Forrás: Magyar HírlapAz ügyek mennyisége és a szakszerűség

Dr. Sándor Zsuzsa az OIT szóvivője

Tisztelt Balázs Zsolt Úr!

A Magyar Hírlap március 10-i számában megjelent, Az igazságszolgáltatásba vetett hit őrzői a bírók című írására engedje meg, hogy ez úton röviden válaszoljak.

Levele elején ön tévesen utal az Országos Igazságszolgáltatási Tanács (OIT) javaslatára, amikor úgy véli, hogy az OIT „büntetni” akarná a bíróságok bírálóit. AZ OIT csupán annyit javasolt, hogy az OIT elnökét ugyanannyi jog illesse meg, mint az igazságügy-minisztert. Ez a jog pedig nem más és nem több, mint a polgári perindítási jog. Büntetésről tehát szó sincs, annak ellenére sem, hogy az Európai Unió szinte valamennyi országában a büntetőjog eszközeivel lépnek fel például az olyan megnyilvánulások ellen, amikor valaki egy lap (nevezetesen a Magyar Hírlap) hasábjain antiszemitizmussal vádolja az egész bírói kart.

Ön hivatkozik Lomnici Zoltán egyik legutóbbi nyilatkozatára, amely szerint „a bíróságok feladata immár nem az ügyhátralék ledolgozása, hanem a hatékonyabb és szakszerűbb bíráskodás”. E nyilatkozatból vonja le azt a következtetést, hogy a főbíró ezzel azt ismerte el, hogy eddig nem volt teljesen szakszerű a bíráskodás.

Én úgy gondolom, hogy ebből az idézetből nem ez következik. Nincs az a szakszerűség, nincs az a hatékonyság, amelyen ne lehetne még javítani. Bíró létemre én azon csodálkoznék, ha akár a főbíró, akár bárki más egyszer azt mondaná, hogy most már annyira szakszerű és tökéletes az ítélkezés, hogy nincs mit javítani rajta. Ezt, ugye, sem ön, sem én nem hinnénk el? Mint ahogyan maguk az eljárási törvények sem hisznek a bírák tökéletességében és tévedhetetlenségében, különben nem szabályoznák mind a polgári, mind a büntetőjog területén a fellebbezések, a felülvizsgálatok, vagyis a jogorvoslatok lehetőségét. Minden jogrendszer úgy épül fel, hogy a törvényekben biztosítja a felülbírálat jogintézményét, ezzel csökkentve a lehetséges minimumra a tévedések lehetőségét. Nem akarnám sem önt, sem más olvasót számokkal untatni, de a magyar bíróságokhoz az elmúlt évben csaknem egymillió-kétszázezer ügy érkezett, és a másodfokú bíróságok ezeknek mindössze 0,2 százalékát helyezték hatályon kívül. Márpedig valójában csak ezeket az ügyeket tekinthetjük olyanoknak, ahol alapvetően tévedett az elsőfokú bíróság.

Ön kétségbe vonja azt is, hogy az ügyek mennyisége hatással lehet az ítéletek szakszerűségére. Tessék azért végiggondolni, ha egy orvos rendelőjébe naponta ötszáz beteg érkezik, vajon ugyanolyan alaposan tudja megvizsgálni őket, vajon ugyanolyan pontosak lesznek a diagnózisai, mint ha csak tíz beteget kellene ugyanennyi idő alatt ellátnia?

Ha egy bírói tanács kezén kilencszáz ügy van folyamatban (volt ilyen a Legfelsőbb Bíróság egyik közigazgatási tanácsában), azt ugyanolyan jól tudja elintézni, mint ha csak évi 150 üggyel (ez utóbbi az európai uniós átlag) kellene foglalkoznia? Melyik bíróság tudja alaposabban, pontosabban, részletesebben kidolgozni a döntéseit, az az Alkotmánybíróság, amelyik ezer ítéletet hoz egy évben vagy az a Legfelsőbb Bíróság (még ha több bíró is dolgozik ez utóbbinál, de nem tizenötször, csak hétszer több), amelyik 15 ezer döntést kell hozzon?

Igaza van, a bíróknak kell elsősorban vigyázniuk az igazságszolgáltatásba vetett hitre. De ezt csak akkor tudják megtenni, ha a nyugodt, kiegyensúlyozott bíráskodáshoz az egész társadalom biztosítja a feltételeket. És e feltételekhez az is hozzátartozik, hogy igaztalanul, alaptalanul, becsületüket vagy személyiségi jogaikat sértő módon ne támadják őket. (Ez természetesen nem az ön levelére vonatkozik, hiszen abban szó sincs ilyesmiről.) A bírák, a bíróságok soha nem a korrekt bírálók, hanem csak az alaptalanul rágalmazók ellen kérnek jogi védelmet.

©

Comments are closed.