Forrás: ÉS

BALOGH MAGDOLNA

A balsors haszna

Piotr S. Wandycz: A szabadság ára. Kelet-Közép-Európa története a középkortól máig. Fordította Bojtár Péter. Osiris Kiadó, Budapest, 2004. 347 oldal, 3600 Ft

Kétségtelen, hogy nem divat ma Közép- (vagy Kelet-Közép) Európával foglalkozni: Közép-Európa fogalma inflálódott. Emiatt is különleges öröm kézbe venni egy olyan kötetet, amely nemcsak a szellemi konstrukciók jogosultságáról győzi meg az olvasót, de arról is, milyen nagy szükség van arra, hogy ismét a közgondolkodás részévé tegyük e köztes régiót, nevezzük bárhogyan is. Czeslaw Milosz, a nemrég elhunyt Nobel-díjas lengyel költő-irodalomtudós fogalmazta meg az efféle tevékenység értelmét A mi Európánk című esszéjében: „…a Közép-Európa terminus használatának higiénés oka van: lehetővé teszi, hogy a térség kultúrájának sajátos jegyeit keressük, és megóv hibás analógiák felállításától.”

Könyve olvastán úgy tűnik, Piotr Wandycz (1923-), a lengyel származású amerikai történész hasonló megfontolásból vállalkozott arra a feladatra, hogy három, a közép- és kelet-európai régió „magvának” (centrumának) is tekinthető állam: Csehország, Lengyelország és Magyarország zűrzavaros és ellentmondásos történelméről adjon átfogó képet, méghozzá a középkori állami kezdetektől napjainkig. (Tegyük mindjárt hozzá: a történelem adott pontjain idekapcsolja a szerző az e három állam területén élő vagy vele kapcsolatban álló más nemzetek, nemzetiségek, így németek, szlovákok, horvátok, szerbek, zsidók történelmének tárgyalását is.).

Wandycz a lengyel Oskar Halecki nyomán a tágan értelmezett kultúrtörténet felől közelíti meg a régiót. Ez annyit jelent, hogy azon a nyomvonalon indul el, amely a térség kulturális karakterének formát adott, s ez nem lehet más, mint a nyugati kereszténység, s vele a nyugat-európai kulturális és eszmetörténeti mozgalmak, áramlatok sora. Halecki eredetileg négyes osztatú, nyugati, közép-nyugati, közép-keleti és keleti régiót feltételező modelljét azonban Wandycz – Szűcs Jenő három övezettel operáló regionális felosztása alapján – leegyszerűsíti. Eszerint a mindig is különféle övezetekre, régiókra szabdalt Európa kultúrtörténetileg három: egy nyugati, egy keleti és egy közép-keleti (vagy ami véleményem szerint jobban kifejezi a köztes régió kettős kötődését: közép- és kelet-európai) régióra tagolható. Wandycz Kelet- Közép-Európáját Halecki nyomán úgy írhatnánk le, mint egy, a kultúrák találkozási pontján, „a nyugati civilizáció határmezsgyéjén” elhelyezkedő régiót, amelynek arculatát alapvetően a Rómából a kereszténységgel együtt kapott nyugati befolyás formálta, de emellett koronként más és más intenzitással keleti (bizánci, mongol, illetve török) hatások is átszínezték.

A régió fenti körülhatárolásából, s a térség alapvetően vegyes arculatának tudomásulvételéből adódik Wandycz módszertani alapelve: Halecki és Szűcs Jenő történeti-kulturális földrajzi modellje mellett a nálunk Berend T. Iván és Ránki György által bevezetett, s eredetileg a gazdaságtörténetben alkalmazott Immanuel Wallerstein-féle centrum- és perifériaelmélet szempontjaival jelöli ki a szerzo a térség értelmezésének fő szempontjait. Ebben a megközelítésben Kelet-Közép-Európa államai a történelem során döntően a félperifériához tartoztak, miközben a térség egyes államainak keleti végei a perifériára sodródtak, a nyugatabbra eso Csehország pedig a centrumhoz került közelebb.

A kötet jellegét alapvetően az határozza meg, hogy a szerző afféle bevezetőnek szánta munkáját a térség történelmének tanulmányozása iránt érdeklődő nyugati olvasó számára. Tárgyalásmódja emiatt kézikönyvszerű, fejezetenként a szóban forgó korszak leginkább jellemző vonásainak kiemelésére törekszik, és kifejezetten informatív a közölt szakirodalmi bibliográfia.

Tömören fogalmazva, jól megírt komparatisztikai munkával ismerkedhetünk meg, amelyben szerencsés egyensúlyban vannak a társadalom-, gazdaság- és politikatörténeti leírások a kultúr- és eszmetörténeti fejtegetésekkel. A korszakelemzésekbe csak a legszükségesebb adatok kerültek bele, de a könyv végén található kitűnő időrendi táblázatból jól nyomon követhetőek a régió és Nyugat-Európa történelmének párhuzamai. Wandycz könyvének egyik, talán legnagyobb erénye éppen az, hogy – komplex szempontrendszere ellenére – nem vész el a részletekben, viszont a legújabb szakirodalmi eredmények ismeretében, a tényeket újszerűen csoportosítva olyan összefüggéseket villant fel, amelyek a korábbi nemzeti történetírások számára rejtve maradtak, s így a régiót magát, meg a három történelmi államot külön-külön is kicsit másként láttatják, mint a korábban megismert szakmunkák. Csupán egyetlen példát kiragadva: egységes értelmezési keretben tárgyalja például a cseh Fehérhegy, a magyar Rákóczi-szabadságharc s a lengyel északi háborúk következményeit, s a XVII. század bonyolult történéseit elemezve, az általános európai válság jelenségeibe ágyazza a korszak küzdelmeinek bemutatását.

Mivel a szerző számos, a régió kutatásában meggyökeresedett nézetet, koncepciót módosít vagy korrigál, némiképp módosul a nyugat-európai és a kelet-közép-európai fejlődés kapcsolatrendszerének eddigi képe is.

Wandycz számára érezhetően fontos – s ez egybehangzik a bevezetőben említett Czeslaw Milosz gondolatával – a térség sajátos értékeinek tudatosítása. A könyvéből kiolvasható Közép-Európa-kép egy szellemi és kulturális tekintetben is sokszínű régiót mutat, amelynek a Nyugathoz fűződő viszonyát korántsem csak az egyoldalú mintakövetés, sokkal inkább bonyolult kölcsönhatások összjátéka jellemezte. Az európai szabadságeszme térségünkben kikristályosodott változatai, a huszitizmus, a lelkiismereti szabadság gondolata, az alkotmányos rendszerek lengyel és magyar koncepciói, a lengyel nemesi demokrácia intézménye, Bethlen Gábor erdélyi fejedelem szabadságharca, a törökellenes harcok, a lengyel Szolidaritás-mozgalom modern polgári ethosza kétségtelenül egyedi sajátosságai, értékes hozadékai nemcsak a régió, de egész Európa szellemiségének.

A könyv legnagyobb erényének azt tartom, hogy nem akarja mindenáron megoldani az eddigi kutatások számára megoldhatatlannak tetsző problémákat, csupán továbbgondolásra, további kutatásra érdemes kérdéseket vet fel. És van egy, ha tetszik, másik síkja, dimenziója ennek a kötetnek. Nem más ez, mint az a – meglehet, „ódivatú” – vonás, hogy elgondolkodtat azon, mire jó, mire is „tanít” egyáltalán a történelem. Ha tömören akarunk válaszolni erre a könyv sugallta kérdésre, azt mondhatnánk, reálisabb (nemzeti) önszemléletre. Wandycz Közép-Európa-képe egy saját értékei tudatában lévő régiót mutat, amely hosszú és tragikus történelmi folyamat eredményeként végre, élve visszanyert függetlenségével, hozzákezdhetne egy emberibb valóság megteremtéséhez. Jóllehet, a kötetnek a Kelet-Közép-Európa jövőjét illetően pozitív végkicsengését némileg megkérdőjelezik az utóbbi évtized újra fellángoló, és további helyi háborúk lehetőségét magukban hordó nacionalista mozgalmai, ezt nyilván nem kérhetjük számon a történészen, akinek kompetenciája csupán a múlt interpretálására terjedhet ki.