Forrás: ÉS

PÁLFALVI LAJOS

Perifériás látás

Andrzej Stasiuk: Dukla. Fordította Körner Gábor. Magvető Könyvkiadó, Budapest, 2004. 237 oldal, 1990 Ft

Andrzej Stasiuk a népszerűség különböző formáit érzékeli határszéli háza táján. Lengyelországban egyaránt számos híve van a legjelentősebb kritikusok és a legérzékenyebb olvasók között, akik úgy beleélik magukat ebbe a nagyon közeli, mégsem hétköznapi világba, hogy talán még világgá is mennek, mint annak idején Stasiuk, aki Varsóból, a város széléről vándorolt az ország szélére. Nagyon sikeres Németországban, ahol már nem a szökevény életrajzi legendája, hanem az ábrázolt világ közeli egzotikuma hat. Gondolom, olyanok olvassák, akiknek nagyon nem tetszik a szomszédos régió gazdasági és kulturális alávetettségét szentesítő „kis orientalizmus”. Ők persze többen vannak, mint, mondjuk, az ukrán emancipációs törekvések magyarországi hívei. Van kinek írnia a Frankfurter Allgemeine Zeitungba.

Stasiuk harmadik felvonulási területét azok az országok alkotják – Ukrajna, Csehország, Szlovákia, Magyarország -, ahol szívesen jár, és a műveit is ismerik (ellentétben a nemrég felfedezett Albániával). A közvetítés éppen nálunk járt a legnagyobb eredménnyel: négy év alatt öt könyve jelent meg.

A budapesti könyvbemutatón, a szerzővel folytatott beszélgetésen többször is használták a centrum-periféria fogalompárt. Nem volt ebben semmi posztkolonialista pátosz, de annyi azért kiderült, hogy a centrumok, mint Varsó, pont attól provinciálisak, hogy önmagukra figyelnek, lakói ezért meglehetősen uniformizáltan gondolkodnak. A periféria látszólag eseménytelen és mozdulatlan, az ott élő ember ezért a világ más tájai iránt is érdeklődést mutat.

Dukla, ez a kétezerkétszáz lakosú dél-lengyelországi kisváros Stasiuk önként választott szűkebb hazájának egyik titokzatos helye, másrészt mint regénycím azt a bizonyos perifériát nevezi meg, ahol a létezés ritmusa sokkal inkább összhangban áll a kozmosz ritmusával. Mint ahogy Stasiuk prózája is erre hangolódik rá, nem követi a kilencvenes évek elején végbement „formai ellenforradalom” után szinte egyeduralkodóvá vált hagyományos, cselekményes szerkezetet: „Nem lesz történet a kezdet ígéretével és a vég reményével. A történet a bűnök megbocsátása, a balgák vigasza, de elhal a nappal emelkedő fényében. A sötétség vagy a vakság értelmet ad a dolgoknak, míg az elme kénytelen utat keresni a sötétben, és világít magának.”

A hatvanas-hetvenes években még volt „falusi próza”, szépirodalom – Tadeusz Nowak vagy az erdojáró Stachura regényeit még ma is sokan szeretik Magyarországon. A népi író szerepével mindmáig azonosuló Wieslaw Mysliwski nemrég jelentette ki azt az evidenciát, hogy az a Lengyelország, amelyet Wyspianski Menyegzojébol vagy a Parasztokból ismerünk, most már nyomaiban sem létezik. A történelem elotti idokig visszavezetheto archaikus mezogazdasági kultúrát a kényszeru modernizáció hullámai után végül a fogyasztói társadalom meglehetosen kezdetleges változata szorította ki.

Ebben az új helyzetben már ilyen a perifériák irodalma, mint Stasiuk könyvei. Nincs benne semmi folklorisztikus (bármennyire szereti a média továbbra is népiesre stilizálni a végeket). Nem egzotikus, semmiben sem különbözik a jelrendszere attól, amelyet a központban használnak. Stasiuk regényébol nem egy más társadalmat ismerhetünk meg, hanem egy sajátos tárgyi világ és egy különös hangulatú kisváros leírását kapjuk, ahol csak a fények változnak.

Pedig micsoda mítosza van már ezeknek a galíciai kisvárosoknak! Valamikor a hatvanas-hetvenes években született a kulturálisan sokszínu, egyszerre modern és ódon, idotlen Osztrák-Magyar Monarchia nemes, antitotalitárius mítosza (lengyel dacreakció: a „szocialista középhatalom” státusából nosztalgikusan visszatekinteni a felosztás idoszakára). Mintha a Monarchia bukása után mindkét idealizált tendencia, a világszínvonalú modernizálódás és a nemzetiségi-felekezeti sokszínuség megorzése is az ellentétébe fordult volna. A végállapot leírását Stasiuk muveiben találhatjuk. Bruno Schulznál Drohobycz a világegyetem központja, a kilencvenes években született kabbalisztikus interpretációk szerint az életmuben kalandozva a világ teremtését megelozo folyamatoktól eljutunk egészen addig a pillanatig, amikor a Messiás már csak néhány kilométerre van Drohobycztól. Piotr Szewc mindkét, magyarul is megjelent regényében részletekben hihetetlenül gazdag állóképet kapunk a holokauszt elotti Zamoscról – vagyis a szerzo nem visszatekint a múltba, hanem teljesen feloldódik benne.

Stasiuk nem vállalkozik ilyen istenkísértéssel feléro, a romantikus nagy emigráció hipnotikus múltidézéseire emlékezteto mutatványokra. Nem rekonstruálja a stetlt, nem azért tanulmányozza a mulandóságot, hogy utat keressen a jelenbol a jól ismert irodalmi mítoszokhoz. Még arra sem kapunk magyarázatot, miért tér vissza újra meg újra e kedvenc kisvárosába, mit keres itt e magányos sétáló, a romantikus utazók távoli rokona. Aztán megtudjuk, hogy a „dukla” szónak van egy másik jelentése: kisméretu akna, használható érclelohelyek kutatására vagy „primitív módszerekkel végzett ércbányászatra”. Hát ebben ismert a saját írásmódjára Stasiuk: „Minden stimmel. Primitív a módszerem. Olyan, mintha vakon leásnék. Valójában bárhol neki lehetne állni. Nincs különösebb jelentosége, hiszen gömbölyu a világ.”

A jégkrémreklámokkal borított barokk épületek közt szemlélodo vándor meditációiban újra meg újra visszatér egy bibliai toposz: kufárok a szentélyben. Stasiuk szívesen ír le nagy tömegeket vonzó vallási eseményeket – hiszen Duklába még a pápa is ellátogatott -, az ezeket kíséro kereskedelmi tevékenységgel együtt. Mintha már nem lenne éles határ a sacrum és a profanum között. Megindult a vallási képzelet eróziója, belekeverednek a kezdetleges fogyasztói társadalom vágyképei. Stasiuk sokat tud errol, hiszen a kilencvenes évek elején azt fejtegette egyik eszszéjében, milyen különös hasonlóságokat talált a szoftpornó és az ikonfestés esztétikája között.