Forrás: Magyar Hírlap

Kinek van igaza?

SzéljegyzetPk párizsból

Az kétségtelen, hogy az iraki háború óta nemcsak a Közel-Kelet, hanem az egész világ mozgásba jött. Az amerikai sajtó, még a demokrata The New York Timest is beleértve, ebből azt a következtetést vonja le, hogy úgy látszik, a dinamikus, rámenős, vakmerő Bush elnök stratégiája máris pozitív eredményekhez vezetett, s a történelem rácáfolt Chirac, Schröder és európai híveik óvatoskodó, halogató stratégiájára.

És valóban, ha körültekintünk a világban, Bush március 8-i beszédében jogosan könyvelte el sikerként az iraki választásokat, amelyek alkalmából képesek voltak mozgósítani a síiták és a kurdok nagy részét, és ezzel megcáfolták azt a Nyugat-Európában elterjedt tételt, amely szerint a muzulmán népek szinte genetikailag képtelenek a demokráciára.

Eszerint Bushnak volt igaza, akinek szent meggyőződése, hogy ami jó Amerikának, nemcsak a többé-kevésbé keresztény Európának, hanem az egész világnak is jó – az ilyen vagy olyan vallási csoporthoz tartozó és egymással is versengő muzulmánoknak éppúgy, mint az afrikai animistáknak és az ázsiai buddhistáknak is. Ezt az amerikai – hitnek nevezhető – meggyőződést látszik igazolni a libanoni többség reakciója is a szíriai megszállók ellenzéki főnökének meggyilkolására, bár kétségtelen, hogy az Amerika- és Izrael-ellenes szunnita libanoniaknak sikerült több mint milliós tömeget felvonultatni a szíriai megszállás, illetve a Damaszkusz védelme alatt álló, jól felfegyverzett Hezbollah fenntartása érdekében.

Viszont Bush igaza mellett szól, hogy ami a libanoni szír jelenlétet illeti, Chirac teljes szolidaritást vállalt Amerikával, s ez fordulatot jelent a francia külpolitikában. Ugyanakkor nőtt az amerikai befolyás Szaúd-Arábiában, Egyiptomban, sőt Pakisztánban is, ahol a kormányok – eddigi politikájukkal szakítva – óvatos lépéseket tettek a demokratikus választójogok meghonosítása érdekében. India és az Egyesült Államok viszonyában is határozott javulás észlelhető, ami pedig Kelet-Európát illeti, az ukrajnai narancsszínű forradalom felbátorította a moldovai kormányt is, míg Koszovóban az albánok Washington segítségére számítanak függetlenségük kivívásához.

Mindez azonban nem győzte meg egészen Chiracot arról, hogy tévedett volna, amikor az iraki háború elhamarkodottságáról beszélt. Párizsban nem osztják például Washington optimizmusát, ami az iraki válság közeli rendezését illeti. A választások számbeli sikere nem boríthat fátylat arra, hangsúlyozza a Quai d’Orsay, hogy a terrorista ellenállási mozgalom napról napra újabb merényletek sikerével dicsekedhet, és hogy az iraki politikában lényeges szerepet játszó szunniták nem hajlandók részt venni a demokratikus folyamatban. De beszélhetünk az új palesztin kormány és Izrael közötti párbeszéd nehézségeiről is vagy Iránról és az egyelőre kétséges kimenetelű egyezkedésekről, s arra a következtetésre juthatunk, hogy nyilván sem a washingtoni hiperoptimistáknak, sem az európai szkeptikusoknak nincs teljesen igazuk.

Kétségtelen, hogy Bush mozgásba hozta a kormányokat, diplomáciákat és népeket, és nagy haladásnak tekinthető, hogy az Egyesült Államok és az angol-német-francia trojka vezetése alatt álló, kiszélesült európai egység közti feszültségek látványosan elsimultak. De az új világegyensúly kialakításától, a függőben lévő érdekellentétek tartós, békés rendezésétől az Egyesült Nemzetek égisze alatt még messze vagyunk.

Fejtő Ferenc író, történész

©