Forrás: NOL

Márciusi indulatok

Daniss Győző, 2005. március 14. 00:00

1954: ezer történelem szakkörös úttörő a Nemzeti Múzeum lépcsőin Kép: MTI – Farkas Tamás Ha hivatalosan nem szorgalmazták vagy tiltották, akkor akár titokban, ha a kormányzat engedte vagy maga szervezte, akkor pártállásától függően ki-ki örömmel vagy kényszeredetten, néha gyűlölködve – de a többség valamiképpen mindig megemlékezett 1848 márciusáról. Az első esztendőkben börtönt, büntetést is kockáztatva. Utóbb “elterelő hadműveletekkel” meg szép szólamokkal dacolva.

A feledést vagy legalábbis az emlékezet elhalványítását szolgálta – bár nem nagy sikerrel – a hivatalos millenniumi felbuzdulásnak az a mozzanata, hogy a politika március 15-e helyett a Batthyány-kormány megszületésének napját, április 11-ét tette hivatalos ünneppé.

“Statisztikát lehetne csinálni – írta Tizenkét pont című vezércikkében a Pesti Hírlap 1908-ban, hat évtizeddel március idusa után -, hogy e hatvan évfordulón körülbelül hatszázezerszer szavalták el a Talpra magyar!-t, de azért egyszer sem áll igazán talpára a magyar. S körülbelül egymilliószor emlegették a hazát, de ugyanannyiszor el is feledkeztek róla.”

Nem tettek jót az ünnepnek a következő évtizedek sem. Mert az még csak érthető volt, hogy 1848 emlékével igyekeztek enyhíteni Trianon gyászát. Sipőcz Jenő polgármester a Városháza 1923. évi ünnepségén – abban az évben volt száz esztendeje Petőfi Sándor születésének – egyebeken kívül ezt mondta: “Azok felé száll aggódó tekintetem, akik messze mitőlünk, a napnak talán ugyanebben az órájában lelkük mélyén titkon hódolnak Petőfinek… Minden igaz magyar szívét jóleső melegséggel tölti el az a biztató gondolat, hogy sok kicsiny magyar lángocska gyúl ki az ideiglenes határokon túl, és felénk röpdös.”

Az Ébredő Magyarok Egyesülete azonban már ugyanazon a napon – Petőfi szobrától elindulva! – antiszemita jelszavakat harsogva randalírozott, és csapott össze a rendőrséggel.

A második világháború bennünket is érintő tizedik hónapjában Kállay Miklós miniszterelnök rádióbeszédében imigyen aktualizálta a forradalmat: “Ahogy 1848-ban először fegyvert kellett ragadnunk, éppen úgy most, mert nincs föld, szabad ember földje, nincs munka, nincs polgári jólét, amíg az örök nagy ellenséget, az orosz kommunizmust le nem verik. Háborúba megyünk, elöl megy a márciusi fiatalság, biztosan tudom, hogy győztesen tér haza.”

Közben még primitívebbre váltott az 1923-as uszító hang. A szélsőjobboldali Magyarság 1944-ben, az évforduló napján azt írta, hogy 1848 márciusának két célja volt: a jobbágyfelszabadítás és a zsidók befogadása. A cikkíró mindjárt fel is osztotta kora társadalmát, mondván a “másik” feléről: “Nekik most március 15. kell, mert ehhez sikerült olyan jelszavakat fűzni, amelyek hasznosak lehetnek a zsidóság számára.”

Igaz, nem ez a felfogás volt általános: az országban a két világháború között is sok ezer helyen ünnepelték méltó módon az évfordulót: koszorúzással, tisztes emlékbeszédekkel, óvatosan – az idézettekkel szembeni felfogást néha csak a sorok között kimondva – némelyik újság, egyebeken kívül a Magyar Nemzet és a Népszava hasábjain. Utóbbi Szakasits Árpádnak a Vasas székház 1942-es március 15-i szakszervezeti ünnepségén tartott beszédéből egyebeken kívül ezt emelte ki: “A mi eszményképünk a kifelé független, befelé szabad ország.”

A háború magyarországi befejeztével az ország lakói – a pártok is – együtt emlékeztek március 15-ére. A Szabadság 1945-ös, Köszöntünk, szabad Március! című vezércikkét mindenki elfogadhatta: “A magyar szabadságnak eddig csak mártírjai voltak… Tőled várjuk, új Március a mártírok után a győző hősöket s a szabad jövőt építő népet!”

Aztán újra torzulni kezdett az ünnep. A szónokok, a lapok hamarosan március 15-éről szólva is Rákosi Mátyást idézték, a hivatalos hála pedig nemcsak Petőfinek, hanem Sztálinnak is kijárt. A centenáriumi ünnepen, 1948-ban a Szabad Nép piros betűs címmel jelent meg, és Révai József cikkével aktualizált: “A magyarok szabaddá lettek, nem a francia, hanem a magyar munkásosztály felemelkedésével. A magyar függetlenség ügye diadalmaskodott, nem a francia, de az orosz munkásosztály segítségével. A gall kakas kukorékolása helyett a Kreml ötágú csillagának sugarai mutatják az utat.”

Politikailag csak 1956 októbere emelte ismét méltó helyére a márciusi ifjak forradalmát.

Hogy aztán a hatalom – ennek sokunk személyes tanúja is – hamarosan mellétegye 1919 márciusát és 1945 áprilisát; megint elvéve valamit 1848 emlékének egyedi öröméből. Alighanem ennek is része volt abban, hogy újra szétszakadt az ünneplők tábora. A rendszer megváltozásában reménykedők egyre bátrabban, olykor retorziókat is vállalva néztek farkasszemet a különböző keménységű-puhaságú diktatúra hivatalos megemlékezőivel, hatósági közegeivel – néha tagadhatatlanul olyanokkal is, akik őszintén, tiszta szívvel szóltak a hajdanvolt forradalomról.

A rendszerváltás éve óta egyre kevesebb a március 15-i utcai atrocitás. A politikából, a médiából, némelyik gyűlés résztvevőiből azonban – bármelyikünk sorolhatja a példákat – sokszor hiányzik az ünneplés méltósága. És nem lehetetlen, hogy megint így lesz. Másfél évszázaddal 1848 forradalma után.

Népszabadság Rt. * Impresszum * Hirdetési lehetőségek * Előfizetés * Regisztráció * Hírlevél * Adatvedelem * Akciók * Lap tetejére * ©

Comments are closed.