Forrás: Népszava

Népszava Napilap 2005. március 14. hétfő

EÖRSI ISTVÁN

IRIGYSÉGEM TÁRGYA

Egyetlen költőt irigylek eszeveszettül, nem tehetségéért, mert más tehetségét irigyelni ostobaság, hanem szókimondó, kényelmetlen őszintesége miatt: Petőfi Sándort. Senkit sem ismerek rajta kívül, aki ennyire nem törődött szavainak (és tetteinek) következményeivel, aki ennyire magától értetődő természetességgel mondta ki vagy írta le, amit magáról vagy másokról gondolt. Hitelezőivel szemközt olykor még a Muszáj-Herkules is óvatosan fogalmazott, Petőfi azonban mindenkor annak a pillanatnak a szócsöve volt, amelyet éppen megélt. Ez egyébként költőre valló tulajdonság: a költői életművek maradandó darabjai mindig egy-egy igaz pillanat ihletéből fakadnak.

1847. január elsején, nagykorúvá válásának napján írt egy előszót Összes Költeményeihez. Ennek bevezetésében őszinteséget ígért, ‘mely a hypokrita világban annyinak visszatetsző, mivel én azonban nem igen törődöm. Hogysem tíz barátot szerezzek képmutatással, inkább szerzek őszinteségemmel száz ellenséget.’ Aztán elkezdte földbe döngölni kritikusait, akik egyebek közt aljassággal vádolták. ‘…ez ellen ünnepélyes óvást teszek. Ez alávaló rágalom. Bátran ki merem lelkiismeretem ítélőszéke előtt mondani: hogy nálam nemesebb gondolkodású és érzésű embert nem ismerek s én mindig úgy írtam és írok, amint gondolkodtam és éreztem.’

Elismerem, hogy ez az önértékelés szemérmetlen kérkedésnek is felfogható, másrészt viszont nem tudnék vitába szállni vele. Petőfi magasztos eszményeinek egében élt, és minden feláldozott értük. A történelmi napok eseményeit lelkiismeretének ítélőszéke elé állította, és sem önérdek, sem a taktikai célszerűség kívánalmai nem bírták rá soha arra, hogy ne ez az ítélőszék mondja ki bármely ügyben az utolsó szót. 1848 március 15-én naplóba kezdett: ‘Ma született a magyar szabadság, mert ma esett le a sajtórul a bilincs… vagy van olyan együgyű, ki azt képzelje, hogy szabad sajtó nélkül lehet bármilyen nemzetnek szabadsága?’ Két nappal később: ‘Évek óta csaknem kirekesztőleges olvasmányom, reggeli és esteli imádságom, mindennapi kenyerem a francia forradalmak története, a világnak ez új evangélioma, melyben az emberiség második megváltója, a szabadság hirdeti igéit.’

De március 20-án már áradt belőle a düh meg a kétségbeesés. A német polgárok kijelentették, ‘hogy a nemzetőrségbe magok közé zsidót nem vesznek, és így ők dobtak először sarat március 15-ének szűz tiszta zászlajára! avvagy nem áll-e azon e jelszó, és nem kiáltottátok-e velünk: szabadság, egyenlőség, testvériség? igen, ti velünk kiáltottátok ezt, de – most már látjuk – nem igazságszeretetből, hanem félelemből!’ És ettől kezdve egyre több fenntartással figyelte az eseményeket. Közbejött egy kétségbeejtő személyes élmény is, mely megrendítette benne a hitet az új demokráciában. Képviselőjelöltként indult szülőföldjén, Szabadszálláson. Ellenfelének kortesei leitatták a parasztokat, majd bebeszélték nekik, hogy Petőfi lázító hazaáruló, és orosz kém, mire a felbőszült honfiak éppen három hónappal március 15-i nagy dicsősége után majdnem agyonverték, alig bírt ép bőrrel elmenekülni. Szóhoz sem engedték jutni, sem jogorvoslathoz később; Mikszáth sem írt le soha ennél brutálisabb választási történetet. De persze Petőfi sem tagadta meg lényét. Még e rémtörténet előtt röplapokat osztatott szét a nép között, amelyben egyebek közt ezt olvashatták reménybeli választói: ‘Hanem azt korántsem várjátok, hogy én titeket magasztaljalak, mert akkor szemtelenül hazudnám. Becsületemre mondom, hogy ti nem vagytok remek emberek, vagy eddig legalább nem voltatok. Március 15-éig az egész Magyarország nagyon szolgalelkű, kutyaalázatosságú ország volt, és ti ebben a virtusban közelebb álltatok az elsőkhöz, mint az utósóhoz.’ Lelkiismeretének ítélőszéke azt követelte tőle, hogy elhárítsa magától a hízelgés és törleszkedés gyanúját.

Petőfi, aki nem lett képviselő, egyre gyanakvóbban kommentálta a politikai vezetés óvatoskodását, és taktikai manővereit. Főként az háborította fel, hogy a képviselők megajánlották a katonai ‘segítséget Ausztriának Olaszország ellen, s ezzel magok zárják be előttünk az ajtót, melyen Európa nemesebb nemzeteinek rokonérzelme jött volna be hozzánk.’ Ezek majd azt mondják nekünk, hogy ‘menjetek a pokolba, ahová valók vagytok, kik kezet emeltetek a szent szabadságra, midőn Európa, sőt ti magatok is küzdöttetek érte. Ezt fogják mondani, s kilöknek bennünket az antichambreba, ahol majd aztán magyarázhatjuk az inasoknak a pragmatica sanctiót.’ Vörösmarty a kormánnyal szavazott, tehát nagyhatású versben visszavette tőle minden eddigi, elismert érdemét, megbélyegezte ország-világ előtt az egyetlen embert, akit csodált.0 Petőfi a Kolhaas Mihályok fajtájának egyik legfejlettebb példánya volt: épp olyan gazságnak tartotta volna ő is két ló kiéheztetését, mint Krisztus kereszthalálát: nem tett különbséget kis és nagy igazságtalanság között.0

Néhány sváb polgár antiszemitizmusa, vagy egy számára elfogadhatatlan parlamenti döntés épp úgy felbőszítette, mint hogyha merénylők az egész Földet levegőbe akarták volna röpíteni. Nagy dózisban bizonyára elviselhetetlen lenne ez a megalkuvásmentes moralitás, de mérhetetlenül szegényebbek volnánk, ha senki sem akadna a Földön, akinek erkölcsi igényei szabadok a mennyiségi mérlegelés szempontjaitól. Az abszolút igazság gyér számú megszállottai nélkül az erkölcsi ítélkezés még gátlástalanabbul hátrálna meg a hasznosság szempontjai előtt.

Nem csak az események logikájából, hanem Petőfi végletes alkatából is következik, hogy márciusi lelkesedését augusztusra az ‘Élet vagy Halál’ tragikus alternatívája váltotta fel. Arany Jánosnak írott augusztus 16-i levelében kijelentette, hogy ‘a haza cudarul van; vagy jön egy mindent felforgató, de mindent megmentő forradalom, vagy elveszünk, de oly gyalázatosan, mint még nemzet nem veszett el. Én hiszem, hogy egy roppant forradalom előestéjén vagyunk, s tudod, nekem nincsenek vak sejtelmeim. Akkor aztán első dolgunk egy óriási akasztófát állítani, s rá kilenc embert!’

A kilenc ember: a magyar kormány, Kossuthostul, Széchenyistül, Eötvösöstül, Deákostul – iszonyú ötlet, nemdebár? Én azonban ezért is irigylem: hogy meg merte fogalmazni azt, ami őszinte és jogos kétségbeeséséből az ő kérlelhetetlen logikája szerint következett. A szabadságharc végeredményének ismeretében nem állíthatjuk, hogy a vereség kevésbé lett volna iszonyatos, ha a kormány kevesebb külpolitikai engedményt tesz. Petőfinek igaza lett abban, hogy gyalázatosan elvesztünk, és az is igaz, hogy a mindent felforgató forradalom nem jött el. Valószínű persze, hogy akkor is ugyanígy veszünk el, ha a forradalom plebejus szárnya erőteljesebben befolyásolta volna az eseményeket. A magyar forradalmak mindig eleve bukásra voltak ítélve, és a vereség minden alkalommal rettenetes szenvedést zúdított a lakosságra, másrészt viszont a forradalmak nélkül maradék történelmünk vacaksága lakhatatlanná tenné ezt az országot. Petőfi akasztófájától borzong a hátunk, de én kiérzem belőle a szörnyű látomást is, amely a következő év őszén valóra vált, érzem azt a történelmi pillanatot, amelyben Petőfit elfogta a jogos rettegés.

E rettegés ellen Petőfi olykor az öncsalásba menekült: lelkének ítélőszéke nem bírt megbírkózni a totális vereség és az ezt követő elviselhetetlen szolgaság gondolatával. ‘Bizony mondom, hogy győz most a magyar, / Habár ég s föld ellenkezőt akar!’ írta Marosvásárhelyen 1949 márciusában. Januárban, még Debrecenben, nyaktörő logikával abból merített reményt, hogy Európa gyáva népei cserben hagyták a magyart. ‘De hát kétségbe kell-e esnünk, / Hát búsuljunk-e emiatt? / Ellenkezőleg, ó hon, inkább / Ez légyen, ami lelket ad!’ Ő, aki senkit sem csapott be egész életében, a reménytelen végjáték során elkeseredetten próbálta legalább önmagát becsapni. Ezt is olyan őszintén tette, mint minden egyebet. Minden ízében érezte, hogy győzelmi álmok nélkül nem tud harcra lelkesíteni, és harcolni sem. És akkor egész élete romba dől. Lelkének ítélőszéke engedélyezte neki az öncsalást, hogy megmenthesse élete értelmét. Csakhogy Petőfi azt is tudta, hogy mindez hiábavaló már. ‘Talpra magyar, hi a haza!’ – ez volt 1848 márciusában a forradalom első verssora. Az utolsó sorokban, 1849 júliusában ‘Egy őrült, rémülésteli, / zavart ész meséjének’ nevezte a már lezáruló tragédiát. Az első és az utolsó sorok között pedig kiolvasható az egész történet, fellángolások, jogosnak tetsző, majd egyre erőszakosabb remények, és az ezeket végleg megsemmisítő végkifejlet.

Látom Petőfit, amint a segesvári kukoricásban bóklászik, arra várva, hogy ledöfje végre valaki. Menekülhetett volna Bemmel – nem akart. Lelkének ítélőszéke előtt nem tudott volna érvelni amellett, hogy túlélheti a szabadság álmát. Mi lett volna akkor a világ legnemesebb gondolkodású és érzésű emberéből? Nyomoronc földönfutó? Börtöntöltelék? Akasztófavirág? Ha engedik, hogy túlélje a megtorlásokat, miféle világhoz kellett volna alkalmazkodnia? Erre nem volt hajlandó, már csak azért sem, mert képtelen lett volna rá. Szerintem fellélegzett, amikor megpillantotta felé csörtető gyilkosát, aki gondoskodott arról, hogy az maradjon az idők végeztéig, aki mindig is volt.

A szerző iró

CopyRight Népszava

Comments are closed.