Forrás: Népszava

Népszava Napilap 2005. március 14. hétfő

Német passiótörténet

A véletlenszerű egybeesések fesztiválján, az idei Berlinálén mondhatni keresztezték egymást az elszemélytelenedett sorsok. Köves Gyurié a Sorstalanság vásznán, a mártírhalált szenvedett müncheni diáklány, Sophie Schollé Az utolsó napokban. Európa legdinamikusabb fővárosa, Berlin lüktető szívében, a Potzdamer Platzon nehéz nem gondolni arra, hogy alig tizenhat éve még fal és szögesdrót határolta keletet és nyugatot. Képtelenség nem szembenézni a legnagyobb európai traumához vezető úttal, a holokauszttal, a nácizmus népírtásával. A nézőpont, amit a Berlin honos fiatal rendező, Marc Rothemund választott a legjobb rendezés és női alakítás (Julia Jentsch) díjával jutalmazott filmjéhez, a ‘névtelen’ áldozat keresztútja, akit kirakatperben ítéltek halálra. Könyvek, tanuvallomások, dokumentumok sora foglalkozott a müncheni egyetemistákból 1942-ben alakult Fehér Rózsa ellenálló csoporttal, amelynek Sophie Scholl és bátyja is a tagja volt. A Hitlerjugend aktivistáiból a náci gépezet ellenállóivá vált testvérpárt náciellenes röpiratok terjesztése miatt fogták el. Rothemund filmje Sophie kálváriájára fókuszál, a Gestapo tiszttel folytatott lélektani párbajára. A rendező egy náci kirakatper krónikásának a ‘szerepét’ ölti magára minimális vizualitással, a szavak és a kamarajáték komor visszafogottságára hagyatkozva. És éppen ebben áll a film hitelt érdemlő ereje, méltósága. Mindvégig kerüli a krisztusi ikonográfiát, de amint a cella sötétjéből kitekintő Sophie arcára vetődik a napfény, és röviddel a kivégzése előtt könnytelen tekintete a keresztre szegeződik a falon, az minden szónál ékesebben val a névtelen hősök helytállásáról.

– Ön ahhoz a nemzedékhez tartozik, akinek már csak áttételes tapasztalatai lehetnek a nácizmusról. Milyen benső késztetések vezették el a német történelemnek ehhez az epizódjához?

– A múlt eleven emlékezete a legfőbb késztetés bennem. 1968-ban születtem, így ahhoz a nemzedékhez tartozom, amelyiknek talán már kellő rálátása lehet a Harmadik Birodalom, a náci rezsim rettenetére. Az apámnak konfliktusai voltak a nagyapámmal, bűnösnek érezte őt és a kortársait. Bennem nincs bűntudat, csak felelősséget érzek, amit kötelességem megosztani másokkal is. Hatvan-hetven évet képtelenség kitörölni. Ha csak a mai Németországot vesszük, látható mi zajlik. Az egyik oldalon a német megszállás és a koncentrációs táborok felszabadítására emlékeznek, a másik oldalon pedig sokezres tömeg, közöttük huszonéves neonácik gyűléseznek, tüntetnek, garázdálkodnak. Nagyon félő, hogy a fiatalság a szélsőjobb eszmék, a nácizmus felélesztése felé halad. És az még veszélyesebb, hogy kellő ideológiai, morális alternatíva hiányában ennek beláthatatlan következményei lehetnek. A józan gondolkodású értelmiség időnként felemeli ugyan a szavát, de kevés a foganatja. A náci uralom európai trauma, kollektív trauma volt legfőként a holokauszt okán. És ez a trauma mind a mai napig feldolgozatlan, foglalkoztatja az embereket, a társadalmat. A mozinak pedig szejzmográf szerepet kell betöltenie azáltal, hogy újra meg újra szembesíti a kortársakat a veszéllyel.

– Az ön szembesítése egy minimalista filmet eredményezett, amely a történések kronológiai tárgyilagosságán túl egy letisztult, bátor lelki magatartást mesél el. Hogyan sikerült úgymond közel férkőznie Sophie Scholl lelkületéhez?

– A szokásos utat jártam be: minden fellelhető dokumentumot, tanuvallomást, jegyzőkönyvet felkutattam. Megkönnyítette a munkámat, hogy a Fal leomlása után hozzáférhetővé váltak a Gestapo irattárának anyagai. Sophie Scholl huszonöt órás kihallgatásáról mintegy hatvan oldal peranyag készült. Leginkább élete három utolsó napjára koncentráltam, hihetetlenül drámai élményt nyújtott például az, ahogy a szabadságról beszélt. A történelmi korrektség alapvető követelmény volt, így felkerestem kihallgató tisztjének fiát, Willy Mohrt, továbbá a Fehér Rózsa tagok életben maradt rokonait, a cellatársa. Else Gebel unokaöccsét és Sophie hugát. Az elsődleges megközelítési pontom mégiscsak az volt, hogy én vagy te hogyan reagálunk hasonló helyzetben. Egy érzelmi folyamatot kívántam bemutatni, és Sophie Scholl személye messzemenően alkalmas erre. Hiszen éppen a letartóztatása napján hangzott el Goebbels híres február 18-i beszéde, és mire a kivégzésére került sor, lezajlott a sztálingrádi csata. Gyakorlatilag a német birodalom megbukott. És egy bukott birodalom végvonaglásának áldozataként végezte Sophie, a Fehér Rózsa egyetlen női kivégzettjeként. A legerősebb motivációt ahhoz, hogy ezt a filmet elkészítsem a hitbeli kiállása jelentette. Minden tanuvallomásból, jegyzőkönyvből, peranyagból az derül ki, hogy egy percig nem győzte le őt a félelem, egy percig nem volt kétséges számára, hogy feladja a társait.

– Amennyire tudom, Németországban nemzeti hősként tisztelik őt. A 80-as években Michael Verhoeven és Percy Adlon rendezők is feldolgozták az életét. Vajon az ön filmje mi újat tehetett hozzá Sophie Scholl portréjához?

– Magam is részt vettem a halálának hatvanadik évfordulóján rendezett protokoll megemlékezéseken, és mélyebben elgondolkodva valahol abszurdnak tartottam, hogy milyen sors jutott osztályrészül valakinek, akit a halála miatt ünnepelünk. Nem hiszek abban, hogy bárki hősnek vagy áldozatnak születik. És messzemenően hiszek abban, hogy a körülmények azzá tehetnek valakit. A mi filmünk az előző feldolgozásokkal ellentétben Sophie nézőpontjából követi az eseményeket, nem a celltársa emlékei nyomán. Sophie egy lány közülünk, se nem szent, se nem áldozat. Huszonegy éves, tele életenergiával, boldogságkereséssel. Egy felelősségteljes, szeretetreméltó személyiség. Hansszal, a bátyjával, a Fehér Rózsa egyik alapító tagjával együtt keresztény szellemiségű, demokrata családban nevelkedett. Mégis volt egy pillanat az életében, mielőtt bátyja hazatért a keleti frontról, amikor elhitte, hogy a nácizmus boldogságot hozhat hazájának. Később felismerte, hogy a totalitarizmus szellemi nihilizmushoz vezet. Sokat olvasta Goethét, Novalist, a Bibliát, és filozófia tanulmányokat folytatott. A hazugságok és hamis ideológiák útvesztőjében egyszerűen részt akart és mert vállalni az antifasiszta, pacifista ellenállásban. Röpiratokkal teli bőrönddel járta Münchent és környékét. Ama bizonyos civil kurázsi szószólója és letéteményese lett ‘önhibáján’ kívül. Sophie Scholl az én szememben a civil szellem, a bátorság, a méltóság megtestesítője.

– Szinte egy pillanatig sem mutatja őt a film kétségbeesettnek, indulatosnak, még a halálos ítélet elhangzásakor sem. Miből táplálkozott megingathatatlan nyugalma?

– Valóban megdöbbentő egy huszonegy éves lánytól az a mérhetetlen önfegyelem és tartás, amivel végigjárja a rá mért sorsát. Vélhetően a hite olyan erős volt, hogy képessé tette a körülmények, az elszenvedett valóság átminősítésére. És ezen a ponton tudatosan kerültünk bármiféle szentimentalizmust, érzelmi megbicsaklást, patetizmust. Sophie mindvégig őriz magában valami megmagyarázhatatlan szelídséget, alázatot, benső nyugalmat, puritánságot. Végső soron nagy leckét ad fel nekünk, az utókor szemlélőinek. Nem titkolt szándékkal arra törekedtem, hogy felébresszem a mai kor nézőinek lelkiismeretét. Mi manapság úgy gondolkodunk, hogy velünk ilyesmi nem történhet meg, elvégre viszonylagos békében élünk európai tudatunk védettségében. Mindamellett őszintén remélem, hogy Sophie és társai helytállása felébresztheti mindazoknak a lelkiismeretét, akik butaságból vagy tudatlanságból erőszakosak embertársaikkal és az úgynevezett idegenekkel szemben.

Szentgyörgyi Rita

CopyRight Népszava