Forrás: 168 Óra

Egy nagyobb léptékű országtérképen Tótkomlós neve nincs rajta. Város ugyan, de a rang inkább a régi, tizenkétezer lakost idézi; ma hatezren sem élnek itt.

Miután (sajnos) 17 évvel vagyok idősebb szeretett földimnél, az 1954-ben született Závada Pálnál, értelemszerűen előbb és elsőként tiszteleghettem a hazai szépirodalomban Tótkomlós előtt. Az már külön érdekesség, hogy magam az alföldi zsidóság letűnt, elfeledett életéről írtam bizonyos nosztalgikus fájdalommal, míg Pali a szlovákságot mutatta fel érzékletes színekkel, különös erővel.

Azaz egy zsidó, egy szlovák. Mondtam, hát jó volna mielőbb egy magyart is üdvözölni körünkben. Természetesen mindketten magyarok vagyunk, anyanyelvünkkel, tudatunkkal, érzékenységünkkel; csak a „nyersanyagunk” a mi örökölt kisebbségi sorsunk, e lét érzelem- és kulturális világa.

De azért hadd mondjam el értelmezésemet falum társadalmáról. A 18. században idevándorolt gömöri tótok között alighanem azért érezhették magukat oly jól az alig száz évvel később érkezett zsidók, mert a magyar szupremácia ilyen-olyan megnyilatkozásait a szlovák védgyűrű valamelyest fékezte.

Ki más, mint Závada Pali vitatkozott velem, hogy látásmódom alapja inkább fénytörés. A szlovákbarátság nem tudatosan vállalt óvás; a tartalmasnak vélt szimbiózis legföljebb esetlegesség. Meglehet. De akárhogy is: nekünk, zsidóknak reményteli volt ebben a tudatban élni. Hittünk – mert vigyázat, ezek már az 1940-es évek! -, bíztunk a szlovákok szeretetében. Sőt amikor már a náci táborokban raboskodtunk Ausztriában, Németországban, jó volt ide, ebbe a közegbe visszavágyni.

De hiszen ezt a szolidaritást éppen a Závada család bizonyította a legjobban! Fivérem – aki hat évvel volt idősebb nálam – a komlósi elemi iskolában egy osztályba járt Závada Pállal, az író édesapjával, továbbá Lopusni Bandi bácsival, aki falunkért nagyon sokat tett: közös szülőhelyünknek ma legavatottabb kutatója.

Szóval, abban a bizonyos 1944-es évben, amikor a zsidókat már gettóba terelték, egy késő este a palánk túlfelén felhangzott Pali testvérem osztálytársainak egyezményes füttyjele. A tizenéves Závada és Lopusni – kijátszva a csendőrök éberségét – ennivalót hozott. Az ételre (akkor és ott) nem volt szükségünk, a szlovák fiúk bátorítására már annál inkább. Ez a gesztus mélyen élt szívünkben. Amikor aztán az akkor „még” szociográfus Závada Pali közreadta Kulákprés című tanulmánykötetét (Dokumentumok és kommentárok egy parasztgazdaság történetéhez, 1986), s a stencilezett könyv harmadik oldalán köszönetet mondott az őt adatokkal segítő édesapjának, úgy éreztem: ezt a köszönetet, immár íróként, nekem is meg kell tennem. (Meg is tettem.)

Író-olvasó találkozó (a szerző

beszélgetőtársa Király Levente)De nemcsak a szülőfalunk azonos, bizonyos eszmei képünk a társadalmi világról is hasonló. Szakmai életutunk – persze kizárólag utólag nézve – ugyancsak mutat megfelelési pontokat. Mert Závada Pali (jeles diplomával) a pécsi egyetemről egy kis továbbtanulásra Pestre jött, majd – immár állásba – az Akadémia szociológiai intézete kutatói közé került. Ahol aztán riportokat, elemzéseket készített, bányászokkal, munkásokkal ismerkedett. Azt tette „tudományosan”, amit mi, újságírók a redakcióban naponta. Palit Ferge Zsuzsa ambicionálta, mígnem 1990-ben a Holmi című folyóiratnál – nekem külön szerencsémre – „szerkesztő úrrá” lett.

Merthogy én akkoriban éppen innen, a zsurnalizmusból kívántam átoldalogni a pálya irodalmi térfelére.

Hát így kerültünk (nem újra, lényegében először) össze. Egy kézirattal. Akkoriban az volt a szokás a Holminál (gyanítom, ma is így van), hogy bizonyos előszelekció után minden szerkesztő minden sort elolvas. S csak az egybehangzó vélemény után jön a megjelenés. Ezért nem éreztem Pali – persze mély hálával vett – protekcióját nemtelennek, mert hiszen a novella utóélete is felmentette az elfogultság esetleges vádja alól. „Tórám” (A komlósi Tóra) ugyanis azóta, több kiadást is megérve, megjelent Pesten, és angolul meg magyarul is Amerikában, Németországban, számos külföldi folyóiratban és, hála istennek, kétnyelvű kötetben szlovákul is. Jancsó Miklós filmre kívánta vinni, de akkoriban pénz még neki sem jutott.

A Jadviga filmváltozatas

Viszont gyakoribbá vált találkozásaink alatt Závada beavatott az ő éppen íródó Jadvigája titkaiba. A regény szerkezetét egyebek között nemcsak mérnöki gondossággal építette fel – segítendő mondanivalóját -, hanem szó szerint rajzokat készített. A cselekmény irányairól, kapcsolódásairól, a hősök érintkezési pontjairól, a konfliktusok ritmusáról. „Műhelye”, eltökélt és koncepciózus igyekezete láttán zavarba jöttem. S el is szégyelltem magam. Ilyen tudatos felkészülés, pontos stratégia, a végtelenségig folytatott átírások és újraírások fizikai-szellemi fáradsága nagy-nagy tiszteletet ébresztett bennem.

Természetesnek tartottam a kirobbanó sikert. Az olvasó nyilván megérezte a „kincs illatát”, miként Deák Krisztina rendező is, aki szép játékfilmmel csinált további kedvet Závada olvasásához.

A Milota és A fényképész utókora – immáron magán hordozva az írói mesterségbeli tudás magabiztosságát – aztán szükségszerűen felvetette bennem a kérdést. Ahogyan életemre, nézeteimre mélyen hatott a tótkomlósi szlovák világ s az ebből fakadó „együttélés-filozófia” (gyerekkoromban a falu lakosságának nyolcvan százaléka még tót volt), vajon őt, túl a szövegből kiolvasható irodalmi tényeken, mennyiben befolyásolta témája kialakításában, cselekményvezetésében az általa otthon megismert zsidó problémakör?

Nem komlósi példával válaszolt, s nem is azt, amit vártam.

Egy ízben szociológusként Balassagyarmaton dolgozott. Házról házra járt, kérdőíveket kitöltve mérte fel a helyi lakosság élethelyzetét, viszonyait, nézeteit. Meglepte: egész utcák, terek, házak tucatjai mutatták a hajdani zsidó tulajdonosok hűlt helyét. A falak között közömbös, a múlt dolgai iránt csöppet sem érdeklődő emberek éltek, nem is nagyon értették, miért itt bárminemű kérdés. Hát hiszen zajlott a történelem, ők abban persze ott voltak, túlélték. És most itt vannak. Mi ebben a különös?

Hát igen, mondtam én.

Magyarországon nagyon jó, meghitt világ lehetne, ha ez a tisztázatlanság – meg a sok örökös tisztázatlanság – megszűnne. Ha az emberek egyszer jól kibeszélnék magukat, a titkaikat, a szorongásaikat, az indulataikat, s figyelve mások érzékenységére megpróbálnának valóban őszintén új lapot kezdeni.

Závada Pál sokat tett ezért a maga irodalmi eszközeivel.

Kedves Pali, szép ünnepeden vedd tőlem jó szívvel a szót: írj ezután is (az öröklött családi tartást mindig fölmutatva) sok könyvet és színdarabot, bizony, színdarabot is, és legyen erőd, hogy mérnöki konstrukcióiddal, irodalmi látásmódoddal ne csak a műveidben, hanem a világban is segíts megoldani legalább néhány konfliktust.

Szorítja kezedet:

Comments are closed.