Forrás: ÉS

Sipos Péter

Hozzászólás egy sajátos recenzióhoz

Minden könyvbírálat alapvető szabálya, hogy a kritikus figyelmesen tanulmányozza az adott munka szövegét, és észrevételei megfogalmazása során abból induljon ki, amit olvasott. Karsai László és Ungváry Krisztián Krausz Tamás: Antiszemitizmus – holokauszt – államszocializmus című könyvéről írott recenziójukban több alkalommal is elrugaszkodnak a kötet textusától, és olyasmit bírálnak, ami nincsen benne és nem is következik belőle [Előzmények az ÉS-ben: Kovács Tamás: A Szovjetunió és a holokauszt, ÉS, 2004/47.; Karsai László-Ungváry Krisztián: Egy sajátos mű a holokausztról, ÉS, 2005/3.; Krausz Tamás: Holokauszt-vadászaton, ÉS, 2005/4.; Szvák Gyula: Európai iskola, ÉS, 2005/4. – a szerk.]

A 21. oldalon az olvasható, hogy „a weimari Németországban a burzsoázia a polgári demokrácia hagyományos eszközeivel nem volt képes uralmát fenntartani …” K. L. és U. K. ebből azt a következtetést vonja le, hogy „a szerző szerint tehát a polgári demokráciák a burzsoázia uralmát jelentik?” Ez a vádpont teljesen alaptalan, hiszen itt szó sincsen a polgári demokráciák általános jellemvonásairól. Ha a recenzensek tovább olvasták és citálták volna a könyv szövegét, akkor nyilvánvalóvá válik, hogy itt csakis a weimari köztársaság végnapjairól van szó.

„Krausz szerint – írják a recenzensek – a szovjetek (sic!) azért egyeztek ki 1939-ben a náci Németországgal, mert erre a szövetségesek szinte kényszerítették őket.” Ezzel szemben a könyv 45. oldalán a következő olvasható: „A nyugati demokráciák „megbékéltetési” politikájára válaszként a szovjetek is kiegyeztek (…) a németekkel…” Tehát nem „kényszerítésről” van szó, hanem az 1938-as müncheni szerződés után követett szovjet külpolitikáról. A recenzensek az említett állításukat követő fejtegetéseikben azt kívánják bizonyítani, hogy Sztálin 1939-1940-ben csupán egyetlen külpolitikai célt követett, a Hitlerrel való megegyezést, minden egyéb alternatíva félretételével. Állításuk igazolására felidéznek olyan szaktekintélyeket mint Liddel Hart és Bullock angol történészek. Az ő magisztrális műveiket sem olvasták azonban illő alapossággal, sőt, hamis tanúként kívánják őket felvonultatni. Ugyanis sem Liddel Hart második világháborús szintézisének, sem Bullock Hitler-biográfiájának, valamint Hitler és Sztálin párhuzamos életrajzának egyetlen szöveghelye sem engedi meg a recenzensek által nekik tulajdonított konklúziót, úgymond, Sztálin inkább akart Hitler cinkosa, mint áldozata lenni.

K. L és U. K. Sztálinnak az SZK(b)P XVIII. kongresszusán 1939 márciusában elmondott beszédét úgy értelmezik, hogy „békejobbot nyújtott Hitlernek”. A recenzensek teljes mértékben figyelmen kívül hagyják a beszéd tényleges szövegét és történelmi körülményeit. Sztálin azt mondta, miszerint a Szovjetunió a béke politikáját folytatja, és nem engedi, hogy háborús uszítók, „akik megszokták, hogy mások kaparják ki számukra a gesztenyét a tűzből”, bevonják a konfliktusokba. Az üzenet kétfelé szólt: a nyugati demokráciák kormányainak tudomására hozta, hogy a Szovjetunió nem hajlandó egyedül, a München utáni elszigeteltségben megküzdeni helyettük Németországgal, de nem zárta ki a Németországgal való megegyezés lehetőségét sem. „Elhatározta-e Sztálin már márciusban, hogy a német opciót választja?” – tették fel a kérdést Richard Overy és Andrew Wheatcroft angol történészek. „Bár nem lehetünk teljesen bizonyosak, mégis fölöttébb valószínűtlennek tűnik. Sztálin nem valamilyen meghatározott szerződést kívánt kötni, hanem olyan egyezményt, amely a legjobban biztosítja a szovjet érdekeket.” 1939 első hónapjaiban Sztálin még úgy vélte, hogy egy angol-francia-szovjet hármasszövetség eredményesen szállhat szembe Hitlerrel. A recenzensek azon buzgólkodva, hogy bizonyítsák az l939-es német-szovjet paktum predesztinált voltát, teljesen figyelmen kívül hagyják azt a diplomáciatörténeti tényt, hogy 1939 május-augusztusa között angol-francia-szovjet tárgyalások is zajlottak, párhuzamosan a német-szovjet egyezkedéssel.

Ezek menetét itt nem részletezhetjük, de hadd idézzük Andreas Hillgruber német történész véleményét az angol-francia kudarc és a német siker alapvető okáról: „Hitler (és nem a Szovjetunió) maradt a Chamberlain-kormány számára (a moszkvai tárgyalások ellenére) a politikai udvarlás célpontja (…), a tárgyalásoknak az volt a rendeltetésük, hogy nyomást gyakoroljanak Hitlerre, egyezzen meg Angliával az angol elképzelések alapján.”

K. L. és U. K. szerint „Sztálin 1940 novemberében Berlinbe küldte Molotov külügyi népbiztost.” Ha egy megfogalmazás sugalmaz valamit, akkor ez kétségkívül azt jelenti, hogy az 1940. novemberi német-szovjet tárgyalásokat Sztálin kezdeményezte. A recenzensek érthető módon nem ismerik az újabban hozzáférhetővé vált vonatkozó orosz forrásokat. A német diplomáciai okmányokat azonban már több évtizede publikálták. A német és az orosz iratok egyértelműen arra vallanak, hogy a tárgyalásokra német iniciatívára került sor. Hitler 1940 második felében ugyanis kettős játékot űzött. Kísérletet tett a Szovjetunió bevonására a német-olasz-japán háromhatalmi szerződésbe, hogy létrehozzon az angolszász tengeri nagyhatalmakkal szemben egy kontinentális blokkot. Egyidejűleg pedig 1940 nyarától már lázas ütemben zajlottak a keleti hadjárat előkészületei.

Sztálin szintén kételemű politikát folytatott egy új és szélesebb körű szovjet-német paktum kísérletével, s ugyanakkor országa katonai és geográfiai pozícióinak javításával. K. L. és U. K. a szovjet feltételek közül kihagyták azokat, amelyek teljesítése a legérzékenyebben sértette volna a német érdekeket. Sztálin követelte többek között a német csapatok kivonását Finnországból, és igényét jelentette be szovjet hegemóniára Bulgáriában is. Hitler elsősorban ezért szakította meg a tárgyalásokat. „Sztálinnak tudnia kellett, hogy ezeket a kondíciókat sohasem fogadják el, mert megakadályozzák a további német terjeszkedést kelet felé és nem ígér semmiféle arányú szovjet viszonzást” – értékelte az alkudozás csődjét Henry Kissinger.

A könyv 47. oldalán olvasható, hogy 1941-ben „a magyar hatóságok szolgáltattak ki magyar állampolgárokat a náciknak…” K. L. és U. K. úgy vélik, miszerint ez azt sugallja, hogy ekkor „a magyar zsidók deportálását a németek kérték, holott ennek az ellenkezőjéről volt szó!” Miután a könyv nem ír arról, hogy a Kamenyec-Podolszkij-i deportálást a németek kezdeményezték volna, értelmetlen bármiféle „sugalmazást” emlegetni. A recenzensek eljárása Szilágyi Dezső dualizmus korabeli, éles elméjéről közismert politikus kedvenc szellemi játékára emlékeztet, amelynek lényege azon felszólítás volt barátaihoz, hogy „állítsatok bármit, hogy megcáfolhassam!”

A recenzensek szerint K. T. könyvének „nagy hibája az antiszemitizmus történetének vulgármarxista, tárgyi tévedésektől hemzsegő és a holokauszt genezisének teljesen torz bemutatása”. A fésületlen mondatban a szerző felett korbácsként megsuhogtatott „vulgármarxista” jelző helyett szerencsésebb lett volna érdemi bizonyító anyag felvonultatása. Kétségkívül imponáló névsort közölnek elismert holokauszt-történészekről. Nem ismertetik azonban, hogy műveik mennyiben cáfolják K. T. állításait. Nem szólva arról, hogy még legalább ugyanenynyi historikust lehetne az említett előkelő kategóriába beemelni.

A recenzensek jól érzékelik, hogy amikor K. T. hiányolja a holokauszt szovjetunióbeli történetének feldolgozását, akkor elsősorban a magyar olvasó számára hozzáférhető szintézisigényű könyvre, Karsai László: A holokauszt című munkájára (Pannonica Kiadó, Bp., 2001) gondolt. Ebben a kötetben ugyanis más európai országoktól eltérően a Szovjetunióban történtekről nincsen külön fejezet, mintha ilyen állam 1941-ben és a következő esztendőkben nem is létezett volna. A Szovjetunió 1991-ben valóban megszűnt, és K. L. ötvenesztendős előrelátása méltánylandó lenne, ha ez nem jelentené a tudományban megengedhetetlen ex post facto, vagyis a visszavetítő módszer alkalmazását. Alapvető módszertani elv a történetírásban, hogy egy adott folyamatot, történést azon az államterületen kell bemutatni, amelyen végbement. Tehát nem alkalmazhatóak a Szovjetunió 1938-as határai, hanem az 1941-es államterületen lezajlott genocídiumot szükséges a maga egészében feldolgozni, s az áldozatok száma nem redukálható politikai szempontú utólagos „határigazítás” eredményeként 2,8 millióról egymillióra.

K. L. azonban kettős mércével dolgozik. Említett könyvében a magyarországi holokausztot – teljesen indokoltan – az 1944-es országterületen tárgyalja, beleértve az 1938-1941 között visszacsatolt Felvidéket, Kárpátalját, Észak-Erdélyt és Délvidéket. Így jogosan számolt 825 ezer főnyi zsidósággal és 550-569 ezer áldozattal. A kettős mérce alkalmazására vall továbbá, hogy a recenzensek szerint K. T. „a polgári áldozatok számát sztálinista dezinformációs dokumentumok alapján adja meg”. Az inkriminált oldalon idézett művek kivétel nélkül az 1990-es években jelentek meg. Az új orosz történetírás azonosítása a szovjet időszakéval oly mérvű elfogultságról és tájékozatlanságról tanúskodik, amely nem igényel kommentárt. Nem szólva arról, hogy természetesen minden dokumentumot, így a statisztikákat is alapos forráskritikának kell alávetni. Ennek azonban nem lehet vezérlő elve, hogy az adott forrás mely országban és milyen politikai rendszer uralma alatt keletkezett. Ilyen alapon ugyanis pl. minden 1933-1945 között keletkezett német provenienciájú dokumentumot és statisztikát „hitlerista”, „náci” bélyegzővel ellátva használhatatlannak kellene minősíteni.

Nem áll módomban, hogy a recenzió valamennyi „részletszépségére” külön-külön kitérjek. Mégis, okvetlenül reagálnom kell azokra az ingerült kirohanásokra, amelyek megkérdőjelezik a Wehrmacht szerepét a holokausztban, és tagadják a Wehrmacht és az SS kapcsolatait. Nem világos, hogy K. L. és U. K. miért pécéznek ki szélsőjobboldali lapokat ebben a vonatkozásban, amikor saját recenziójuk jelentős terjedelmét a Wehrmacht mentegetésére fordítják. Különösen bizarr azon hasonlatuk, amely szerint a véderő és az SS ideológiai és mentalitásbeli rokonságát hangsúlyozó állítás „olyan, mintha valaki egy kalap alá vonná az ÁVH verőlegényeit és a néphadsereg tisztjeit”. A példázat azért groteszk, mert az ÁVH és a néphadsereg között semmiféle kapcsolat nem állott fenn, s ugyan kinek ötlött volna eszébe, hogy Péter Gábort megbízza egy seregtest parancsnokságával, pedig altábornagyi rendfokozatot viselt…?

Heinrich Himmlert, az SS birodalmi vezetőjét viszont Hitler 1944 júliusában kinevezte a szárazföldi haderő (Heer) kötelékébe tartozó tartalékhadsereg parancsnokának, novemberben a felső-rajnai frontszakasz, 1945 januárjában pedig a Visztula-hadseregcsoport főparancsnokának. Az SS főnökének magas, kifejezetten katonai beosztásai betetőzését jelentették a Wehrmacht és az SS kapcsolatainak. E sokrétű összeköttetés elemzésére itt most nincsen terünk. Csupán hadd utaljunk arra, hogy a keleti hadjárat előkészítése során Hitler minden magasabb parancsnoki értekezleten hangsúlyozta, hogy a Szovjetunió elleni hadjárat nem egy szokványos katonai konfliktus, hanem ideológiai háború, amelynek célja a „zsidó bolsevizmus” megsemmisítése. Ezen célkitűzés megvalósítása érdekében a német véderő és a szárazföldi hadsereg vezérkarai és főparancsnokságai az SS vezetőivel legmagasabb szinten egyeztetett, írásbeli megállapodásokban rögzített utasításokat adtak ki. A szakirodalomban „bűnös parancsoknak” nevezett rendelkezések szabályozták az Einsatzgruppe elnevezésű SS és SD bevetési csoportok tevékenységét és kooperációját a hadseregcsoportokkal; korlátozták a katonai büntetőbíráskodás hatályát, amennyiben kimondták, hogy partizánok és „gyanús civilek” azonnal kivégzendők; a „komisszárparancs” előírta a Vörös Hadsereg politikai biztosainak kivégzését; a „csapatok oroszországi magatartásának szabályozása” könyörtelen intézkedéseket írt elő „bolsevik agitátorok, gerillák, szabotőrök és zsidók” ellen. Nyilvánvaló volt, hogy tekintettel az érintett polgári lakosság és a hadifoglyok irdatlan tömegére, valamint a roppant méretű területre, az említett parancsokat és sok más hasonló utasítást az SS a hadsereg tevékeny támogatása és közreműködése nélkül nem tudta volna megvalósítani.

Az utóbbi évtizedekben nagyszabású kutatómunka bontakozott ki a Wehrmacht szerepéről és viszonyáról a nemzetiszocialista állam többi intézményéhez, különösen az SS-hez. Az eredmények lényegét így összegezte Theo J. Schulte amerikai történész: „…a történészvélemény abból a pozícióból, amelyben a Wehrmachtot az SS/SD-től alapjában véve különbözőnek és önállónak tekintették mind állásfoglalás, mind viselkedés tekintetében, elmozdult egy olyan álláspont felé, amely csak csekély mértékben különböztette meg a Harmadik Birodalom e két intézményét”. Az „ártatlan Wehrmacht” mítosza megsemmisült. Kialakult azon vélemény, amely „konstatálja a német hadsereg tisztikarának felsőbb rétegei és az SS közös érdekeit a legszélsőségesebb ideológiai megalapozottságú faji és gazdasági politika megvalósításában. …Ezért nehéz lenne bármilyen komoly tudományos tanulmányban nem megkérdőjelezni egyfelől az erkölcsileg becsületes és korrekt Wehrmacht, másfelől a terroruralmat gyakorló SS-alakulatok párhuzamba állítását…” Pedig a recenzensek éppen ezt teszik.

Összegezve: Karsai László és Ungváry Krisztián nem olvasták el kellő akríbiával Krausz Tamás könyvét. A bírálathoz elengedhetetlen fölényes anyagismeretet fölényeskedéssel és kioktatással kívánják helyettesíteni. Írásukon átüt az előítélet a szerzővel szemben. Kritikájuk objektivitása és hitelessége kétségbe vonható.

Sipos Péter

Comments are closed.