Nála Kalasnyikov, nálam Petőfi
Füzes Oszkár, 2005. március 8. 00:00
Nemzeti zászlókkal tüntetnek Szíria ellen Bejrútban Kép: REUTERS – Sharif Kamir Testvér, persze, hogy testvér, de a nagybácsi nem lakhat örökké a rokonok nyakán, évtizedekig a vendégszobában – mondja egy öregúr, korántsem csak képletesen. A falujában harminc éve vannak bekvártélyozva a szíriai hadsereg katonái.
A Bekaa-völgy peremén korábban ilyet magában sem mert mondani senki, most az öreg büszkén a nevét is adja a mondandójához. – Segítünk nekik pakolni – licitál egy fiatal, akinek elege van abból, hogy majdnem minden faluban szíriai katonák, titkosszolgák vannak és az utakon ellenőrző pontok tömkelege. Mi is minden völgyben beleakadunk egy útzárba, hol udvariasan, hol határozottabban hessegetnek el, ha kiderül, hogy újságíró vagyok. Ha nem derül ki, mehetek. A falu, afféle vásár van, kinyitja a száját. Akad, aki egyenesen dollármilliárdokat követel kárpótlásul Szíriától, „tönkretették Libanont!”, más viszont csitítja: – Szíria megmentette Libanont a széteséstől és Izraeltől, különben is természetes, hogy a szírek itt vannak a Bekaa-völgyben. De azért most már tényleg hazamehetnének – alkalmazkodik a szírbarát megszólaló is a vadonatúj „korszellemhez”.
De a fegyvereket hagyják itt – csatol új követelést az eddigiekhez a nép egyik radikális hangja, majd jelzi, hogy viccelt: – És mi azokkal a fegyverekkel bevonulunk Damaszkuszba. – Erre már csönd lesz, mindenki laposan körülnéz, a szírek még itt vannak, sose tudni, mennyire szabad viccelődni. Egy Szíriából Libanonba települt ember (rajta kívül még majdnem egymillió szír vendégmunkás is van Libanonban) azt mondja, hogy neki is jobb lesz, ha nem látja többé óhazája katonáit. Azért mondja, mert hallja: olyan hangok is vannak már, hogy „akiknek hiányoznak a szírek, az vonuljon ki velük együtt Libanonból”.
A nagybácsi azonban még nem csomagol. Az elméletileg már hétfőn kezdődött szíriai csapatkivonásnak tegnap nem volt látható jele, hacsak az nem, hogy a szír laktanyák, objektumok védelmét megerősítették, látványosabbá tették. Bejrútban is a főváros körüli szír intézmények épületeit a külső gyűrűben libanoni, a belső gyűrűben szír kommandósok és könnyűpáncélosok őrzik. Vonul néhány konvoj az országutakon is, de nem ki, hanem föl és alá.
Baalbek felé azonban egyre több a másfajta konvoj: libanoni zászlókat lengető, a cédrusos forradalom piros-fehér színeire hevenyészve átmázolt autósok, bennük kiabáló, a győzelem V betűjét mutató fiatalokkal. Velük megyek vissza Bejrútba, de közös nyelv híján nem beszélgetünk, különben is, most kiabálni és énekelni kell. A főváros előtti szír ellenőrző ponton viszont a szíriai katonával nem értjük egymást, fogalmam sincs, hogy mit kérdez, minden mindegy alapon magyarul válaszolok, sorokat szavalva az Anyám tyúkjából. Nála Kalasnyikov, nálam Petőfi, autós ismerőseim megszeppenve hallgatnak. A szír katona azonban elégedett, „anyám egyetlen jószága” hallatán int: mehetünk. Az útlevelemet se kérte, útitársaim szerint valami olyasmit mondott, hogy a magyarok rendesek. A városba érve libanoni rendőrök kérik – kérik! – a konvojt, oszoljon szét, mielőtt a centrumba ér. Ott ugyanis egymást érik a békés tüntetések. Az autókonvojok viszont veszélyesek, több helyen robbant ki körülöttük verekedés, néha lövöldözés is a Szíria melletti és elleni fiatalok között.
A maronita keresztény pátriárka külön is felhívta a libanoniakat: kerüljék az erőszakot, és védjék meg a szíreket is. – Becsületes keresztény nem bántja, még csak nem is szidalmazza a másik embert! – intett világosan a rádióban. Egyik híve ingatja a fejét: és mi van, ha a Szíria-pártiak fognak ránk támadni?
Mont-Liban, 2005. március 7.
Népszabadság Rt. * Impresszum * Hirdetési lehetőségek * Előfizetés * Regisztráció * Hírlevél * Adatvedelem * Akciók * Lap tetejére * ©