Forrás: ÉS

Ungváry Rudolf

A hagyomány tettenérése

A pártállam besúgóinak egy része minden jel szerint abba a hitbe ringatta magát, hogy a rendszerváltás után is titokban marad, aminek előtte titokban kellett maradnia. A magyar politikai osztály bal- és jobboldali többsége pedig abból indult ki, hogy 1989 után ők határozhatják meg (egymás revolverezése érdekében), mi maradjon titokban és mi nem. Ezért hagyták, hogy a pártállam titkosszolgálatának a tagjai átmentsék magukat. Nyilván szükség volt rájuk, hisz ők aztán igazán érdekeltek a titkok megőrzésében. Ezért nem a civil ellenőrzésre, hanem magára a titkosszolgálatra bízták egy évtizeden keresztül annak felügyeletét, hogy milyen titkosszolgálati dokumentumok váljanak a nyilvánosság – elsősorban a volt áldozatok – számára hozzáférhetővé. Kecskére a káposztát.

(Ebből a gyalázatból a liberálisok kimaradtak ugyan, mindvégig követelve az ügynökmúlt nyilvánosságát, de azt azért pártjuk vezetői se kockázatták, hogy követelésük teljesítésétől tegyék függővé az MSZP-vel közös kormányzásukat.)

Most, hogy ennek a szégyenteljes stratégiának a gyümölcsei beértek – magyarán megrohadt, aminek meg kellett rohadnia -, fel lehet tenni az alapkérdést: ugyan miből gondolta besúgó meg politikus, hogy demokráciában titokban maradhat, ami zsarnokságban eltitkolható? Hogyan képzelték, hogy ahol szabadon működik a sajtó, ahol már nem kell félni attól, hogy politikai pert merészelnének bárkinek a nyakába varrni, nem akadnak majd emberek, akik előbb-utóbb maguk veszik kezükbe az eltitkolt dokumentumok ügyét? Hogy hihették, hogy szándékosan vacakul megfogalmazott, saját maguknak kibúvókat hagyó törvénykezésükkel egy szabad országban az idők végtelenségéig megakadályozhatják a civil kezdeményezések kibontakozását? Magyarország politikai kultúrájának gyengeségéről vall, hogy erre a kibontakozásra egyáltalán 15 évig várni kellett.

*

Persze hogy nem szép az ilyen civil kezdeményezés! Hű, de borzasztó olyat tenni, amit gondosan megkerültek az 1989-es megegyezés Nemzeti Kerekasztalának résztvevői! Naná, hogy nem „férfias” dolog a világhálóra névtelenül besúgóknak a nevét feltenni! A listák persze hogy gyalázatosak, hiszen ellenük nem védekezhet senki, pedig lehet, hogy ártatlanok nevét is tartalmazzák. De nem került volna sor rájuk ebben a kaotikus formában soha, ha lett volna tisztességes, nem a saját hatalmi érdekre bandzsító szabályozás, és nem pártállami kötődésű személyektől függött volna, hogy melyik dokumentum kerülhet át a Történeti Hivatalba. Elég lett volna csak követni a német példát, és rég túl lettünk volna a nehezén. Nemcsak a magyar politikai osztály és sok volt besúgó erkölcsi színvonalát, hanem mentális képességeit is minősíti az előrelátásnak ez a vészes hiánya. Hogy a patvarba lehettek ennyire bárgyúak?

A válasz elsősorban abban kereshető, hogy saját Kádár-kori (és még korábbi) szocializációjuk áldozatai voltak. Nemcsak ésszel nem tudták fölfogni, mi nem lehetséges, de erkölcsileg sem érzékelték, hogy mi nem engedhető meg a zsarnoki múlt tényeivel szemben egy demokráciában.

Ez a szocializáció magyarázza a volt besúgók egy részének a reakcióit is. Itt nem azokról van szó, akik a rendszerváltás után maguktól a szűkebb vagy tágabb nyilvánosság elé álltak. Akár felemelt fővel, akár lehajtott fejjel számoltak be sorsukról, tiszteletre méltóvá váltak. Vállalták a nyilvános szembenézést, aminek a közös feldolgozás az eredménye. Nincsenek egyedül, kiérdemelték bajukban az együttérzést.

*

Azokról sincs most szó, akik megalázottságukat magukba zárták, s most szenvednek. Vagy azért, mert önként tették, vagy azért, mert úgy érzik, nem volt elég erő bennük arra, hogy ellenálljanak a beszervezési kísérleteknek. Akit többéves börtönbüntetéssel a háta mögött fenyegettek meg, félhetett attól, megint viszszakerül, ha nem működik együtt. De akár önként tették, akár félelemből, ma tudva tudják, hogy a gyalázatban vettek részt, és önmaguk előtt képesek szégyenkezni. Ezért, hogy tudnak így érezni, Isten és ember előtt fel vannak mentve.

Én csak arra biztatom őket: ne hallgassanak el semmit. Írják le vagy meséljék el családjuknak, gyerekeiknek, barátaiknak, munkatársaiknak, szomszédaiknak, mert ettől kezdve már nem az ő szégyenük! Ne hallgassák el tartótisztjeik nevét, az általuk alkalmazott nemtelen eszközöket, ne hallgassák el se egykori hiszékenységüket, se egykori félelmeiket. A pártállamból átmentett titkosszolgák többek között arra hivatkozva tartják vissza a dokumentumok egy részét, hogy azokból a titkosszolgálatok módszerei ismerhetők meg, ami ellehetetleníti mostani, „demokráciavédő” munkájukat. Hát akkor hozzák nyilvánosságra ezeket a módszereket azok, akikkel szemben alkalmazták őket!

(Ezeket a módszereket persze minden maffiózó ismeri. Titkolni ugyanolyan bornírt dolog, mint amilyen a térképek torzítása volt a pártállam idején. Minden turistatérképet torzítottak, hogy kémek és rakétakilövők ne tudják felhasználni őket. Miközben az Egyesült Államok légi felderítése minden két négyzetméternél nagyobb tárgyat azonosítani tudott a kelet-európai felszínen…)

Még csak nem is azokról a gazemberekről van szó, akik feleségüket, rokonaikat, barátaikat is feladták. Azokról sem, akik a proletárdiktatúrával egyetértve, meggyőződésből jelentettek; mások meg egykori jelentéseikben is zsidóztak, a rendszerváltás után pedig szélsőjobboldali lapokban antiszemita vagy Hitlert elismerő szövegeket jelentetnek meg. Elődeikhez tartoznak a 48-as forradalom megtorlásának magyar résztvevői, az 1919-es vörös és fehér terror támogatói, a zsidónak nyilvánított magyarok feljelentői 1944-ben. Rajtuk múlott, nem a körülményeken, hogy besúgók lettek.

Itt azokról a volt besúgókról van szó, akik azt hitték, a nyilvánossággal szemben is, önmagukkal szemben is megúszhatják a dolgot, és most attól, hogy a nevük nyilvánosságra került, fel vannak háborodva. Akik vagy mindenestül letagadnak mindent, vagy azt állítják, semmi rosszat nem cselekedtek. Akik csak azt tudják ismételgetni, hogy senkinek sem ártottak, hogy kényszerből lettek besúgók. Akik szerint (demokrácia vagy pártállam: mit se számít!) besúgók voltak és lesznek. Sőt, akik arra hivatkoznak, hogy (azt hitték) a haza védelmében cselekedtek.

Akiknek nem a besúgás a felháborító, hanem az, hogy ezzel szembe kell nézni. Ezért aztán ellenségeiknek nevezik azokat, akik a nyilvánosság mellett kiállnak.

Az eddig napvilágra került jelentések egy részéből kiderül, hogy ezeket bizony sokszor nagyon gondosan fogalmazták. Számos magát ártatlannak tekintő prominens besúgó szövegei arról tanúskodnak, hogy szerzőjük túlteljesített, olykor abban az ostoba meggyőződésben fogalmazott, hogy a titkosszolgálaton keresztül az állampárti politikát befolyásolhatja. Ha kényszernek engedelmeskedtek, ha valójában nem akarták, akkor ugyan miért nem tudták megtartóztatni magukat?

Pedig az ő fenyegetettségük korántsem volt akkora, mint ahogy állítják. Büntetlen előéletű, kifogástalan életvitelű, sokszor sikeres, közismert emberek voltak a pártállam idején. Az 56-os Intézet honlapján (az 1999-es évkönyvben) olvasható visszaemlékezések szerint még börtönviselteknek is elég volt sokszor csak annyit mondani, hogy „nem vagyok alkalmas a feladatra”, és a belső elhárítás emberei idővel elmaradtak. Én sem voltam hős, csak annyit mondtam: „nagyon elfoglalt vagyok, nem vállalhatom ezt a munkát”.

De ha volt is fenyegetőnek tűnő fellépés velük szemben, ez aligha volt tartós. A kapcsolat a tartótiszttel hamar normalizálódott, a jelentések megfogalmazásai rendezett, meghitt munkakapcsolatról árulkodnak. Miért nem lehetett a szövegírást szabotálni, ha azt gondolta a beszervezett, hogy elfogadhatatlan dolgot követelnek tőle? Vagy valahol azért elfogadhatónak érezte? Egy kicsit jó érzés volt jelenteni fontosnak talált dolgokat, hogy elnyerjük a hatalom, az erő jóindulatát? Hisz megmondták, hogy ezt soha senki nem fogja megtudni.

És amikor a rendszerváltás idején felszabadultunk: ha valóban csak annak engedelmeskedtek, hogy fenyegetéssel szervezték be őket, miért nem azonnal a fenyegetők nevét hozták az érintettek nyilvánosságra? Vagy nem is voltak annyira vérig sértve, amiért jelenteniük kellett? Hiszen nem is olyan rossz érzés, ha a hatalom kíváncsi a véleményünkre.

Van, aki besúgóként a kor tanújának tartja magát. Ha így van, miért kellett erről eddig hallgatnia? A tanú attól tanú, hogy tanúskodik – őt mi tartotta vissza attól, hogy még azelőtt tanúskodjék a korról, mielőtt a neve nyilvánosságra kerül? Ma olvasói levelek, tanítványok közös írásai állnak ki volt besúgók mellett. Mintha bizony a remek tanár, a kiváló tudós, a melegszívű barát és a besúgás kizárnák egymást. Ennél azért változatokban gazdagabb az emberi lélek.

És ami a legárulkodóbb: a dolog titkossága iránti elvárás továbbélése. Mintha a legtermészetesebb az volna, hogy ezek a dolgok örökké titokban maradjanak. Borítsunk fátylat mindenre, ami miatt akár a legkisebb felelősséget is vállalni kellene. A nevetséges mártírattitűd, a „bennünket csak bántanak” hagyománya köszön vissza a viselkedésükben. Az infantil hárítás, amely szerint mi magunk soha semmiről sem tehetünk. Ami annyira ismerős történelmünk korábbi korszakaiból is.

*

Spongyát rá, hogy Trianonért létezett magyar nacionalista felelősség is. Spongyát rá, hogy milyen sokan értettek egyet a zsidótörvényekkel a két háború között. Spongyát rá, hogy nemcsak kiegyeztünk a pártállami zsarnoksággal, de azzal is, hogy besúgók legyünk.

A felháborodott besúgóban ma tetten érhetjük legpocsékabb hagyományainkat. Nem rajtuk, hanem csak a körülményeken múlik, hogy besúgók lesznek-e megint.