Forrás: NépszavaNépszava Napilap 2005. március 5. szombat
Fokvárosi Carmen
Torreádor-virtus és cigánylány folklór. Szenvedély a köbön. Az erotika és a lüktető vér vörösében izzó szerelmi megszállottság. Gipsy-romantika az élettel egyenértékű szabadság mámorító és gyilkos érzetéről. Carmen: egy mítosz, egy életérzés különböző korok és műfajok alkalmi köntösében, értékrendjétől és érzelmeitől fűtötten. Julia Miguenes vöröslő hajkoronája, tüzes éneke Francesco Rosi mozivásznán. Antonio Gades szabadsághimnusza a flamenco kopogó ritmusára. Latin vérrel átitatott feldolgozások.
Mit keres Carmen Khayelitshában? Fényévnyi távolságra Sevilla külvárosától, az andalúz cigányok világától, Fokváros szegénynegyedében egy cigarettasodró üzemben. Ráadásul valami érthetetlen törzsi nyelven, xhosa nyelvjárásban fakad dalra. Nem elég, hogy fekete, ráadásul buján telt, a csipőjét férfivágyakat ingerlően riszálja feszes farmernadrágjában. A velencei barokk festészet, Tiziano ‘húskölteményeinek’ túláradó méreteit valami eredendő magabiztossággal viseli. Nincsenek kételyei afelől, hogy bárkit a kisujja köré csavarhat. Ereje a nőstények primér ösztöneiből, a szabadnak születettek lelkiségéből ered. Fenébe a mesterségesen lesoványított, túlplasztikázott, betegesen esztétizált nőideállal! A khyaelitshai Carmen a civilizációs önkorlátozásnak fittyet hányva rengeti dús idomait, adja át magát az élet önfeledt örömeinek. Csak tanulhatunk tőle. A füstkarikákat a tüdejében levegővel átszínező ‘légzés-technikájából’, a kávéscsészét a fején egyensúlyozó csipőtáncából, érzéki mozdulatokban féktelen lényének felszabadultságából. Carmen és a hozzá hasonlóan túlméretezett és szabad nőstények kórusa érzéki erőfölénnyel néz farkasszemet a korrupt rendőrökkel, akik nőket ütnek és szexre hajtanak. Óvszereket dobálnak ki a nyitott kocsiablakokból, razziáznak, üzérkednek, alkalmi élvezeteket kergetnek. Csupán az egyenruha fedi vélt hatalmukat, ám amint helyzetbe kerülnek, megriadnak ennyi női fölény láttán.
Idestova százharminc éve annak, hogy két sikeres librettó szerzőt, bizonyos Henri Meilhacot és Ludovic Halévy-t megihletett Porsper Mérimée novellája a sevillai dohánygyáros lányról. Azóta Carmen a szerelem, a gyűlölet, a féltékenység, a bosszúvágy, az erotikus megszállottság, az őrült szenvedély zászlóvívője lett. Az operairodalom végzet asszonya, szabadság, szerelem, bátorság megkérdőjelezhetetlen apostola. Carmen ereje mindenkor a megkérdőjelezhetetlenségében rejlik. Eredendően érzéki, kéjre csábító, pimaszul nyílt és zavarbaejtően titokzatos.
A nagy csalódások és még nagyobb meglepetések fesztiválján, az idei Berlinálén élő ember nem jósolta volna meg a brit származású, Dél-Afrikában honos opera és színpadi rendező, Mark Dornford-May filmjének kolosszális győzelmét. Valami egzotikus fuvallat egy távoli kontinensről: a legtöbb újságíró, filmes szakember, néző ezzel az előérzettel ült be a Carmen Khayelitshában vetítésére. Szép, szép, hogy Bizet zenéje elementáris erővel hat dél-afrikai környezetben is, de vajon mivel járulhat hozzá vizuális kultúránkhoz? Profikban és amatőrökben egyaránt ott motoszkált a kétely egy ‘ismeretlen’ rendező ‘ismeretlen’ alkotását illetően. Az európai és amerikai filmes kínálat ‘vértelenségének’ számlájára írandó vajon, hogy a ‘fekete-Carmen’ a berlini nemzetközi filmfesztivál Arany Medvéjét érdemelte ki? Netán egy ismert mítosz ismeretlen környezetbe helyezésének ötvözése a való világ bemutatásával inspirálta a Berlinale döntéshozóit arra, hogy nemzetközi esélyt szavazzanak a filmnek?
Az ‘egzotikus’ Carmen sikerének elsőszámú letéteményese minden kétséget kizáróan Pauline Malefane. Az alig harminc esztendős dél-afrikai zenefenomén, Khayelitsha szülötte, a nemzetközi operaszínpadok immár keresett dívája. A helyi kórusoktól egy zeneiskolai Don Giovanni előadáson át vezetett az útja Angelo Gobbato professzorhoz a fokvárosi Zeneakadémiára. 2000-ben csatlakozott a Dimpho Di Kopane nevű színházi és operatársulathoz, ahol Mark Dornford-May személyében értő rendezőre talált. Negyed évszázados színházi tapasztalat áll a rendező mögött. A bristoli Old Victől Londonig vezetett az útja, mielőtt megkezdte világkörüli szakmai útját Franciaországtól Belgiumig, Portugáliától Ausztráliáig. Opera munkásságának két mérföldköve Mozart Don Giovannija és Bizet Carmenje. A Broomhilli operában töltött éveket követően Dornford-May megalapította negyven fős társulatát, amely eredetileg a performance művészetek társulata névre hallgatott. Társszerző, fordító, főszereplő hármasegységében működött közre a Carmen feldolgozásban Pauline Malafane. A színpadi rendezés 200l-ben indult európai körútjára, amelynek első és legjelentősebb állomása a londoni Wilton”s Music Hall volt. Az Observertől a Times-on át a Daily Telegraphig méltató kritika sora jelent meg a West End egyik legjelentősebb produkciójáról. ‘Az élet dicshimnusza, méltó ünneplése eurocentralizált létezésünkből kitekintve.’ ‘Bizet zenéje tradicionális dél-afrikai foklkórral ötvözve a vélt disszonancia harmóniává szelidítése.’ Ilyen és ehhez hasonló méltatások kereszttüzében látott hozzá a rendező az első dél-afrikai operafilm kivitelezéséhez. A Johannesburgban élő olasz származású Giulio Biccari személyében értő operatőrre talált, aki többek között a holokauszt Dél-Afrikában élő túlélőiről forgatott To Bear Witness című televíziós dokumentum film sorozatával hallatott magáról. A Carmen-film esetében is ‘visszaköszön’ a téma dokumentarista megközelítése. Míg az európai Carmen-feldolgozások a tragikus végkimenetel drámai fokozására törekedtek, addig Biccari kamerája a valóság kulisszái mögé néz.
A Fokváros perifériáján élők barakk-világát naturalista beállításokban rögzíti. Kéjvágytól és bosszútól szomjazó arcok, gyöngyönző homlokok, ökölbe szorult kezek, ringó idomok kerülnek premier plánba. Szomjas és vérbő tekintetek, fenyegető kezek, nyelvöltések, a rend őreinek pisztolyra feszülő mozdulatai, az öröm lányainak feszes domborulatai viszik a történetet a tragédia végkifejlete felé. Minden idők egyik legbravúrosabb opera-fináléját a zsúfolásig telt aréna lincshangulatával festik alá a képek. Don José Khayelitshában a torreádor a popénekesére cseréli. És mialatt a tömeg a visszatérő hős nevét skandálja, a rend őréből Carmen szerelméért dezertáló Escamillo az aréna szögesdrót kerítése előtt kérleli csalfa szeretőjét. A Bizet partitúra ezen a ponton helyi folklórba vált, a feketék lakta gettók tradicionális éneke túlharsogja a fehérek zenéjét. És ezen a ponton, a véráldozatba fúló szerelmi bosszú finisében úgy érezzük, hogy a Carmen-sztori Bizet nélkül is megállja a helyét az appartheid-rezsim utáni dél-afrikai közegben.
Szentgyörgyi Rita
CopyRight Népszava
