Forrás: NOL

Mederváltás – jegyzet

Füzes Oszkár, 2005. március 7. 00:00

Bárhogy alakul a legnyugatibb, viszonylag legdemokratikusabb és legmegosztottabb arab ország forradalma, nemcsak Libanon nem lesz többé olyan, amilyen tegnapig volt. Távolról sem biztos, hogy megkezdődött a Közel-Kelet gyorstalpaló demokratizálódása, ahogy Washington látni reméli. De az biztos, hogy a palesztin, majd az iraki választások látványa beleivódott az arab nemzet(ek) tudatába. Annyira mindenképpen, hogy Libanon – ahol pedig rengeteg politikai vezető végezte erőszakos halállal – ne vegye szó nélkül tudomásul miniszterelnöke felrobbantását. Lám, ‘az arabok’ Libanonban utcára vonultak, félretéve életre-halálra is szóló felekezeti-etnikai kötéseiket, egy világos célért: igazi függetlenségért, valódi demokráciáért.

Bármily homályos minden egyéb, ez a tömegigény már visszavonhatatlan. S ami Libanonban valahogy esetleg sikerül, miért nem sikerülhetne az arab világ más országaiban, így vagy úgy legalább. Addig persze sok vér és politika folyik, meg pénz is, de talán más mederben.

Mi látható? Ha a direkt szíriai befolyás megszűnik Libanonban, akkor Izrael három szempontból biztonságosabb lesz, az itteni milíciák nem támadhatják tovább. Az Irán kreálta Hezbollah is pacifikálhatóvá válik, és legalább egy ponton megszakad az a lánc, amely Izrael fő támadóit (köztük a palesztin szélsőségeseket is) összeköti Iránnal, Szíriával, általában egymással. Ha Izrael nagyobb biztonságban lesz, akkor többet engedhet a leendő palesztinai arab államnak, vagy lassacskán megkezdheti a tárgyalásokat Szíriával. Ma még utópia, de könnyen önbeteljesítő próféciává válhat. Mi sejthető? A sok okból jogosan elkeseredett arabok, ellentétben egész újkori történelmük eddigi tapasztalatával, olyat látnak, amit még soha: demokratikus eszközökkel többre jutnak, mint erővel-erőszakkal, kétségbe esett ellenállással. És közben a külső nagyurak nem ellenük, hanem a pártjukon állnak.

A fordulat korántsem csak arab lenne (volna?). Hanem nyugati mederváltás. A Közel-Keleten befolyásos nyugati nagyhatalmak (Amerika és a brit-francia-német háromszög mellett e szempontból már Oroszország is az) többé nem nézik el pénzért, olajért, pozícióért cserébe, hogy kemény vagy félkemény diktatúrák ‘biztosítsák a stabilitást’ Egyiptomtól Kuvaitig. Utópia? Már nem teljesen – írta például a The Economist, a világpolitika szempontjából igen jelentős gazdasági érdekcsoportok új igényét jelezve: az arab-iráni világ nem stagnálhat tovább úgy, ahogy eddig. Sok kisebb vagy nagyobb arab úr töpreng most Szaúd-Arábiától Jemenig, hogy merre tör magának más medret a ‘Libanon-folyam’.

Sok rezsim számára a diktatúra enyhítése Gorbacsov-szindrómát – hatalma, részben országa elvesztését – okozhat. Az ifjabb el-Aszadra apja egész műve ráomolhat, a Baath párttól (Irakban már nincs is) a katonai-titkosszolgálati hatalomgyakorlásig, amit, ha Libanonban nem folytathatják a szíriaiak, akkor megfordulhat a fejükben: lehet, hogy itthon se kéne folytatni? De mit kezd például az el-Aszadnál nagyságrenddel ‘demokratikusabb’ kuvaiti emír vagy a jordániai király az esetleg Libanonból ‘fertőző’ demokráciával?

Addig is: fontos nekünk ez az egész? Ha nem is olyan közvetlenül, mint az ukrán fordulat, a Közel-Keleten esetleg megnyíló új lehetőségek fontosak lehetnek Magyarországnak is. Kiderülhet, nemcsak kisebb kaliberű üzleti partnerként, hanem egykori reformer-rendszerváltó modellként is igényt tarthatnak a magyarokra.

De ha mást mégsem nyerünk, velünk együtt azzal mindenki jól jár, ha nem kell újabb hatvan évet várni, hogy vége legyen a világ egyik legnehezebb problémájának. Amely annyira nehéz, hogy akik benne vannak, azok mindig borúlátóbbak a külső megfigyelőknél. Most is: kevés még a kubikos az új medernél.

Népszabadság Rt. * Impresszum * Hirdetési lehetőségek * Előfizetés * Regisztráció * Hírlevél * Adatvedelem * Akciók * Lap tetejére * ©

Comments are closed.