Forrás: ÉS

SZERBHORVÁTH GYÖRGY

Múlt a kútban, film a mélyben

Az, hogy Koltay Trianonja mekkora botrányt kavart határon innen s túl, semmiség ahhoz képest, mennyire felkorbácsolta a szenvedélyeket egy olasz rendező filmje. Alberto Negrin Il cuore nel pozzo (Szív a veremben) című munkáját az állami televíziók tűzték műsorukra Olaszországban, továbbá Horvátországban és Szlovéniában (itt a nézettség elérte a 43 százalékot!). Az ügy teljesen átpolitizálódott, hiszen a történelmi emlékezet kérdéséről van szó. És ekkora hatást természetesen csak egy film tud elérni – egy par excellence propagandafilm, amelyet az olasz állami tévé, a RAI szponzorált busásan (jogos vélelmünk, hogy hatalmi nyomásra), de információink szerint Silvio Berlusconi két produceri cége is beszállt az üzletbe. Innen kezdve sejthetjük, hányat ütött az óra. Meg mekkorát.

Negrin a múlt kútjába eresztette le vödrét, de a felhúzott víz igencsak zavaros. Szerény véleményem szerint egy harmadosztályú brazil szappanopera közelebb áll a valósághoz, mint Negrin érzelgős, patetikus, sőt, egyszerűen nyálas pamfletje. A kétszer kilencven perces film 1945-ben játszódik valahol Isztriában, amikor is a jugoszláv partizánok ártatlan olaszokat gyilkoltak meg és üldöztek el. A téma, akár a többi etnikai és ideológiai alapú népirtás a délszláv térségben, tabu volt a titói Jugoszláviában, miközben azt sem szabad figyelmen kívül hagyni, hogy az elmenekültek vagyonát akkor nacionalizálták, és az olaszok a mai napig semmiféle kárpótlást nem kaptak (míg más csoportok esetében ez így vagy úgy többnyire megtörtént). Azonban a történelmi igazságtalanság tényét ma már senki sem vonja kétségbe, horvát és szlovén történészek, politikusok is elismerik a gaztettek meglétét, persze a nem mi lőttünk először elv hangsúlyozásával.

*

A probléma ott kezdődik, hogy filmről van szó – tudós emberek szakfolyóiratokban közölt témába vágó tanulmányai érzelmeket nem keltenek, hisz el sem olvassák őket. A Szív a veremben egy olasz kisgyermek naplóján keresztül mutatja be az „eseményeket”: a szlovén és horvát partizánok bevonulnak egy kis isztriai városba, miután elzavarták a környékről a németeket. A civil lakosság egészét táborba zárják, ahol megerőszakolják őket, majd a karsztos vidék kútszerű vermeibe, üregeibe, barlangjaiba (az ún. fojbákba) ölik. Fényes nappal vezették el őket – ez az első „technikai hiba”; még az elűzött olaszok szervezetének vezetője is elismerte, bizony, éjszaka történt az ilyesmi.

Ám egy gyerekcsapat egy pap és egy olasz katona segítségével megszökik a partizánok fogságából. A főgonosz, a Novak nevezetű partizánparancsnok ronda, koszos, titóista és kommunista csapatával a nyomukba ered. Novak voltaképpen saját gyerekét keresi. Az anya egy megerőszakolt olasz nő, aki persze nem akarja odaadni gyermekét Novaknak, ezért a barbárja az ártatlan olaszokon éli ki magát.

A film már csak azért is hiteltelen, mert a szlovén partizánok is olaszul beszélnek (pontosabban ordibálnak, hisz tudnivalóan állatok egytől egyig). A „mű” egyszerűen érzelgős, groteszk, nevetséges. Iszonyatosan rossz. A titói Jugoszláviában készült partizánfilmek ehhez képest valóságos műalkotások. De kit érdekelne az egész, ha politikai hatása nem volna ilyen óriási. A rendező ugyan kijelentette, hogy nem történelmi vagy ideológiai filmet készített, hanem egy szentimentális történetet mesélt el – ha a férfi-nő viszony ábrázolását tekintjük, hát tényleg elég szentimentális -, de a lóláb mindenütt kilóg.

A film történelmi tanácsadója Giovanni Sabbatucci, a római La Sapienza egyetem professzora. Nyilván tőle származik az a film elején közölt adat, hogy Horvátországból és Szlovéniából 335 ezer olasz menekült el, a partizánok pedig 10-20 ezer olaszt öltek meg. A botrány már elérte a La Sapienzát is: pár horvát szakos hallgató elállt további tanulmányaitól, azzal az indokkal, hogy ők bizony nem hajlandóak azok kultúrájáról tanulni, akik nemzettársaikat a fojbákba vetették. Ugyanakkor a korábban harcos szocialista, aztán a tudjmanista Horvátországból távozó, ma pedig éppen ezen az egyetemen tanító Predrag Matvejevics, a neves irodalmár elmondta: a film valójában olasz belpolitikai használatra készült, így nem kifejezetten délszlávellenes, mert alapintenciója, hogy a gonosz partizánok büdös kommunisták, ergo minden baloldali – így a mai olasz ellenzék is – ilyen népirtó fajzat. Azt sem zárta ki, hogy az olasz kormány célja a horvátok zsarolása az EU-csatlakozási folyamat megkezdése előtt.

*

Az átpolitizáltság vádját simán alátámasztja az is, hogy Olaszországban a filmet február 10-én, az isztriai, dalmáciai és szlovén tengermelléki olaszok elűzésének emléknapján mutatták be (az emléknap is friss találmány, noha kétségkívül jogos), éspedig valójában Gianfranco Fini külügyminiszter pártjának, az Alleanza Nazionale kongresszusán. Ezen esemény mellett zászlós felvonulást is tartottak a városban, Triesztben – akárha egy Pasolini-filmben lettünk volna (ez nem jelenti azt, hogy mondjuk a horvát szélsőségesek ne lobogtatnák zászlóikat ugyanilyen anakronisztikus módon, ne öltöznének be történelmi maskarákba). Fini még viszonylag visszafogott volt, a világban élő olaszok minisztere, Mirko Tremaglia is a megbékélésről szólt. Berlusconi csak táviratot küldött, mert náthás volt. Ugyanakkor egy televíziós műsorban Maurizio Gasparri telekommunikációs (!) miniszter kijelentette, hogy igenis 10-20 ezer embert öltek meg, és minden nagyon rendben van a film kapcsán. A bemutató egyébként emelkedett hangulatban zajlott: amikor a Jó Olasz Katona egy hirtelen mozdulattal, egyetlen lövéssel rögtön Két Gonosz Partizánt terített le, az egész terem tapsviharban tört ki.

Az olasz közvéleményt teljes mértékben megosztja a film: a (szélső) jobboldal rögtön egész Dalmáciát és Isztriát visszaperli, a baloldaliak, illetve mértéktartó történészek, írók, publicisták viszont történelemhamisításról, politikai provokációról, manipulációról, eszement expanziós célokról beszélnek.

Akárcsak a horvátok és a szlovénok. Őket már az is kiakasztotta, hogy a filmet Montenegróban forgatták, a negatív hős, Novak szerepét pedig egy korábbról már náluk is jól ismert szerb színész alakította… Dragan Bjelogrliæ ugyan már visszakozik, s mint mondta, megbánta az egészet, miután megtudta, az olasz szélsőségesek állnak a film mögött. A forgatás alatt vitatkozott is a rendezővel, mert a forgatókönyvben mindenkit szlovénnak neveztek, noha Isztria 90 százaléka Horvátországban van, de végül arra gondolt, így betörhet az olasz filmpiacra. Mi tagadás, betört.

A szlovénok legfőképp azon háborodtak fel, hogy országukba helyezték a helyszínt, noha a legtöbben a szomszédból, a horvát Isztriából menekültek el. A filmet elítélte Ivo Vajgl szlovén külügyminiszter is, hozzátéve, hogy formálisan a kormány nem fog tiltakozni, mert a műalkotások mégsem lehetnek „a nemzetközi viszonyok tárgyai” és elég a morális elítélés is. Jože Pirjevec trieszti szlovén történész szerint a film népirtókként mutatja be a szlovénokat, és ennek oka szerinte az is, hogy a rendező zsidó származású (?!). Mások argumentumai erősebbek: kétségtelen, hogy mi történt, de mindezt megelőzte az olasz fasiszta terror, illetve az olasz megszállás 1918 és 1943 között.

A számok pedig végképp nem stimmelnek. Szemtanúkat is előszedtek, akik úgy emlékeznek, hogy a fojbákba elesett partizánok és német katonák hulláit dobálták, miután a térségből nem tudott már elmenekülni egy nagyobb náci egység, harcok törtek ki, az utcákon tömegesen hevertek az oszlásnak indult tetemek, s ezért hajították gyorsan a hullákat a karsztvermekbe. Tehát alapvetően nem is olaszokról lenne szó. A mértéktartóbb szakértők szerint más eset 1943 ősze, amikor a horvát felszabadító mozgalom számlájára írható 500 eset, de megint más 1945, amikor Koperben, Triesztben, Goriziában az állami-kommunista terrornak 1600-an estek áldozatául. Ráadásul Tito és Kardelj nem etnikai, hanem antifasiszta jellegű tisztogatást akart.

A filmet elítélik a térségben élő olaszok is: a fiumei La voce del popolo újságírója, Luciano Giuricin egyenesen lefasisztázta a filmet és Finiéket is, a szintén ott élő történész és újságíró, Giacomo Scotti pedig szocreálként aposztrofálja. A film elején közölt adattal szemben még az olasz történészek is „csak” 240 ezer száműzöttről beszélnek, ráadásul sok szlovén és horvát is volt köztük – hangsúlyozzák -, akik szintén a partizánok elől menekültek (sokan vajjal a fejükön). Scotti a – máshonnan is ismerős – számháború egyik résztvevőjeként felhozta továbbá, hogy az olasz fasiszták a németek elődjeként faluról falura járva ötezer civilt öltek meg Isztriában, további 17 ezret deportáltak Triesztbe, Auschwitzba és más táborokba, ahonnan nagyon kevesen tértek vissza. S az már csak azért sem lehet igaz, hogy 350 ezer olasz menekült el, mert akkor ma ott senki se élne: a félmilliós lakosság 80 százaléka szlovén és horvát volt, és ma is él ott 35 ezer olasz. Akár abban a matematikapéldában, amikor három embernek fel kell még szállnia a buszra, hogy ne üljön rajta senki.

A halálos áldozatok azonosítása nem történhetett meg, a fojbák feneketlen mélyéről lehetetlen előhozni az odavetetteket. 10-20 ezerről beszélni már ezért sem lehet. Ettől függetlenül az sem piskóta, hogy a horvát történészek a 284 azonosított áldozatot tartják hiteles adatnak.

Szóval, mindenki jól elvan – aki számolni szeret, számolgat, aki viszszafoglalni, az azzal bíbelődik. Hogy az áldozatokkal mi volt, mi van, mi lesz, természetszerűleg elsikkad. Hisz „fölsőbb állami érdekekről” van itt szó. Az olaszok még majd itt visszakövetelik a „magukét” – többek közt azt az öblöt is, amin Horvátország és Szlovénia vitatkozik évek óta, a felfegyverzett járőrhajók egymást lesik. A Szív a veremben talán egy ideig egyesíti majd őket az olaszok ellenében.

És az esetnek van egy tágabb kontextusa is, ha már a területi szuverenitás vizeire eveztünk. Nem elég, hogy az olaszok most betartanak a horvátoknak, a minap Belgrádban megtartották az 1991-1995 között létező paraállam, a Krajinai Szerb Köztársaság alakuló szkupstinaülését – a horvátok éppen tíz éve üldözték el szinte az összes krajinai szerbet. A baranyai származású új „kormányfő” egyébként a szerbiai Radikális Párt tagja, civilben az újvidéki temetkezési vállalat igazgatója… A horvát kormány már tiltakozott, sőt, szankciókat helyeztek kilátásba azok ellen, akik részt vettek a szkupstinán és horvát állampolgárságuk is van – hiszen ez az állam területi integritása elleni akció.

*

A szerb kormány meg csak vonogatja a vállát, mi közük hozzá, ők elismerték a horvát államot. Nekik ott van Koszovó. Meg Szerbia és Montenegró jövője – ők egyben tartanák, a Crna Gora-i kormányfő ugyanakkor kijelentette: év végéig függetlenek lesznek, ha a fene fenét eszik is. És a macedóniai macedón-albán konfliktust most ne is említsük.

Az egykori Jugoszlávia újabb darabjaira készül hullani (?). Lesz még mit a kútba dobni. Emir Kusturica meg majd az egészről csinál egy újabb filmet. Mi meg csak nézünk, mint a moziban.