Forrás: ÉS

KOLTAI TAMÁS

Van okunk félni

Színház

Múzeumi terem, minisztérium vagy vállalati székház előcsarnoka is lehet az az elegáns aula, ahol Shakespeare Julius Caesarja játszódik a kaposvári Csiky Gergely Színházban. Kettős biztonsági üvegajtó, lift, a falakon szemmagasságban körbefutó római fríz – dizájn vagy lakhely? Mindegy, a klasszicizálás csak jelzés lehet abban a (poszt)modern politikai drámában, aminek a darabot ma olvassuk. A fríz márványába vésett neveket – a halottakét és az árulónak nyilvánítottakét – a polgárháborúban kátránnyal lefestik, kitördelik, amiből rájövünk, hogy nem is márvány az, csak „díszlet”. Később új neveket rakhatnak a helyükre. Ahogy az előadás elején a vasfüggönyre mázolt „Ave Caesar” feliratban is Octavius kerül majd a Caesar helyére – nem ez az első névcsere, látszik a maszatoláson -, s a név tulajdonosa a befejező „bulin” a babért is a fejére teszi, mint aki előre tudja, hogy Augustus császár lesz belőle.

Khell Zsolt díszlete elárulja, hogy a történelem csak díszlet a politikai generációk cseréjéhez, Rusznyák Gábor rendezése pedig arról szól, hogy az egyik garnitúra lényegében olyan, mint a másik. Selten kommt”was Bessres nach. Ami nem hangzik valami shakespeare-ien, de attól még igaz. A játék kezdetén a politikai osztály zártkörű „Lupercalia-ünnepe” egy vállalati rendezvény képét ölti, szerencsesütivel, italt hordó pincérekkel, a műsorszolgáltató kft. közepes minőségű görlcsapatával. A haza nagyjai és hölgyeik elegáns estélyiben. Zene, tánc, lötyögés, liftezés. A többség feketében, az intellektuális piperkőc Caesar (Kovács Zsolt) fehérben. (Jelmez: Ignatovity Krisztina.) A házigazdának látszó Brutus (Znamenák István) időnként magához ragadja a műsorközlő szerepét. A pihentetett kihangosító besípol, azt a gyanút keltve, hogy valahol lehallgató működik, amit a bejárati ajtón kívül két smasszerszerű tribunus (Serf Egyed és Hornung Gábor) megjelenése is alátámaszt. Hasonló ikonográfiával jelzik ma számos helyen a klasszikus művek kiváltságosainak exkluzív környezetét, Valló Péter III. Richárdjának fekete limuzinjaitól Jürgen Flimmnek a Gibichungok üveg irodaházában autogramot osztogató playboy bayreuthi Siegfriedjéig. Rusznyáknál Brutus a Caesar elleni merénylet előestéjén összeüt egy kis vacsorát a házába érkező összeesküvőknek, akik a haza üdvén fáradva egyúttal gyomorsavukat is lecsillapítják. A házigazda megfőzőcskézteti patrióta társait. Ez az „ügy” szándékos kisebbítése, miként az is, hogy valaki kikéredzkedik, mert meg kell pisiltetnie magával hozott kislányát – nyilván aznap nem ért rá a babysitter. A hétköznapiság a nagypolitika képviselőiről alkotott mai képet vetíti rá Shakespeare-re. A végzetes reggelen Calpurnia (Varga Zsuzsa) táskarádiót hallgat a reggelizőasztal mellett, Caesar újságot olvas, majd latolgatja, hogy ha nem megy be a szenátusba – kvázi a munkahelyére, láttunk már ilyet -, milyen kifogás hat a legjobban. Kovács Zsolt a nagynevű politikus emberi kisszerűségét fölényes iróniával közvetíti – ez az előadás magasan legjobb jelenete, mert fölfedi a személyiséget. Ha a politikusok ilyenek, csakugyan „van okunk félni”, miként egyikük mondja (noha távolról sem ebben az összefüggésben) az Eörsi István által költőiesített Illés László-fordítás szavaival. Ehhez a jelenethez képest Caesar látványos összeszurkálása, az áldozat önvédelmi forgása a fém szemeteshengerrel, beszorítása a liftbe és gyilkosainak véres bemosakodása csak ügyesen megcsinált színpadi attrakció.

A dráma retorikai csúcspontjának kezelése mutatja az előadás problémáit. Rusznyák Brutus és Antonius beszédét a vasfüggöny elé és mikrofonállvány mögé rendezi, vagyis létrehozza azt az elfogadott színpadi helyzetet, hogy a hallgatóság mi, nézők vagyunk. Manapság, amikor a politikusok politizálása beszédekből áll, amelyek maguk is elsősorban színjátékok, színészi teljesítmények, tartalmuk (ha van) úgyszólván lényegtelen az előadásmód populista rafinériájához, térbeli koreográfiájához, kidolgozott hatásvadászatához képest, hatalmas lehetőség egy ilyen beszédszituáció. Shakespeare mindent tudott a szónoklás lélektanáról, Antonius beszédének retorikai fölépítése tökéletes, beleértve, hogy hol és mikor kell lejönnie „a nép közé”. Ez nem oldható meg egy kicsiny süllyesztővel, sem a hangszórón bejátszott lanyha tömegmorajjal. Az előadásban nincs különbség Brutus „becsületes” szónoklata és Antonius zseniális demagógiája között; Kocsis Pál Antoniusát hallva nemhogy polgárháborúzni nem indulok fölgerjedten az új hatalom ellen, hanem hazamegyek aludni, föltéve, ha nem aludtam ki magam már a beszéd közben. A bukaresti Bulandra Színház Alexandru Darie rendezte Julius Caesarjában a két ellenséges asszony, Caesar friss özvegye és Brutus felesége sustorgott meghitten a ravatal tövében, időn és téren kívül, egymás mellett ücsörögve, oda sem figyelve a szónok Brutusra, aki időnként visszakacsintott a népnek láthatatlan Antoniusra. Ez a jelenet – akár az egykori híres, külföldi dokumentumfilm, amely hátulról mutatta a tribünt és az oda érkezőket egy pesti május elsején a Hősök terén, vagy nemrég a holokauszt-napon az észre nem vett kamerába nyegléskedő ifjú senkiházi – többet elmond a politikusok hazugságáról, mint a látványos attrakciók sora.

A kaposvári előadás teátrális sablonokat és ellensablonokat mond föl a politikai köz- és magánéletről. Brutus és Portia (Gubás Gabi) házassága ellensablon; aggódó, meghitt szeretet helyett megromlott kapcsolat, anélkül, hogy a marakodás fizikai jelei mögött emberi arcukat is látnánk. Brutus és Cassius (Kelemen József) ambivalens barátsága, erkölcsi elveik, morális habitusuk különbsége belevész a mögöttük lévő katonai bázis – füst, bunkerépítés, géppisztolysorozat, hadszíntér – effektjeibe. Hatásos a mindent fölkavaró szél, amikor Cinnát, a költőt (Szula László) fölakasztják, mert összetévesztik az azonos nevű politikussal, de az irracionális tömegterror őrülete, amit Shakespeare itt ábrázol – Cinnát széttépik, Peter Stein egyszer meg is csinálta így -, teljesen elsikkad. Pedig Rusznyáknak kiváló érzéke van az irracionális látomásokhoz, a Brutus vízióiban a színpad különböző pontjain megjelenő hófehér Caeasar-alak – a halott Portia is föltűnik a liftben, a „Gyere, ülj kedves mellém”-et énekli – képileg rendkívül markáns, még ha egy belógatva vándorló jókora bőgőtok fölrobbanásával kell is elvonni a figyelmet az alvó katonába vizionált álomfigura színészcseréjéről. A képi szürrealizmus egyébként sem idegen a rendezőtől, az előadás mindkét részében van egy-egy jobbról balra, majd balról jobbra horizontálisan elvonuló, kísértetiesen néma, szimbolikus figurákból álló hófehér álommenet, amolyan végtelenül lelassított, szorongásos halálmementó vagy moralitás-pantomim, ami kétségkívül nagyon esztétikus, noha nélkülözhetetlen funkciójára nem bírtam rájönni.

A végén bunkerba (vagy kemencébe?) vonszolják a szürke szemeteszsákba burkolt halottakat, és szállongó pernyeeső közepette – a Koldusopera angolul szóló Moritat-songjára – fehér trikós lányok Octavius (Gula Péter), a jövő embere jelenlétében sóval (?) hintik be a puszta földet, majd viháncoló bulihangulatra váltva egymást is. A világüzenet abszolúte érthető, de nem pótolja azt a színházat, amely iránt a benne lévő emberek keltik föl az érdeklődést.

(Shakespeare: Julius Caesar – Kaposvár)