Forrás: Népszava

Népszava Napilap 2005. március 5. szombat

Viszontlátásra Európa

Beszélgetés Benedikty Béla rádiós szerkesztővel

„Nem elég a fuldokló gyerekeket kimenteni a vízből. Valakinek el kell indulni felfelé a folyó mentén, és

megakadályozni, hogy a gyerekeket bedobálják.” (Barbara C. Harris amerikai lelkész)

A felmenőimről alig van mondanivalóm. Máramarosból Békésbe elszármazott, nem túl gazdag grófi család és az ország egyik leggazdagabb nagypolgári familiája az egyik oldalon, szerény polgárok Győrből és a Felvidékről a másikon. Szüleim házassága „rangonaluli”, anyám kitagadva, nagy kibékülés a Dunaparton egy gyerekkocsi felett, a gyerekkocsiban én, néhány hetesen. (Így kezdődnek a mult század huszas éveinek gyenge bulvárdarabjai.) Német tanti, holland nörsz, selyem, bársony, aztán nagyapám halála után államosítások, irány a Duna túlpartja, az elkoptatott VIII. kerület, apai nagyszülők. Anyámék 18 hónapos koromban elváltak.

1944-es, „45-ös évek úgy múltak el, hogy koromnál fogva nem tudtam semmit a történtekről. Aztán olvastam, hallgattam különböző embereket. Egy barátomat ídézem:

„Amikor gondolataim már készülődni kezdtek a feltámadáshoz, bár még fogva az iszonyattól, Budapestnek egy törvényerejű rendelettel behatárolható részén létezhettem. Ha a hetedik emeletről lenéztem, első királyunkról elnevezett parkot és a valamikor közeli ismerős, ekkor már torz feladatába megadóan belenyugvó folyót láttam, s a hol szemérmes, hol magamutogató Szent Margit szigetet. A sírnak készülő folyó szorongva ölelte át az utcákat, ahol vatikáni, svájci, svéd menlevéllel rendelkező, kiközösített emberek figyeltek a város felé közeledő ágyudörgés hangjaira. A táj már végsőkig közönyös volt.

Hamisított, hallatszott a menlevelekről az ítélet. Akinek a papirját eltépték, beállitották a folyó felé igyekvő sorba. Hová mehettek volna még? Volt,aki ki tudja kinek a könyörületéből megfagyott az éjszakában. A sor lassan araszolt a Duna felé. Az áldozatok – mindig hajnali öt óra volt – valószínütlenűl halk csobbanással, a történteket már természetesnek tartó arccal, megadóan dőltek a vízbe. Gyerekkorom legelején tartva, valószínütlen álomként éltem meg a történteket. Szemem Errol Flynt keresti, erre kell járnia, hogy véget vessen ennek a zagyvaságnak, megszoktuk tőle. A reggel gyanutlanul igyekezett magához térni, de a szürkület megnehezítette, hogy a mellettem álló lány arca felismerhető legyen. Huszas éveinek elején járhatott, fogta a kezem, s mint, aki erre a szerepre várt, szólt: ha ugrom, ugorj…

Aztán közel két hét csend. A lövöldözések hangja elnémult. Közel egy méteres ártatlan hó borította az utcákat, a Szent István parkot. Lenézve a hetedik emeletről, a Hollán Ernő hadmérnökről elnevezett utcán egy szovjet katona sétált. Egyedül. Olyannak tünt, mint, aki az Operett színház kelléktárából érkezett (piros, kék színek), zubbonyának jobb oldalán pisztoly, a másik oldalán kard. Az egyik karján vékony huzalból tekercs, a telefonvonalat építette ki. Újabb 24 órányi csend, majd harckocsik, dzsipek. És gulyáságyuk. Krumplileves, bab. Már le mertünk menni a térre. Egy magas, vékony főhadnagy szólt franciául, vegyék le a sárga csillagot. Döbbenten álltunk, senki sem mozdult. A másodszori felszólítás után, ordítva rohant az emberek között és tépte le a csillagokat. Három nap elteltével ment tovább. Addig a mi lakásunkba szállásolták be. A tiszti szolgája jött vele, háromszor a plafonba lőtt, megívott egy kulacs vodkát, majd átaludta a három napot. A tiszt mesélt, miközben félig már az éjszaka játszott az estével, patruj kiáltásokat lehetett hallani az utcáról. Elmondta, hogy egy kievi orvoscsalád tagja, és kérte áthelyezését, hogy amikor jönnek visszafelé találkozhasson a rokonaival, mert látni szerette volna a kertes házat, amelyben laktak. Az engedélyt megadták. Kiev. Már csak néhány száz méter a háztól. A ház. A szülőház. A kertben egy fa ágán felakasztva lógott édesanyja, édesapja, nővére. Egy fehér kutya, ővszerű barna folttal a nyaka körül, több lövéstől véresen a lépcső alján feküdt. Magyar tábori csendőrök lötték agyon és ők akasztottak. A Hollán Ernő hadtörténészről elnevezett utca szobájában tapintható volt a csend, a patruj kiáltások elhalkultak. Aztán tovább indult Berlin felé. Drukkoltam neki, hogy megérkezzen. Akkor már tudtam Mauthausenről, Auschwitzról, majd később a Gulágról, Recskről, de ezzel együtt és ettől függetlenül úgy éltem az életemet, hogy azon az 1945-ik évi januári napon felszabadultam. És most ne tegyen nekem senki szemrehányást, hogy nem szóltam bele a Jaltai Egyezmény megszövegezésébe.”

Most, 2005-ben valahogy én is így gondolom.

Az ország legjobb iskolái következnek, Horváth Mihály tér és Cukor utca. Előbbiből lett később a Fazekas, utóbbiból az Apáczai. Általánosban két meghatározó élményem volt, az egyik Lukin László, ő vitt be a Rádióba 1950 őszén, és egy egészségtan óra előtti szünet az igazgatói irodában, onnan vittek el, 1956 novemberének vége felé. Nem a Rádióba. Az Apáczaiban tanárok az életemet meghatározó emberek, kisebb részben néhány osztálytársam. A lányok kedvence, a nagydarab, felületes basszus hanguból, az ő késztetésükre akartam okos fiúvá válni. Ezt az átalakulást évtizedeken át jónak tartottam, ma már vannak kétségeim. Azért Bánhegyi, Hanák, Gyapay, Holics és Korenchy tanár urak, Váradi, Wirth, Julesz – köszönöm.

Mindig író akartam lenni

Azt kérdezed, felnőtté válás. Ezt az egyet pontosan tudom. 1956. október 23-án délután, Jóska, egy Mátyás téri cigánygyerek elkért a nagymamámtól, hogy mennénk kicsit sétálni. A nagymamám sok év után beletörődött, hogy az ő kékvérű unokájának a legrosszabb környék cigány- és proligyerekei a legjobb barátai. A Rádióhoz mentünk. Néhány nappal később ez a Jóska belökött a Harminckettesek szobra mögé, ő már nem ért mellém élve. Én húztam be oda azt, ami megmaradt belőle. A barátságról ennél többet nem tudhatok. A felnőtté válás kissé korábbi, még 23-a éjszakája, az a pillanat, amikor a Károlyi kertben először kellett eldöntenem, ki lő előbb. Én maradtam életben. Az összes többi a Gangok népe című kisregényemben, mire ez a cikk megjelenik, talán az is a könyvesboltokban lesz.

Író akartam lenni 18 éves korom óta. Még mindig nem vagyok az. Az íróság ugyanis nem foglalkozás, annak nem lehet kinevezni senkit, hiába írják be a személyibe, hiába írod a neved alá, íróvá a könyve által válik az ember. A fontos könyve által, amiről okos emberek mondják, hogy fontos könyv, olyan okos emberek, akik még nem is olvasták, de már tudják, hogy el kell olvasniok. És amikor elolvasták, bólíntanak, ezt tényleg el kellett olvasni. Az Iskola a határon ilyen könyv. Irónak Ottlik Gézát tartom. Meg Kertész Imrét a Sorstalanság óta. Írónak lenni így érdemes. Hogy elég azt mondani Ottlik Géza, és senki sem kérdezi mi a foglalkozása.

1969-ben a Televizióban ment egy darabom. Aznap este felhívott Várkonyi Zoltán, Latinovits és Ruttkai. Másnap Örkény István és müvészettőrténész professzorom, Vayer Lajos. Lényegében azóta nem írtam, azt a néhány apróságot, amivel még próbálkoztam, nem tartottam fontosnak. Ennyi nagy ember feltétlen hite az általam legalábbis bizonytalannak vélt tehetségemben megbénított, féltem, hogy nem tudok majd megfelelni. Egy vékony kötet és néhány novella „előzményével” 60 éves koromban kezdtem el írni. Na jó, kezdtem el újra. Kétséggeim annyit csökkentek, hogy a Gangok népét már le merném tenni Ottlik és Örkény elé, és nem nem nagyon szoronganék mit fognak mondani.

Rádiósnak születtem

Maradtam rádiós. Mindig is az voltam, 1950 óta, hogy először betettem lábamat az épületbe Lukin tanár urral énekkari tagként. Akkor még nem volt a Rádiónak gyerekkórusa. Onnan „kiöregedvén” az olasz szekcióban dolgoztam tovább, riportokat készítettem, híreket olvastam. Aztán a Krónika, jazzműsorok. Voltam dramaturg és rendező, a kereskedelmi leányvállalatunknál „lemezlovas”, minden, ami rádió.Voltam laboráns a filmgyárban, diszletező és zsinóros a Vígszinházban, taxisofőr egyetemista koromban, újságíró a Képes Újságnál és a Szabad Földnél. Zenekritikus az Esti Hírlapnál, operatőr a Televizióban, de közben állandóan, igazán csak rádiós. 1977 óta már csak rádiós. Kivéve azt a hat hónapot 1994-ben, amikor az elmúlt 15 év politikai mélypontján úgy rúgtak ki, hogy a lábamat sem tehettem be az épületbe. Meg ezt az eddigi két hónapot (lesz ez még több is), amit újabb „eltávolításom” óta töltök, a Rádíó történetének eddigi mélypontján.

Azt kérdezed, milyen tulajdonságok kellenek a rádióssághoz. Úgy kell születni. Rádiósnak. A többi már jön magától, ha elfogadod, hogy tanulni kell életed végéig. Akkor elmondhatod esetleg, hogy sejtesz valamit a rádiózásról. Tanulni mindenkitől lehet, erre akkor jöttem rá, amikor Szepesi György beküldött hozzám rádiós bojtárokat, mondván, ha tanulni akarnak rádióul, ott a helyük, ahol én járok, archivumban, studióban, adón, bárhol. Ettől úgy meghökkentem, hogy figyelni kezdtem a „tanítványaimat”. Érdekes mi mindenre jön rá az ember, tanítás közben.

Azt kérdezed azonos-e az ember önmagával a mikrofon mögött. Nem feltétlenűl. De ha nem, és ezen rajta kapok valakit, és rajtam múlik, többé nem teszi be a lábát a Rádióba. Hamis, hazug kukorékolás jön ki abból, aki el akarja játszani a rádióst. Azt is kérdezed: beavatkozni akarok vagy krónikásnak lenni. A mottóban, amit a cikk elejére szánsz minden benne van: tiszteletre méltónak tartom a krónikás munkáját, de nekem kevés, hogy egy fuldokló gyereket kimentsek, azt, amelyiket rám testált a sors.

Na jó, essünk túl rajta, beszéljünk arról, ami szerintem a Rádió történetének eddigi mélypontja. Nem szívesen teszem, ha egyelőre megváltunk is egymástól, az a fészkem, abba nem illik. De hát nem is a Rádióról van szó, hanem egy képtelen politikai helyzetről. Meg egy képtelen törvényről. A politika mindig legfontosabb teendőjének tartotta, hogy rátelepedjék a Rádióra. A világtörténelem egyik legbornírtabb törvénye, média törvénynek hívják, görcsösen el akarta kerülni a látszatot is: ezt a hagyományt folytatják, csak rafináltabb eszközökkel, minek következtében a látszatot nem sikerült ugyan elkerülni, sikerült viszont a kormányon lévő adminisztrációnak saját magát gúzsba kötnie. Kézivezérlés, az éppen nem aktuális tanok hirdetése, amely tanokból nekem például iszonyatosan elegem van, ellentétben a magát nemzetnek nevező rajongó amnéziások tömegével. Akik – ez persze a rajongásból és dicsőitésből következik – gyülölnek, hazaárulóznak.

Híthű csatlósok mindig voltak. Magától értetödőnek tartom a mai csatlósok viselkedését: az elöző rendszerben is hithűek voltak és rajongtak, bár mintha erre nem szívesen emlékeznének. Én sem teszek mást, mint amit az elöző rendszerben tettem, kinyílvánítom nemtetszésemet. A hithűek decemberben elvették a műsoromat és eltávolítottak a Rádióból, a magyarországi demokrácia, sajtó- és szólásszabadság jegyében. Nincsen ebben semmi meglepő, legfeljebb az, hogy megtehették. Erről jut eszembe a díjakhoz való viszonyom. E szempontból is sajátos nemzet vagyunk, itt nincs hely annak kifejtésére, miért, legyen elég a diagnózis. Egy díj odaítélése után a díjazott előbb gyanussá, majd ellenszenvessé válik, elég gyorsan eljut odáig, felejtsűk el az egészet. Lásd Kertész Imre Nobel-díja. Az én Pulitzeremet persze nem lehet az övével összehasonlítani, de kiszekirozásom a Rádióból azután lett elemi erejű. Jóllehet az intézmény semmi módon nem vette tudomásul, hogy Szepesi György után én voltam a második egyéni Pulitzer-díjas a Rádióban, azaz ünneplés helyetta agyonhallgatás, azért megtisztelő, hogy legalább az „eltüntetésem” vágya felerősödött. Különben örülök neki, mármint a Pulitzer-díjnak. Akkor tapasztaltam magamon hasonló, nehéz légzéssel és szempárásodással kombinált tüneteket, amikor a két fiam született. Az azért erősebb volt. A könyv, ami a Jó reggelt Európában elhangzott rádiós jegyzeteimre épül, ezekért kaptam a díjat, tavaly Karácsony napján jelent meg, Könyv, de nem olyan a címe, még nem fejtette ki hatását a csatlósok ingerküszöbére, azt most várom.

Mit parancsol, uram?

Kérek egy megfelelő rendszert

Beszéljünk másról. Azaz nem is annyira másról. Jó néhányszor elmondtam a jegyzeteimben is, azt a rendszert még nem találták ki, ami nekem megfelelne. Ilyenformán nincs semmi politikai irányultságom. Vannak taszító képződmények a pártokban. Vannak rokonszenves törekvések. Megfelelni a kapitalizmus, a piacgazdaság követelményeinek, és közben szerethetőnek maradni, önellentmondás. Az emberiség magát fejlettnek képzelő része felvúvalkodott és nagyképű, különféle protézéseivel a világ uraként pöffeszkedik. Ezeket a protéziseket, azaz autóját, a turmixgépét, meg a szobaszökőkutját úgy használja, mintha maga találta volna ki, és maga is készítette volna, holott az egész technikai civilizáció néhány tucat ember alkotása. A többi hettita harcos, akinek villamosa van. Az ember tizenkétezer éve alig változott. Most épp azt hiszi, a csúcson van, a kapitalizmus világa az elképzelhető világok legjobbika, ő pedig törzsfejlődés végállomása. Akkor is azt hitte, amikor Geiserich germán törzsei feldúlták Rómát, akkor is, amikor az inkvizició papjai máglyákat rakattak. Az emberiség egyelőre alkalmatlan arra, hogy emberi módon viselkedjék, és ennek az emberiségnek része a XXI. század kulturáját meghatározó két réteg, a pénzvilág és a kivánságait teljesítő politikus hagyja, hogy bizonyos, az emberi fajhoz tartozónak látszó egyedek repülőgépeket csináljanak és regényeket írjanak, mert e tevékenységek egyelőre nem veszélyeztetik az uralmát. Reményt keltő, hogy a cápa évmilliók óta ugyanolyan, mi viszont fejlődtünk, megtanultunk például beszélni. És e képességünket nem kizárólag hadüzenetek fogalmazására használtuk. Írók, költők, festők, szobrászok, építészek, zeneszerzők és tudósok kiolthatatlan alkotási vágya igazolja, hogy az emberi faj nem öngyilkos képződmény. A műsoraimból a hallgatók azt a következtetést vonták le, hogy én fenemód értek a zenéhez, irodalomhoz, meg mindenféle művészetekhez. Van róla papírom, ez igaz. De hát valójában csak arról van szó, hogy amióta élek, alázatosan csodálkozom az emberi alkotás erején, ami képes elsöpörni, vagy helyrehozni mindent, ami az emberi faj természetéből, pusztítási ösztönéből fakad. Ha keserű ízt érzek a szájamban, Mozartot hallgatok. Vagy Modern Jazz Quartetet. Esetleg Bill Haleyt, Norah Jonest, Leonard Cohent. Dosztojevszkijt olvasok, esetleg Chandlert, Rejtőt. Nem értek hozzájuk, csak azt hiszem értem őket.

Az egész rádiós pályafutásomat, meg a többi játékomat, négy szóval tudom leírni. Most tanultam ezt a négy szót, így egymásután illesztve, Erdélyi Istvántól, aki számomra megmagyarázhatatlan módon rendész a Rádióban. Amit tenni próbálok évtizedek óta, és próbálom, amig élek, nem több és nem kevesebb, mint ez: „Egy embernek, egy másiktól”. Ezt akkor adta „cserébe”, amikor a könyvemet dedikáltam neki .

Az előbb említett könyvből, néhány mondat.

„Zsidó, cigány, homokos, néger és ferdeszemű a megvetés tárgya. Albert Einstein, Toki Horváth Gyula, Michelangelo Buonarotti, Soyinka és Lao Ce nem érhet föl az utcán artikulátlan hangon üvöltöző polgár nagyszerűségének csúcsaira… Egy bizonyos koron felül az ember eljut abba a szellemi állapotba, hogy jól elkülöníthető fogalmakat meg tud különböztetni egymástól. Szeretetet és gyűlöletet, építést és rombolást, kicsit szorongva mondom ki, jót és rosszat. Megérti Rómeót és Juliát, meg is könnyezi talán, együtt énekli a Casablancában Viktor Lászlóval a Marseillese-t, és drukkol, hogy a Conrad Veidt által játszott Strasser őrnagy ne érjen ki idejében a repülőtérre, aztán bejön a Rádióba és megvetően „lezsidózza” Kertész Imrét. Próbálom megérteni, hogyan tud elmosni minden, könyvekből mindenki számára könnyedén kigyűjthető értékítéletet, az elemi erejű vicsorgó gyűlölet. Mi lehet erősebb a tudásnál, az ismeretek halmazánál? Attól tartok, nincs más magyarázat mint a félelem. Albert Einsteintől, Toki Horváth Gyulától, Michelangelo Buanarottitól, Soyinkától, Lao Ce-től. Bármitől, ami más. Félelem a szeretettől, a megbocsátásra való képességtől, a jótól, a türelmestől. Az embertől.”

Ami kell. A valódi szavak. „A fohász, a könyörgés szavai. Szavak az Ómagyar Mária Siralomban, kőbe zárva Michelangelo Pietájában, zenei hangokba öntve Haydn muzsikájában, táblára festve Mantegna Krisztusában. Könyörgünk ezer évek óta, hogy ne üvölts, ne bánts, ne üss, ne lőjj, mert nekünk csak szavaink vannak és a szavak nem védekezésre valók. Hanem teremtésre. Tanításra, mesére, játékra, örvendezésre, hogy megszülettünk és ezáltal lehetőséget és jogot nyertünk arra, hogy benépesítsük a Földet mindenfélével, amit nem Isten akaratára, hanem, a saját képünkre alkotunk.” Ami a belső, és külső szépséghez tartozik, tenném hozzá.

László György

CopyRight Népszava