Forrás: NépszavaNépszava Napilap 2005. március 9. szerda
Libanon: a félelem vége
A libanoniak évtizeden keresztül úgy tettek, mintha rettenetesen félnének Izraeltől, miközben rettenetesen féltek Szíriától. Ennek azonban vége, a kis arab ország lakosai, akik sokáig pisszenés nélkül tűrték a megszállók jelenlétét, immár elszántan követelik azok távozását.
De miért ez a 180 fokos fordulat?
Az igazság az, hogy korábban a libanoniakban nem csak a félelem munkált; voltak politikai meggondolásaik is. Országuk déli része csaknem két évtizeden át izraeli megszállás alatt állt, minek okából még a Damaszkusszal legkevésbé rokonszenvezők is úgy gondolták: egyfajta ellensúlyként el kell tűrniük a szírek jelenlétét is. Ezen felül feltételezték, hogy a külföldi katonák jelenléte biztosíték a polgárháború kiujulása ellen.
De, ismételjük, legfőbbképpen azért maradtak csendben, mert féltek. Amire meg is volt minden okuk. Mert országukat nem csak a szír hadsereg tartotta megszállva, hanem a szír titkosszolgálat is. Nem egy libanoni politikus vált titokzatos, máig felderítetlen gyilkosság áldozatává, és egyáltalán nem véletlen, hogy a bejrúti utca a Hariri volt miniszterelnök elleni merénylet kapcsán is nyomban Damaszkuszt gyanusította.
Annak, hogy a libanoniak így nekibátorodtak, személyi okai is vannak. Szíriát immár nem a rettegve tisztelt diktátor, Hafez Aszad irányítja, hanem ifjú és nem túlságosan erélyes fia, aki eredetileg szemorvosnak tanult, s csupán fívére halálával örökölte meg az elnökséget. (Sok olyasmi történik mostanság Damaszkuszban is, amire a helyiek úgy reagálnak, hogy ‘ilyen az öreg alatt nem történhetett volna’.)
De a változás legfőbb oka az, hogy magának Szíriának a helyzete is megrendült. Moszkvára a szírek már régóta nem számíthatnak, a szomszédságukban, Irakban viszont ott állomásozik az amerikai hadsereg. Ősszel a Biztonsági Tanács egyhangú határozatban követelte Libanonban állomásozó csapataik kivonását, ami nem kevesebbet jelent, mint hogy e kérdésben kivételesen egységfrontot alkot a grémium mind az öt, vétójoggal rendelkező hatalma. S ami ugyancsak nem mellékes, felsorakoztak a követelés mellé a jelentősebb arab államok is. Hiszen Dél-Libanon izraeli megszállásával már nem lehet indokolni a szír jelenlétet – Barak akkori izraeli miniszterelnök öt éve hazavezette erőit -, s a jelek szerint már nem igazán félnek a libanoniak a polgárháború kiujulásától sem. Egy szó mint száz, Damaszkuszra hatalmas nemzetközi nyomás nehezedik. De akkor miért ragaszkodik mégis Libanonhoz?
Egyrészt hatalmi nosztalgiái miatt. Ha az ember egy szírrel beszél, előbb-utóbb garantáltan tudomást szerez a legendás ‘Nagy Szíriáról’, amely egykor – állítólag – Libanonra és Palesztinára is kiterjedt. De ennél sokkal kézzelfoghatóbb okok is léteznek. Több százezer szír talál munkát a saját országánál sokkal gazdagabb Libanonban. Ha haza kellene térniük, az alapjaiban rengetné meg az amúgy is padlón lévő hazai gazdaságot. Szírek – többnyire katonatisztek – ellenőrzik a libanoni játékkaszinókat és a kikötőket, dézsmálják az adóbevételeket és a segélyeket. Mivel a két ország határát a szír hadsereg ellenőrzi, tisztjei vám nélkül vihetik haza a legdrágább árucikkeket, hogy aztán eladásukból mesés vagyonokra tegyenek szert. A libanoniak dühét nem utolsósorban az évtizedes, szemérmetlen gazdasági kizsákmányolás indukálja.
Szíriát viszont nem utolsósorban éppen ez a kizsákmányolás tartja életben. Ezért kézenfekvő a feltételezés, hogy ha a damaszkuszi katonai elit elveszti Libanont, akkor elvész számára Szíria is. Ami pedig a sajátos helyi körülmények között mindenképpen több lenne egyszerű kormányváltásnál. Az elit a bőrét félti.
Kepecs Ferenc
CopyRight Népszava
