Forrás: Erec

Garai Dóra Roberta egy kedves, nyitott, temperamentumos lány, 18. évének minden bájával felszerelkezve. Dóra féléve kinn tanul Izraelben, s így telve van élményekkel. Nem csoda, hogy amikor leülünk beszélgetni, rögtön dőlni kezdett belőle a szó, szinte nem is kellett kérdeznem.

– Kezdjük mindjárt az elején! Egyáltalán hogyan merült fel, hogy Izraelbe menj tanulni?

– Több oka is van ennek. Én régész akarok lenni, és fel is vettek itthon az ELTÉ-re Asszírológiára és Egyiptológiára. De tanulmányaim szempontjából Izrael sokkal izgalmasabb hely. Eleve, hogy ott van a helyszín. Félóra buszozással ott lehetsz. Másrészt nekem nagyon fontos a héber, mert annak ismeretében sokkal könnyebben boldogulok majd más sémi nyelvekkel. Harmadrészt gondolkoztunk a szüleimmel, hogy esetleg Amerikába megyek, de azért Izrael mégis közelebb van. Aztán persze az sem volt mindegy, hogy az állam itt fizeti az első három tanévet, így nem kell dollárezreket kifizetni. Arról nem is beszélve, hogy a Jeruzsálemi Héber Egyetemről könnyebben lesz világhírű régész az ember.

– Vagyis Te világhírű régész akarsz lenni? – lepődök meg.

– Hát persze! – bukik ki belőle utánozhatatlan hangsúllyal, szinte felkiáltva.

– Hat, őőő, azért egy kicsit előreszaladtunk, – nyögöm ki enyhe késéssel – Tehát amikor elhatározásra jutottál, hogyan kezdtél hozzá a dologhoz?

– Bejöttünk a Szochnutba jelentkezni, tényleg, azt feltétlenül írd bele, hogy Meir (Meir Beck, a Szochnut magyarországi alija küldöttje) nagyon kedves és segítőkész, volt.

– Rendben. Honnan tudtad egyáltalán, hogy van a Szochnut?

– Hát, azt mindenki tudja!

– Aha, értem. És aztán mi történt?

– Az igazat megvallva, miután minden elintéződött, akkor úgy két héttel indulás előtt egy kicsit megijedtem. Azért egy 18 éves lánynak kimenni egy másik országba az nem látszott olyan egyszerűnek. Hogy egyáltalán hogy fogok lakni, főzni, mosni magamra, és így tovább, ezek a hétköznapi dolgok. Jó, hogy önálló életet kezd az ember, de azért ez így mégsem ugyanaz, mintha n szomszéd utcába költöznél. De akkor anyám nagyon határozottan mondta, hogy ha most már elkezdtem, akkor már csináljam végig,

– És apád mit szólt ehhez?

– Ő azt mondta, hogy bárhogyan is döntök, azt ő tiszteletben tartja. Persze valójában azt szerette volna, ha itt maradok vele.

– Hát, ezt el tudom képzelni – gondolom magamban. – Tudod, hogy mindig én kisérem ki az alijázókat a repülőtérre, és azt átélem, hogy itt búcsúzáskor mi történik. De azt már nem, hogy mi történik, amikor megérkeznek Izraelbe.

– Amikor leszállt a repülőgép, akkor van egy lány valamilyen kinti egyesülettől. Ez is olyan nagyszerű! Képzeld el, hogy megérkezel egy vadidegen országba, és akkor ott vár valaki, aki törődik veled, aki segít neked. Ez is olyan zsidós dolog, hogy a zsidók összetartanak, meg segítik egymást. Aztán fel kell menni egy irodába, ott aláírni papírokat, aztán bedugnak egy taxiba.

– És amikor megérkeztél az egyetemre?

– Ott meg egy másik lány várt, aki régebben volt ott egyetemista.

– Rendben, hol laksz?

– Kollégiumban, de ez nem valami jó. Azt kell tudni, hogy a Har Hacofimon, az Egyetemnél két kolesz van, az egyik a Reznik, a másik meg az Idensohn. Na most, a Reznik elég lehangoló, nagyon ki-csik a szobák, és benn csak egy csap van, a fürdő meg a wc a folyosón. Ketten laknak egy szobában. A másik koliban az amerikaiak laknak, akik egyéves programra jönnek, de oda egyszerűen senki nem tud átkerülni

– És te kivel laktál?

– Eleinte szerencsére elég sokáig egyedül laktam, most egy argentin lány, Tamar a szobatársam, de nagyon aranyos. Kezdetben úgy gondoltam, hogy a második félévre majd eljövök a koliból, de min-den ott van helyben, a társaság, minden, hogy most már inkább mégis maradok.

– Értem. És hogyan derül ki, hogy mi hol van, mi lesz az órarended, stb?

– Mindenkinek, van egy személyes segítője, az enyém André Hini, egy olasz nő.

– Kicsoda?

– Leírjam?

– Köszi. {Leírja.) És mit tanulsz?

– Először kezdődött a kéthónapos nyári ulpánnal. Hű, az csupa party volt! Reggel nyolctól délután egyig tanultunk, nagyon intenzíven hébert. Nekem angolt nem kellett, mert én jól tudok, és rögtön a maximális szintet értem el a szintfelmérőn. A két hónap alatt héberből az első (alef) szintig jutottam. A nyelvtudás hat szintre van osztva, és meg van határozva, hogy milyen tanulási programra mi a minimum szint, amivel rendelkezni kell.

– És hányan voltatok?

– Olyan tizenöt-húszan egy csoportban, összesen olyan 150-200 ember,

– És a csoporttársaid honnan valók voltak?

– Franciák, amerikaiak, dél-amerikaiak, ja és az arabok.

– Arabok??? És milyen volt a viszony velük?

– Nem valami jó.

– Miért, volt valami konfliktus velük?

– Igen, volt például egy olyan eset, hogy zsidó jelképeket kellett mondani. Tudod, a nyelvtanuláshoz hozzátartozik a zsidó kultúra megismerése is. Szóval, az egyik gúnyolódott, hogy „nem is tudom, talán a Dávid csillag?”. De mondjuk ez még a legkevesebb volt, de amikor a holokauszton kezdtek el szórakozni, akkor már szóltam nekik, hogy ezt azonnal hagyják abba. Egyébként úgy van, hogy az osztálytermek a másodikon vannak, a büfé meg az elsőn. De az arabok nem jönnek le a szünetben a büfébe, nehogy egyszerre legyenek ott a zsidókkal, inkább óra alatt mennek le. Meg Ramadankor le kellett éjszaka szólni, hogy kicsit fogják már vissza magukat, mert nagyon hangosak voltak.

A franciák nagyon utálják az arabokat – gondolom nem ok nélkül. De egész Franciaországot is, olyan erős ott most az antiszemitizmus. Általában azért minden diák igyekszik hazautazni, hiszen ott vannak a rokonok meg minden, de a franciák csak haza ugranak egy hétre, és már jönnek is vissza. Annyira nem szeretnek ott lenni. Azért engem egy kicsit meglepett, hogy kimegyek Izraelbe, egy zsidó fiatal, és akkor arabokkal tanulok együtt. Én nagyon büszke vagyok arra, hogy zsidó fiatalként Izraelben élek. Az egész más, mint itt, Magyarországon. Itt csak egy szűk réteg a zsidóság, ott egy egész ország. Arról nem is beszélve, hogy itt nagyon nehéz zsidó életvitelt folytatni, a szombatot megtartani. A kóserság megtartása meg egyenesen kínszenvedés. Szerintem minden zsidónak ott kel-lene élni.

– És tanulás után, meg hétvégén mit csináltál, hogy találtál barátokat?

– Az egyetem mellett van egy „Program Center” nevű iroda, ahol mindenféle szabadidős program szervezésével foglalkoznak. Kirándulásokra, nagyon érdekes előadásokra lehet elmenni, meg hétvé-gére családokhoz. Ez is olyan nagyon izraeli dolog. Képzeld el, hogy péntek délután összejön egy társaság, aztán egyszer csak behívnak egy családhoz, és ott vacsorázol. Vadidegenek. Képzeld el ezt itt Pesten! Én egy csomó ismerőst, barátot szereztem már így. Van például egy Cohen nevű milliomos, és őhozzájuk sokan járnak. Én voltam már többször is, a fiával egész jóban vagyok.

– Ők vallásosak?

– Igen, ez a vallásból fakad, hogy segítsünk másokat. Én azután egyáltalán nem vagyok vallásos, egy csöppet sem, de a hagyományt tisztelem, és felvettem a szombati ritmust. Ez nagyon jó, hogy itt Jeruzsálemben szombaton megáll az élet. Az emberek egy-szerűen leállnak a pörgéssel, és a családdal vannak. Ezért ilyen nyugodtak. Persze ez csak Jeruzsálemben van így. Ez egy vallásos hely. A hétvégéket előre meg kell szervezni: eleinte azt hittem, hogy majd szombaton felhívok valakit, de hamar rájöttem, hogy nem veszik fel a telefont, így előre kitaláljuk, hogy hova megyünk, mikor megy a busz és így tovább.

– És hogy jöttök haza?

– Ott alszunk!

– Aha. És hétköznap?

– Party, Elindulunk egy páran, vagy a Ben Yehuda vagy az Emek Rafaim környékére. Van egy csomó kávézó, szórakozóhely. Összefutunk ismerősökkel.

– Értem. Vissza a tanuláshoz! A nyári ulpán után hogy folytatódott az életed?

– Akkor elkezdődik a mechiná, az előkészítő év. Folytattuk a héber-tanulást, heti négy alkalommal. Aztán van a matek. Kétféle irány van a mechinán, a reál, meg a humán. A reálon több a matek, a humánon kevesebb. De ez héberül van, kell hozzá a megfelelő szintű vizsga. Volt egy olasz srác, akinek nem lett jó a nyári ulpán vizsgája, úgyhogy ő egyáltalán nem kezdhette el a mechinát. – Neked hogy ment?

– Nekem jól sikerültek a dolgok általában, a legrosszabb eredményem 91% lett.

– Milyen tárgyak vannak még?

– A legfőbb a töri volt, mert ennek keretében tettünk egy csomó ki-rándulást, úgyhogy már egész jól megismertem Izraelt. Képzeld el, hogy például a második szentély korabeli zsidóságról tanulunk, és akkor elutazunk az első zsinagógához. Van még ezen kívül az angol, de mivel nekem meg van a vizsgám, oda nekem nem kell járni. Azután lehetett még választani más idegen nyelveket, úgyhogy én bejártam franciára, mert egy marokkói nő gyönyörűen beszélt fran-ciául. Ez általában jellemző: a tanárok nagyon profik, és mivel a zsidók az egész világról mennek oda, a nyelveket anyanyelvűek tanítják. Én már tudtam franciául, mert itthon tanultam, most meg már kitűnően beszélek. Bejártam még németre, amit nem ismerek, de az érdekes volt, mert héberül tanították, úgyhogy egy szót sem értettem az egészből. Kértem a tanárnőt, hogy mondja már el angolul, miről van szó, de mondta, hogy nincs kedve. Van még egy csomó jó kurzus, amikre az amerikai egyévesek (One year program) járnak a Rothbergen. Leírjam?

– Nem, köszi, tudom (Rothberg International College a Héber Egyetemen.)

– És azokra is be lehet járni. Én jártam még akkád nyelvre, ami rendkívül érdekelt a régészet miatt. Igaz, hogy oda nem lehetett volna, mert azok az előadások a graduate-eseknek vannak, de megismerkedtem egy csomó professzorral, úgyhogy mondták, hogy nyugodtan menjek. Pályázni kell, de könnyen adnak bérletet az Izrael Múzeumba. Ez is milyen nagyszerű, képzeld el az Izrael Múzeumot! Pedig ez komoly pénz lenne egyébként.

– Tényleg, milyen az anyagi helyzeted?

– Mint új bevándorló, az első hét hónapban kapok havi 1400 sékelt, ebből 700 a kolesz, A fennmaradó 700-ból nem lehet megélni, legalábbis szerintem. Én talán egy hétig jövök ki belőle, úgyhogy elkél a szülői támogatás. De ez is olyan más: itthon el sem tudtam kép-zelni, hogy tanulás mellett dolgozzak, most meg mindenképpen akarok, mert az egyetemen azért általában csak diákokkal találko-zom, izraeliekkel nem annyira. Egyébként kinn minden diák dolgo-zik, és rengeteg jó állás is van. Talán valami telefonos munkát fogok vállalni.

– Ilyen ügyfélszolgálaton?

– Igen, ahol a telefonokat kell felvenni. Ezeket jól fizetik.

– Hű, a legfontosabbat majdnem elfelejtettem! Mi a helyzet az izraeli pasikkal?

– Hát, azok nagyon rámenősek. Egyszer mentem a piacon és egész felhajtást csináltak. Mindenki kirohant az üzletekből, meg ilyesmi, úgyhogy szólni kellett nekik, hogy most már álljanak le. Egyébként a katonaságnál mindegyik őrnagy volt, legalább ezer embernek parancsolt, Libanonban szolgált, és legalább tíz jóbarátját elvesztette. Én meg eleinte elhittem.

– Rendben, utolsó kérés: vonj le valami végső következtetést, légyszíves.

– Szerintem jól döntöttem. Az egész program nagyszerű, remek a társaság. Zsidó fiatalok az egész világból: dél-amerikaiak Chilétől Argentínáig, franciák, olaszok, amerikaiak. Eleve nagy élmény ezt a sok kultúrát, embert megismerni. Nekem itthon is nagyon sok bará-tom volt, de kinn még több lett. Például most jött ide Pestre látogatóba hozzám három amerikai lány, körbevezettem őket a városon. Mindannyian különbözünk, de összeköt minket egy dolog: hogy zsidók vagyunk. Én mindenkinek ajánlom, hogy menjen ki tanulni, még ha csak az előkészítő évre is, akkor is nagyon megéri.

– Fotózás nem lesz? – kérdezi,

– Bocs, ez most nem jön össze. Köszi az interjút!

Balla Attila