Forrás: Népszava

Népszava Napilap 2005. március 14. hétfő

Marokkói följegyzések

(részletek egy internetes naplóból)

Február 28. (hétfő):

22:58 Marakes, Marokkó – (Tudom, hogy a város nevét úgy írják, hogy ‘Marrakech’, de én ezt nem látom indokoltnak.) Egyszercsak a középkorba jutottunk. De nem olyanba, amilyennek azt mi képzeljük, mert ez barátságos és gyönyörű. Marakesben viszonylag könnyű tájékozódni. A város főutcája a Koutoubia-mecsethez vezet. Csak ez egy kicsit csalóka. Az út fél órásnak nézett ki, de kétszer akkora volt. Úgy alakult, hogy azonnal bejutottunk a medinába.

A szűk (piac, heti piac, de a turisták a medina megnevezésére is használják) a történelmi városrész, ami egy bazár (a mi fogalmaink szerint) gyönyörű, jó sokat fényképeztem. Visszafele taxival jöttünk, hogy legyen halálfélelmünk is. Én meg így embereket vezetni nem láttam. Lovak, szamarak, gyalogosok, biciklisták között száguldoztunk. Talán elég annyi, hogy a jobboldali tükröt kétszer csapták le egy kilométeren belül. A taxis meg igen jól mulatott azon, hogy a nőnemű európai utas sikoltozik.

Március 1. (kedd):

23:00 Marakes – Ma délelőtt is meg délután is városnézésen vettünk részt. Először a nevezetességeket meg a műemlékeket tekintettük meg. Számos érdekességet tudtunk meg az iszlámról az idegenvezetőnktől, aki igen fölkészült ember. Ide is írom a nevét, mert azzal tűnik ki a fehér emberek közül, hogy a hátuk mögött sem utálja az arabokat, és tisztelettel van az iszlám iránt. Lelkes Leventének hívják, ami beszélő név. Nagyon fontos lenne, hogy az iszlámot megismerjük. Talán nem kell magyarázni, miért. Nem állítom, hogy belepusztul a világ, ha tovább szélesedik a szakadék a két kultúra között, de az biztos, hogy igen kellemetlen élet vár ránk, ha nem nyitunk, egyenként, személyesen, a lelkünkben. Az pedig szinte képtelenség, hogy a híradásaink csak a rossz, számunkra ellenszenves jelenségekről szólnak. Nem csoda, hogy egyre előítéletesebbek vagyunk. Csak egy egyszerű példa: mindenki előre jelezte – nevetgélve persze, hogy nagyokat guggolunk majd, ha a szükség úgy hozza, mert Marokkóban csakis két téglás pottyantós ürítkezőhelyek lehetnek. Ezzel szemben az az igazság, hogy egetlen-egy guggolósat láttunk, de azt is pont olyan tiszta volt, mint egy európai illemhely.

Szembesülnöm kellett azzal, hogy engem itt az emberek negyedóránként Ali Babának szólítanak. De nem tudtam, hogy ez most a termetemnek szól, a szakállamnak, vagy minek. Délután aztán egy buszsofőr megint ‘alibabázott’, mire megkértem Leventét, hogy tisztázza a dolgot. Kiderült, hogy ez a tisztelet jele, és a szakállamnak szól. Hát elég hülyek, hogy nem növesztenek mindannyian szakállat, és akkor tisztelhetnék egymást.

Március 2. (szerda):

Agadir – A város neve azt hiszem raktárerődöt jelent, de valójában egy plázsás üdülőközpont, kikötővel, erőddel. Nagyon új, mert 1960-ban egy földrengés porig rombolta. Fölötte a király tiszteletére egy dombon kirakták azt a feliratot, miszerint ‘Isten, haza, család’, amiből ezer év múlva az akkori történészek arra a következtetésre jutnak, hogy Torgyán próféta hatása idáig terjedt.

Hatalmasat mászkáltunk (még) Marakesben, jó nagyot vásároltunk. Ez nagy alkudozásokat jelent. ‘Ali Baba hard’ mondta a papucsárus és odaadta az (eredetileg kért) ár feléért a portékát. Javaslom a Budavár Toursnak, akik minket vittek, hogy készítsenek egy listát arról, hogy miért mennyit szabad adni. Ha az ember egy hónapot töltene Marokkóban, nyilván tisztában lenne az árakkal, de egy hét nem elég a tájékozódásra. Például papucsot az állami, fix áras boltokban lehet látni akár nyolcvan Dirhamért is, de ezt az ember többnyire csak az utazás végén tudja meg. Érdemes először az ilyen boltokba ellátogatni. Hogy a papucsnál maradjunk: a kereskedő háromszázat kért egy párért. Kiváló minőségű, gyönyörűen díszített, bőrtalpú árú. Amikor elkezdtünk alkudni, akkor azt mondtam, hogy két párért adok háromszázat. A kereskedő erre 580-at mondott. Bár a végén nekem lett igazam, mert az Isten segítségéért fohászkodó, kissé teátrális stílusommal, majd a látványos otthagyással és elvonulással sikerült rávennem, hogy fogadja el az eredeti ajánlatomat, még mindig azt gondolom, hogy nem kellett volna száznál többet adni párjáért. Ha egy kis füzetkébe le lennének írva az irányárak, nyugodtabban múlathatnánk az időt az alkudozással.

Ebéd után taxiztunk a szállodába, mert indultunk ide Agadirba. Félsivatagos vidékeken mentünk, betekintést kaphattunk arról, hogy miképpen élnek a falusiak. Nem is lehet összehasonlítani a pompázó, tobzódó városi építészetet azzal, ami a falvakban látható. Félsivatagos vidék, vélhetően elképesztő erőfeszítéseket kíván a mezőn való gazdálkodás. A házak kívülről szinte megkülönböztethetetlenek, a szegénység nyilvánvaló. Valójában persze ennyi tapasztalattal nem tudom eldönteni, hogy Marakesben lennék-e inkább cipőpucoló, vagy valahol az Atlasz lábánál földműves.

Március 4. (péntek):

00:46 – Az a baj, hogy mire innen hazamegyünk, teljesen új képünk lesz Afrikáról: sivatagos vidék, ahol állandóan esik az eső. Most is zuhog. Ma többször megáztunk, de nem voltunk hajlandók ettől rosszul érezni magunkat.

Az óceán gyönyörű, nagyot sétáltunk a parton, aztán elmentünk egy kertbe, ahol csodálatos madarakat mutattak, plusz megfigyeltük, hogy az arab pasik hogyan udvarolnak a lányoknak. Aztán fölültünk egy olyan autó vontatta vonatocskára, amilyen a Margit szigeten is van, és körbejártuk a várost. Este pedig elmentünk kávéházazni barátainkkal, Eszterrel és Gáborral. Nagyon jó volt.

(Valahogy értesíteni kellene az arab férfiakat arról, hogy eléggé ellenszenves, ha az oda látogató turisták nőit még akkor is leszólítják, vagy megjegyzéssel illetik, ha mondjuk egy kézen fogva közlekedő párról van szó. Ha ugyanezt megtenné velük egy európai férfi, azonnal leszúrnák. Azzal élnek vissza, hogy az európai ember nem teszi magát nevetségessé azzal, hogy rájuk kiabál, vagy utánuk szalad. Én értem, hogy állandó gerjedelemben vannak a fehér nők puszta látványától is, de ez még nem elegendő ok erre a tahóságra. Hozzá kell persze tenni, hogy az európai – és amerikai – nők sokat tettek azért, hogy kevésbe vegyék őket. Szinte elképesztő, ahogy viselkednek és öltözködnek egy olyan országban, ahol percenként látni lefüggönyzött nőt, vagy ahol például teljesen fölöltözve fürödnek az asszonyok a tengerben, mert ezt írja elő az iszlám. A viselkedésükből az is világos, hogy az arab férfiak udvarlása kedvükre való, hiszen nagyon szép pasikról van szó, bár nekem az ott élő fekete – szerecseny – nők kicsit jobban tetszenek. Mindenekelőtt azért, mert gyönyörű a tartásuk. Ez a fekete férfiakról is elmondható. Természetesen ők a helyi cigányok, hiszen nem arabok, és így a társadalmi ranglétra legalján élnek.

Ha egy nőnek mindennek dacára kellemetlen egy arab férfi tolakodása, akkor a legcélszerűbb, ha a tenyerébe fest egy szemet, és a férfi arca elé teszi. Ez a ‘Fatima keze’ jelzés az átoktól véd, és azonnali hatású.)

Március 4. (péntek):

19:53 – Most hatalmasak a hullámok, nagyon zúg az óceán. Jó nap volt ez, mert egy csomó szép gesztust kaptunk az emberektől. Itt például teljesen természetes, hogy megyünk az utcán és egy öregember messziről jelzi, hogy meg akarja fogni a kezemet, és nagyon boldog, ha odamegyek. A gyerekek is ugyanígy.

Általában jó megjegyezni, hogy minden híreszteléssel ellentétben itt nagyon nyílt, barátságos, jóakaratú emberek élnek. A legszebb gesztus, amit ma láttunk, az volt, amikor egy gazdag ember megetette a szegény cipőpucolót. (Marakesben meg azt láttuk, hogy az európai ember, a turista hogyan fényképezi a lábánál serénykedő cipőpucolót az ő digitális kamerájával.) Az iszlám parancsa a szegények istápolása. Jó világ ez, kár, hogy olyan keveset tudunk róla.

Március 5. (szombat):

Ma Dafrauban voltunk. Ez egy csodálatos berber vidék. Bár ahhoz, hogy ezt megtudjuk, el kellett oda buszozni.

Ilyen úton én meg soha nem voltam. Az rendben van, hogy 500 méteres szakadék fölött megyünk, de az szokatlan, hogy se korlát, se tükör a kanyarokban, viszont egy autóbusz szélességű az út, mi meg pont egy autóbusszal vagyunk. Rémisztő volt. Visszafele meg is álltunk másfél órára, mert egy szembejövő lakóbusznak kiesett a kereke, és képtelenség volt arrébb vinni az út közepéről.

Bármennyire is szépek itt a tájak, bármennyire kedvesek az emberek, ha úgy adódna, nem szeretnék itt falun élni. Egyszerűen szinte tökéletesen ingertiszta a környezet. A falusi házak olyanok, mint a félkész vályogdobozok, el se tudom képzelni, hogyan lehet élni bennük.

Érdekes, hogy itt a mecseteket a zsidók építik, hálából, mert tisztességesen bánt velük annak idején a marokkói király.

Március 6. (vasárnap):

19:31 – Ma elvertük az összes pénzünket, mert találkoztunk Musztafával, a 62 eves halásszal, aki idegenvezetőnknek szegődött. Elvitt minket a kikötő fölé, egy mecsetkehez, aztán tenger gyümölcseit enni, abszintot inni. Csodálatos volt, bar elképesztően sokat fizettünk. Musztafától többet tudtunk meg Marokkóról meg a berberekről, mint eddig bárkitől.

Egyébkent három kicsi gyereke van, és egy 130 kilós fekete felesége, akit nagyon szeret. Sokat mesélt az iszlámról, altatódalra, meg írni tanította a feleségemet. Jelentős összeggel támogattuk a családját, de ezt nem sajnáljuk.

(Az igazság az, hogy bár nagyon szépeket mesélt Musztafa arról, hogy az iszlám milyen jót tesz az embereknek, mert például nem szabad hazudni, csalni, lopni, azért hagyta, hogy a vendéglős – látván tapasztalatlanságunkat – legalább a dupláját kérje annak, amit adott. Vagyis részt vett a becsapásunkban. Az is lehet, hogy jutalékért. Tekintettel arra, hogy a magyar vendéglősök is gyakran ilyenek, nincs miről ítélkezni. Azt azonban jó tudni, hogy ha egy arab sétálgat velünk, mindenfélét mutogat, elvisz valahova, ahol pénzt lehet költeni, azt nem önzetlenül teszi.)

Andrassew Iván

CopyRight Népszava

Comments are closed.