Forrás: ÉS

Ungvári Tamás

Új „Kulturkampf”

A jelenségnek nevet csupán Bismarck korában adtak, de a reformáció óta ott kísértett Európában a „Kulturkampf”, azaz a kultúra pástján megvívott belháború. Felesleges immár azon aggódni, hogy a kultúra politikává iszaposodik. A modern politika mozgósítási eszközei kulturális természetűek. Hitek, balítéletek, elfogultságok, ízlések és pofonok erőteljesebben befolyásolják a tömegeket, mint a direkt pártprogramok.

Egy képviselő nyakkendője vagy éppen kigombolt fehér inge – politikai hitvallás. Elmúltak ugyan a szép idők, mikor Veres Péter csizmában miniszterkedett, mások meg a fordulat után Bocskait öltöttek. Ezek látszatra külsőségek, de csupán azért, mert olyan kicsiny a tét, amilyen kicsi az ország. A kicsinységet azonban ellensúlyozza, hogy ott, ahol nemzetek túléléséről, anyanyelvük megőrzéséről, vagy az országos felemelkedésről van szó, a tét számokban nem kifejezhető. Ott – nálunk – a politikának mindegyik oldalán érzelmi súlyfelesleg irányítja a vonzásokat és választásokat.

Ha a fenti okfejtés igaz, akkor ennek fényében hihetetlenül gyermekesnek rémlik minden olyan teória, amelyik arról füstölgött nemrégiben, hogy Tony Blair után a karizmatikus vezetőket dobja fel a politika. Itt van a fiatal miniszterelnök, itt az ellenzék még mindig fiatal, bár korosodó vezére – melyik az igazi legény a gáton?

Mindez nem az Operettszínházban vitatódott a bonvivánt kereső szereposztásnál, hanem a publicisztikák egész sorában. A miniszterelnöki funkció jelentősen különbözik az ellenzéki vezérségtől, így a személyes tulajdonságok összevetése provokatív és értelmetlen. Melyik a jobb futballista, a csatár vagy a kapus?

Az ilyen összevetés közönséges bulvár, értelmiségi elmegyakorlattá feltupírozott csacskaság. Ahogyan egykoron a bécsi Karl Kraus mondta az ilyesmire: kopasz fejet dauerolnak. Elmaszatolják a valóságos különbségeket, személyes képességekké egyszerűsítik le az eltérő felfogásokat és stratégiákat. Ezenközben folyik a „Kulturkampf”, amelyikbe beletartozik a nemzeti valuta váltóértékéről vallott felfogás, az ügyészség feladatának kijelölése, a Legfelsőbb Bíróság intézkedéseinek sora, az államelnök mint szimbólum stb.

Vigasztalásul: így van ez a világ többi fertályán is. Az érzelmi politizálás kulturális szimbólumokba öltözött, abban fejezi ki magát.

*

A legutóbbi amerikai választások konzervatív elnököt juttattak be a Fehér Házba, holott a Népszabadságnak nyilatkozó jelentős amerikai politológus bizonyosra vette, hogy ez nem történhet meg.

Hogyan is vehette biztosra? A magyarázat: Kulturkampf, önbeteljesítő jóslatok mantrájával.

A szavazófülkékből kilépők között végzett közvélemény-kutatás szerint a többséget azok a szavazók hozták, akik valaminő „érték” sugallatára választották a konzervatív pártot.

Zavarba jöttek persze, amikor az érték mibenlétéről faggatták őket. Az ilyen „értékek” sokfélék. Biztonságosabb a félig-meddig szekuralizált vallásosság mentén maradni, amelyik óvatosan kezeli az abortuszhoz fűződő asszonyi jogot, elítéli az orvosi segítséggel választott halált. A választók a saját berögzült kulturális kódjaikra szavaztak. A beidegzéseik idegpályáin. Nem szeretem a háborút, de ha már a csapataink harcban állanak, nem vonhatom meg tőlük a támogatásomat, s ehhez hasonló érvek igénybevételével.

Saját kulturális kódjaiknak oltárán az emberek az érdekeiket is feláldozzák. A józan ész azt sugallta volna, hogy minden idők legnagyobb államháztartási hiányának esetében az emberek az ellenzéknek adjanak esélyt. A magas benzinár és a zuhanó nemzeti valuta kiélesíti az emberek veszélyérzetét.

A politika azonban egyre kevéssé érvényesül a valóság terében. Szimbolikus mezőben őrlődik, ahol a saját beidegzések, hitek és ideológiák mentén alakulnak szekértáborok, szavazók. A harc, hirdették, az ingadozó szavazókért folyik. Esküdöznek a politológusok, hogy a típus létezik. Holott ez kevéssé valószínű. A szavazópolgárok egy része úgy tesz, mintha nem tudná jó előre, kire adja a voksát. Vagy úgy, mint a nikotinista, aki leszokna a dohányzásról, de a választás napján adja fel a küzdelmet, és rágyújt.

A konzervatívok egyik kódja harmonikusan illeszkedett a másikhoz, amolyan „feeling”-gé olvadt össze. Templomba járunk, haza és család, a nemzetbiztonság, amelyet az azonos neműek szerelme és a terrorizmus egyképpen fenyeget.

Nehezebb volt meghatározni a liberális oldalt. Már csak azért is, mert a liberálisoknak korlátozott számban álltak rendelkezésére a tömegkommunikáció eszközei. Nem volt tévécsatornájuk, napilapjuk, jelöltjük balga stratégiával a veterán katonát játszotta, miközben a jelenleg folyó háborúról kétértelműen nyilatkozott.

A konzervatívok azzal vádolják a liberálisokat, hogy azok túlsúlyra jutottak a sajtóban. Ez persze rokon rágalom azzal, hogy a zsidóság világhatalomra törekszik. Aki pedig látott eleven liberális újságírót, tudja jól, hogy a létező kulturális harcot elsőnek ő tagadja, hiszen ő független, s tüstént megszólaltatja az ellent. Egy politikai mérkőzésben a biztos bukás záloga a liberálisnak mondott sajtó lojalitására számítani.

A kopók a nyakunkba lihegnek. A liberális főhatalmat Amerikában az állítólagos „Hollywood” gyakorolja. Ebben annyi az igazság, hogy a kulturális kódok egyikét-másikát Hollywood találta ki s terjesztette, mióta a Felvidékről odaszármazott kesztyűkészítők és magyar vicc-meisterek megajándékozták Kaliforniát a végtelen prérikkel, a cowboyokkal, musztángokkal, a pisztollyal kezelhető igazságosztással.

A mai Hollywood persze halvány mása a réginek. A filmipar fővonala immár nem kitalál, hanem alkalmazkodik. A idei Oscar-díjra benevezett filmek túlnyomó többsége konformista, kiszivattyúzott levegőben a steril szórakoztatatást szolgálja. A forgatókönyveket libazsírral írták, reklámklipként fotózták, melodrámaként játszották. A nagy pénzen, hatalmas költséggel készült filmek között csak egy-kettő kérdőjelezi meg az amerikai álmot, amely szerint minden mindig OK.

Az Oscar-díj osztása előtt a jobboldal váratlanul össztüzet zúdított Hollywood egyik állócsillagára, Clint Eastwoodra. Az egész ügy egy Eastwood által játszott spagetti-westernre hasonlítana, csakhogy itt igazi vér folyik.

Eastwood pályája során republikánus polgármesterként szolgált, legutóbbi filmjei azonban társadalomkritikus hangvételűek, s így sértik ama konzervatív konszenzust, hogy a problémákról hallgatunk, nem beszélünk. A Millió dolláros bébi című Clint Eastwood-filmben a cselekmény során felvetődik az önkéntes, választott halál gondolata. Nem tudjuk meg a filmből, csakugyan végbevitték-e az elhatározást – ám a jobboldal csahosainak ennyi elég volt. Erkölcsileg elfogadhatatlan, üvöltötték meganynyi rádióállomáson, úgy, hogy ahhoz képest a magyarországi Vasárnapi újság cserkészgyűlés.

Clint Eastwood, aligha tudatosan, tabut tört. Önkéntes halálról, a kábítószer élvezetéről csak a bírósági hírekben szabad olvasni. Az egyik államban legális ugyan az eutanázia, ám ezt a legfelsőbb szövetségi bíróság most próbálja kijátszani azzal, hogy az orvos által adagolt méreg a kábítószer-tilalom alá esik.

Az Eastwood-ügyben két dolog figyelemre méltó. Az egyik ugyan, s ezt a New York Times megerősítette -, hogy papok és rabbik fogtak össze teljes egyetértésben az állítólagosan közmegegyezéses erkölcsi kódex védelmében. A másik, hogy a film támadói a díjra szavazó több ezer szakmabelit próbálta megfélemlíteni.

Vasárnap este óta tudjuk, hogy a filmipar megvédte magát a jobboldali támadással szemben. Clint Eastwood elsöprő győzelmet aratott.

*

A filmipart mégis megóvja a tét. A szenteltvíz és a bugyelláris között az utóbbi győzhet csupán. Az egyetemekre nehezedő nyomás esetében azonban még veszélyesebb a rendszerkritika. Arra még az egyetemi arisztokráciának sincs jogosítványa.

Lawrence H. Summers kiváló közgazdászként egykoron Clinton elnök pénzügyminisztere volt. Jelenleg a Harvard egyetemének feje, ami korántsem bukás, inkább emelkedés. Harvarddal presztízsben kevés egyetem vetekedhet, miként az anyagi javak tekintetében sem.

Ez a nagyfőnök egy tudományos ülésszakot nyitott meg, s vitaindítójában, meglehet, frivol könnyedséggel állapította meg azt a tényt, hogy a természettudományokban kevesebb asszony viszi sokra a férfiakhoz képest. Mi lehet az oka, füstölgött válogatott közönsége előtt az elnök, csak nem a sok házimunka?

A szabadon előadott szövegből azt sejtették egyesek, hogy az elnök a nők biológiai alacsonyrendűségére célzott. Egy neves tudós asszony fizikai rosszullétről panaszkodva elhagyta a termet. Az oktatás megállt, a bizottságok vitatkoznak, diákok vonulnak fel a „Mongyon le!” táblákkal. Az elnöknek, ha szabad jósolni, vérét veszik. A hétköznapi élet megélhetési harcát darwini átkötéssel „Kulturkampf”-fá fordítja át a közélet. Ritka kegyetlenség minden alkalom azonnali megragadása a jogszerűségbe burkolt támadásra. Politikában még lehet hibázni. A „Kulturkampf” iszapjában ez nem megengedett.

Az elnök minden tisztázó megnyilatkozása visszájára fordult. A vesztes itt csak az a tudományos élet lehet, amelyik elfeledett kérdezni.

*

A tabuvédők előretörtek. Az üvöltő szélsőségesek persze nem árulják el – például Eastwood esetében -, mi az igazi bajuk az elvetemült Hollywooddal. Elsőként s legfőképpen az, hogy Mel Gibson joggal vitatott Jézus-filmje elsikkadt a jelölések között, és csupán a legjobb sminknek kijáró díjra jelölték. A maszkmester külön elismerést érdemel, mert ilyen szépen kitömött, húsos zsidó orrokat ritkán lehet látni, ahogyan ismét csak a New York Times írta.

A valóságos erkölcsi világképpel élő ember nem szívesen üvölt farkas módra, miként ellenfelei, de egy hajszállal kevesebbet hangsúlyozza saját elfogulatlanságát. Már csak azért is, mert a „meghallgatom a másik felet” magatartását az „én mondom ki a végső igazat” értelmiségi gőgje motiválja.

Egy szélsőségességéről hírhedt magyarországi rádióműsor szerkesztőjét megkérdezték a minap, hogy a népszerű napilap brüsszeli tudósítója miért hirdetheti antiszemita nézeteit a közszolgálatiban. Oh, mondta ártatlanul a szerkesztő, ezekben a szövegekben ő nem fedezett fel ilyesmit. Azt meg egyenesen felháborítónak tartotta, hogy műsorát az amerikai diplomácia holmi listára tette. A bájos kultúrharcos ezenközben többször ismételte, hogy nem lesz itt szélsőség, amíg én itt vagyok. Oh, a Nárcisz. Fizetését ugyan a mai ellenzéktől reánk hagyományozott elnök asszonytól kapja, de jogosítványát mindazoktól, akik komolyan érdeklődnek nála az elfogulatlanság titkáról.

Jogtalanul lett nemzetközi botránykővé egy kis magyar rádióműsor. Apróság, mondhatnánk, de a közélet már csak ilyen árulkodó apróságoktól szennyeződik.

Illegeti magát a baloldal, hogy Voltaire szellemében vérét ontja azért, hogy ellenfele is elmondhassa az igazát.

A baj az, hogy ezt és így Voltaire sose mondta. S a kérdés az, hol mondhatja el igazát az ellenfél. A köz által fenntartott orgánumokban soha. A nyilvános környezetszennyezés ellen még „Kulturkampf”-ot is érdemes vállalni.