Forrás: ÉS

Szegő Péter

Szili Damaszkuszban

Szili Katalin házelnök február 23-án hivatalos látogatást tett Bassár el-Aszad szír államfőnél. A másnapi Népszabadság tudósítása szerint Európa az Egyesült Államokénál „puhább” politikával akar Szíriában változásokat elérni, és e koncepció része Szili Katalin szíriai látogatása.

Ez a politika azonban: alapjaiban elhibázott. Szíria ugyanis diktatúra, nem is akármilyen: Aszad mellett még Vlagyimir Putyin is demokratikus vezetőnek tűnik. Emellett Damaszkusz bizonyítottan támogatja az Izraelt deklaráltan megsemmisíteni kívánó Hezbollahot, sőt: az Iszlám Dzsihádnak és a Hamasznak is irodája van a szír fővárosban. Mindezen túl Szíria – annak ellenére, hogy Izrael öt éve kivonta onnan csapatait – katonákkal és titkosügynökökkel megszállva tartja Libanont, támogatja az iraki terroristákat, ezzel akadályozva ott a konszolidációt, az arab terrorizmust szintén támogató iráni teokráciának a legfőbb szövetségese, s egyre valószínűbbnek tűnik, hogy a szír csapatok libanoni kivonulását szorgalmazó egykori libanoni miniszterelnök, Rafik Hariri meggyilkolásának szálai is Damaszkuszba vezetnek. Egy diktátor, ha a demokratikus világ elfogadja és nem lép fel rendszerével szemben a leghatározottabban, vagy vérszemet kap és mindent megenged magának (lásd Hitlert az 1938-as müncheni értekezlet előtt, alatt és után), vagy önnön legitimitását eredezteti a demokráciákkal fenntartott kapcsolataiból (lásd Honeckert, Ceauºescut vagy akár Kádárt a hetvenes-nyolcvanas években). Akár a békesség kedvéért, akár gazdasági megfontolásokból (mint ahogy Franciaország tette az iraki olajimport miatt Szaddám rezsimjével) szoros politikai kapcsolatokat fenntartani diktatúrákkal akkor is dőreség tehát, hogyha ebből rövid távon adódhatnak vélt vagy valós előnyök [erről még lásd az ÉS-ben: Tálas Péter-Valki László: Neokonzervatív misszionáriusok, 2005/7. és Seres László: Trockisták jobbról?, 2005/8. – a szerk.]. Hogy Magyarország ma demokratikus jogállam, jelentős részben a hidegháborút megnyerő és a Szovjetuniót térdre kényszerítő Reagan elnök harciasságának és hajthatatlanságának köszönhető.

Az Európai Unió Szíria-politikája – s ezen belül Szili Katalin damaszkuszi útja – azonban nemcsak gyakorlati politikaként kérdőjelezhető meg, hanem morálisan is. A Szíria által járt út ugyanis a demokratikus Magyarország által követett euroatlanti eszméken (szabad verseny a politikában és a gazdaságban, mindezt garantáló, az államhatalomtól független intézményrendszerekkel, többek közt a szabad sajtóval) alapuló politika teljes ellentettje. Ráadásul a Szíria által létében fenyegetett Izrael a térség egyetlen demokratikus, a fenti elveket követő állama (némi túlzással Törökország is idesorolható) és a demokratikus világ szereplőitől elvárható volna annyi szolidaritás a demokratikus Izraellel, hogy Aszad Szíriáját ne tekintsék tárgyalópartnernek. (Erről sokan, így a multikulturalizmus antirasszista hívei gondolják azt, hogy az arab világ országai más történelmi hagyományokat tudhatnak maguknak, mint például Svédország vagy Hollandia, s ezért nem is várható el ugyanolyan demokratikus államberendezkedés. Azonban mivel minden nép egyenlő és az arabok sem alacsonyabbrendűek senki másnál, a demokrácia bizonyos azon minimumát, amit nem Észak-Amerikában és Északnyugat-Európában, hanem a semmiféle demokratikus hagyománnyal nem rendelkező Romániában, sőt: Ukrajnában és Grúziában sikerült elérni, az arab államoktól, így Szíriától is elvárhatja a világ demokratikus közvéleménye.)

Nem véletlen, hogy Szíria az Egyesült Államok feketelistáján szerepel. Legfőbb ideje, hogy Bassár el-Aszad és totalitárius rezsimje Európa – így Magyarország – számára is elfogadhatatlan legyen.

Szegő Péter