznak. Gyakorlatilag az olaj bebetonozta az avítt törzsi rendszereket, gondolkodást. Az eredmény, hogy a térség egyre inkább lemarad a versenyben, a modernizációban, és ennek miértjére nem képes adekvát választ adni. A Közel-Kelet összes országában (leszámítva Izraelt) évente kevesebb könyvet fordítanak le, mint egyetlen uniós államban, a közoktatást, a médiát vallási uszításra használják, így nem meglepő, hogy a problémákra csak szélsőséges válaszok születhetnek, legyen szó fasizmusról, kommunizmusról, vagy iszlamista terrorizmusról.

Az iszlámnak a 17. század óta tartó hanyatlása és a vallási ígéretek közti distanciát értelemszerűen frusztrációval, önáltatással élik meg, hiszen a győzelemre ítélt iszlám világ maradt alul a dhimmi, másodrendű létre ítélt Nyugattal szemben. A frusztráció erőszakhoz, terrorizmushoz vezethet, az önáltatás nem különben. A kairói múzeumban egy hatalmas falfestmény ábrázolja azt az esetet, amikor az 1973-as jóm kippúri háború során Saron tábornok páncélosai körbezárják az egyiptomi páncéloshadosztályokat (mely esemény a háború egyik fordulópontja volt). A sajátos Feszty-körkép pontosan ábrázolja a jelenetet – csak éppen fordított szereposztásban. Saron huszárvágása, amellyel körbekerítette az egyiptomi páncélosokat, sokkolta az arab katonai gloire-t. A sokk következménye azonban nem az önvizsgálat volt, hanem az önáltatás: annak elhitetése, hogy az arab országok nyertek 1973-ban, és hogy mégsem tudták elsöpörni Izraelt, az csak az amerikai-zsidó ármány bűne. Ugyanígy hitette el magával az arab világ, hogy a libanoni kivonulás a Hezbollah tevékenységének, az oslói békefolyamat Izrael gyengeségének a következménye. Mindezt tovább erősíti az a nyugati értelmiségi körökben elterjedt magatartás, amely az arab világ problémáiért legkevésbé magát az arab-muszlim világot teszi felelőssé, és szinte soha nem várja el tőle az önvizsgálatot.

Márpedig éppen az izraeli események bizonyítják, hogy az arab felelősség teljes tagadása és ezzel együtt a győzelem ígéretének önáltatása vezetett a második intifádához, és hogy a palesztin társadalom pszichéjében nem történt változás: most sem adták fel eredeti álmukat az Izrael helyett létrejövő palesztin államról. A menekültügyet is ez az önáltatás táplálja, ahelyett, hogy a realitások kerekednének felül, és pontosan ez mutatkozik meg Jeruzsálem kérdésében is. A Wakf pusztítja a Templom-hegy zsidó emlékeit, és muszlimok milliói ma minden további nélkül elhiszik, hogy Jeruzsálem az iszlámnak nem is a harmadik, hanem Mekkával egyformán szent városa, ami természetesen ellentétben áll az iszlám vallással és a Koránnal.

Bin-Tafla szavai ebben a légkörben tiszteletre méltóan bátornak számítanak. Úgy tűnik azonban, hogy nem ő az egyetlen, és mostanában már hallható néhány bátortalan hang. Ali Szalam egyiptomi drámaíró egy interjúban nyíltan kimondta, hogy a legtöbb arab vezetőnek a palesztinügy nem más, mint figyelemelterelés azokról a tettekről, amelyekkel rendszeresen megsértik az emberi jogokat. „Az arab világot a terrorszervezetek fenyegetik, nem Izrael vagy az Egyesült Államok.” Brigitte Gabriel libanoni születésű újságírónő, aki szeptember 11-e óta egy terrorizmusellenes nonprofit amerikai szervezet vezetője, a Duke Egyetemen a múlt év október 14-én mesélte el, hogyan szembesült azzal, hogy mindaz, amit gyerekkorában Izraelről tanítottak neki, mennyire hamis. A keresztény Brigitte 1975-ig azt tanulta, hogy a zsidók rosszak, Izrael ördögi, és csak akkor lesz béke a Közel-Keleten, ha minden zsidót megölnek. Ám amikor a polgárháborúban az iszlamisták a libanoni keresztények ellen törtek, Izrael sietett segítségükre. Édesanyját, aki megsebesült egy robbanásban, izraeli kórházban kezelték, és Brigitte döbbenten tapasztalta, hogy ebben a kórházban senkitől nem kérdezték a vallását, mindenki egyforma ellátást kapott, s a súlyos sérülteket vették előre, nem az izraeli katonákat. Ezek a napok megváltoztatták a gondolkodását. „A különbség Izrael és az arab világ között – írja – az értékek és a karakter különbsége. (…) A demokráciáé és a diktatúráé.”

Szintén Bejrútban, egy konferencián az egyik előadó még tovább ment. Egy internetes hozzászóló által magyarul ismertetett előadásában keserűen számolt be arról, hogy Egyiptomban, Libanonban az egyetemet végzettek nyolcvankét százaléka elhagyja az országot, akiknek helyét az iskolázatlan tömegek foglalják el. „Az utolsó néhány száz évben a muzulmánok mit adtak a civilizációnak? (…) Még az egyetlen természeti kincset, az olajat sem vagyunk képesek egyedül kitermelni. Nyugati segítség kell hozzá. Utazunk az autókkal, használjuk a telefont, felkapcsoljuk a villanyt, mi részünk van nekünk ebben? Semmi. Mindent a Nyugattól szerzünk be, vagy Izraeltől Cipruson keresztül, mert hát ugye büszkék, azok vagyunk. Csak sajnos nincs mire! Képesek vagyunk egy erőművet egyedül felépíteni? Még az üzemeltetését is Nyugatról hozott emberekkel végeztetjük, akiknek, ha pont olyan kedvünk van, hálából elvágjuk a torkát. Használjuk a CT-t a kórházban, rátesszük a betegre az infúziós zacskót. (…) Mi lesz velünk, ha elfogy az olaj, és a Nyugat nem lesz hajlandó ingyen adni valamit is? (…) És hogy ilyen nívón vagyunk, azt csak magunknak köszönhetjük.” Az előadó arra az anomáliára hívja fel a figyelmet, hogy az arab világ nagy része átveszi a technológiát, de a hozzá vezető gondolkodást, társadalmi berendezkedést lenézi, és még a leggazdagabb államok is csak nemzeti jövedelmük töredékét fordítják tudományos kutatásra. A szokatlanul merész hangok, az olyan internetes oldalak léte, mint a néhány hónapja működő www.arabsforisrael.com azonban talán egy változást jeleznek. Apró, bár jelentős lépés, hogy megszólalnak azok, akik képesek és hajlandók is az önvizsgálatra, és azt akarják, hogy a Közel-Keletnek is sikerüljön betagozódnia a modern világba, és békében élnie a világ többi részével, de az önáltatás-önsajnálat ördögi köréből nem könnyű kitörni.

Copyright Š HETEK. Minden jog fenntartva.

Kérdéseit, észrevételeit kérjük írja meg címünkre: hetek@hetek.hu. Internet szolgáltatónk a TisztaNet

Hirdetési tarifatáblázat a Hetek nyomtatott változatához

Comments are closed.