Forrás: HETEK

„A következő években az Egyesült Államok és az Európai Unió kapcsolatait a hívők és nem hívők között előforduló nézetkülönbségek fogják a legmeghatározóbb módon alakítani” – állította a múlt héten Jacques Delors, az Európai Bizottság (EB) volt elnöke a Christian Science Monitor című amerikai napilap hasábjain. A nyilatkozatát éppen Bush elnök európai protokoll-látogatásának napjára időzítő Delors újabb szemponttal egészítette ki azok borúlátó előrejelzéseit, akik szerint kevés az esély a transzatlanti kapcsolatok helyreállítására. A Time magazin pedig címlapján Európa identitási válságára hívja fel a figyelmet: miközben a kontinens tudatosan távolodik el zsidó-keresztény eszmei gyökereitől, gyorsuló ütemben nő a vallás iránt radikálisan elkötelezett bevándorlók – elsősorban muszlimok – aránya az Európai Unió országaiban.

Az EB elnöki tisztét 1995 januárjáig három cikluson keresztül betöltő francia államférfi úgy véli, végső soron a vallásos hit meglétéből vagy hiányából eredő különbségek vezettek az amerikai-európai kapcsolatok közelmúltbeli megromlásához is, a két világrész között tátongó „értékrendbeli szakadék” pedig 1945 óta éppen most a legmélyebb. A két államszövetség különböző politikája „eltérő alapelveik és értékeik következménye” – helyesel a szintén a Christian Science Monitor által megszólaltatott Martin Ortega, az EU párizsi székhelyű Biztonsági Tanulmányok Intézetének (EUISS) elemzője.

Tény, hogy Bush számára a hit fontos alkotóeleme markáns „neokonzervatív idealizmusának”, az amerikai elnök ebből fakadóan határozta meg „a szabadság elterjesztését az egész emberiség feladataként” az Európa vezetőivel tartott múlt heti brüsszeli találkozón is. Az utóbbiak azonban külpolitikai kérdésekben rendszerint a status quot képviselik: ragaszkodnak a fennálló állapotok megtartásához, és felháborodnak, amikor ezeket Washington erő alkalmazásával akarja megváltoztatni. Bush európai kritikusai szerint a katasztrofális iraki helyzet azt mutatja, hogy a Fehér Háznak nem jutott elég a realizmusból, az óceán túlpartjáról azonban azt hányják az itteniek szemére, hogy a Közel-Keleten a status quo megőrzése a diktatúrák megőrzését jelenti; a jogrendet oly nagyra tartó, a nyers erő politikáját elvből elutasító Európa pedig nem tesz eleget azért, hogy ideáiból másoknak is jusson. A brüsszeli csúcs kapcsán is felszínre került sokrétű politikai nézeteltérések miatt (Egy cél, két út. Hetek, 2005. február 25.) némelyik európai vezető már attól tart, hogy Washington egyszer csak „feloszlatja” maga mellől „megbízhatatlan szövetségesét”. „Konzervatív amerikai körökben egyre erősödik az Európa-ellenes érzület – adott hangot aggodalmának Gerhard Schröder német kancellár transzatlanti kapcsolatokért felelős tanácsadója, Karsten Voigt. – Úgy vélik, hogy túlságosan kesztyűs kézzel bánunk a terroristákkal, emellett pedig egyszerűen erkölcstelenek is vagyunk.”

A két hatalom vezetőinek még az emberi jogok iránti elkötelezettsége – szinte egyetlen közös nevezőjük – is különböző eszmei forrásból táplálkozik. Januári beiktatási beszédében Bush elnök kifejezte az emberi jogok védelméhez való szilárd ragaszkodását, amely abbéli hitén alapul, hogy „minden férfi és nő az ég és föld Teremtőjének képmását viseli”. Az efféle szavak aligha csengenek jól az öreg kontinensen: itt az emberi jogok a laikus humanizmus talajában gyökereznek, amely szerint az ember képes erkölcsös életvitelre és önmegvalósításra anélkül is, hogy ennek érdekében a természetfölöttihez kellene folyamodnia. A szembenállást egy további eszmei és kommunikációs zavar is elmérgesítette: Amerikában a patriotizmus rendre a vallásossággal összekapcsolva jelenik meg, ami Európában ugyancsak riasztóan hangzik. Bush elnök vallásos meggyőződéssel telt hazafias retorikája – kontinensünk keserű történelmi tapasztalatai miatt – botránykő az európai politikusok számára. „Isten és a patriotizmus együtt robbanóelegyet alkotnak” – int Nicolas Sartorius spanyol baloldali politikus, aki Francisco Franco tábornok diktatúrája idején hosszú éveket húzott le fegyintézetekben. Egyben emlékeztet rá: Franco vezérelve éppenséggel a „katolikus nacionalizmus” volt.

Hozzá hasonlóan Dominique Moisi francia politológus is „rémisztőnek” látja, „ahogy Amerikában a vallást a nacionalizmussal összevegyítik”. Karsten Voigt szintén hangsúlyozza, hogy a számtalan vallásháborúban kimerült Európa mélyen szkeptikus a vallási tartalommal megtöltött patrióta szólamok hallatán. Ez a fásultság Schröder kancellár tanácsadója szerint különösen Németországra jellemző, ahol még az első világháborús bakák is „Gott mit uns” („Isten velünk”) jelszót hirdető övcsatokkal vonultak a vágóhídra.

A 20. századi visszaéléseken túlmenően a vallás közéleti-politikai szerepét illető nézetkülönbségek gyökerei – vallásszociológusok és társadalomtörténészek szerint – a modern nyugati civilizáció alapjait lefektető felvilágosodás eszméinek eltérő értelmezésében keresendők. „Európában a felvilágosodást úgy fogták fel, mint a vallástól, a vallási dogmatizmustól való szabadságot, szemben az Egyesült Államokkal, ahol a vallásos hitre való szabadságot értettek alatta” – fejtegeti Grace Davie, az angliai Exeter Egyetem vallásszociológusa a Christian Science Monitor hasábjain. Innen fakadhat, hogy míg Amerikában az egyházak a rabszolgaság elleni, valamint a polgárjogok érdekében folytatott harc élvonalában küzdöttek – és így a vallás és a demokrácia ügye mindig is közös volt -, Európában az intézményesült egyházak a nemzeti „ébredések” idején hosszú ideig a politikai-társadalmi reform kerékkötői voltak. A felvilágosodás értékei ezért Európában a vallással való szembenállásban jelentek és jelennek meg.

A részint az Óvilágból vallási okok miatt menekülők által alapított Egyesült Államokban „a vallásos csoportokat olyan szervezeteknek tekintik, amelyek a magánembert védelmezik az állami túlkapásokkal szemben, míg Európában éppen a felvilágosult állam kötelességének tartották, hogy megvédje a magánszemélyt a vallásos érdekcsoportok tolakodásától” – teszi hozzá Patrick Weil, aki a párizsi Sorbonne-on tanít vallásszociológiát. „Nem a ťszeretet vallásaŤ verte le a rabság láncait, védte meg a jogok egyenlőségét, hanem a felvilágosodás filozófusai Diderot-tól Condorcet-ig, Voltaire-től Holbachig, éppen az egyház ellenében – érvel Jean-Pierre Changeux francia neurobiológus a magyar kiadásban A természet és a szabályok címet viselő munkájában. – 1789 előtt ők indították útjára azt a gyökeres változást, amely az illuzórikus szeretetszándéktól ahhoz a jóval erősebb koncepcióhoz vezetett, amely az egyetemes testvériséget hirdeti.” Az egyház ellenében uralomra jutott „egyetemes testvériség” azután alkalmasint vissza is ütött legyőzött ellenfelére. A legemlékezetesebb példa talán a jakobinus konvent Franciaországban, ahol – miután a nemzetgyűlés már „a nemzet rendelkezése alá vonta” az egyház javait – az Értelem istennőjének tiszteletére rendeztek körmeneteket, görög istenszobrok alatt kötöttek házasságot, a közintézmények falán pedig az Emberi és Polgári Jogok Nyilatkozatát helyezték el – mózesi kőtáblákon. A párizsi szegények ezalatt ostrom alá vették a templomokat, és miseruhába öltöztetett szamarakon vonultak a csapszékekhez, ahol szentségtartókból hörpölték a pálinkát.

Túl az ateizmuson

Ha valóban a vallás társadalmi szerepének eltérő hagyományai húzódnak meg a nézetkülönbségek mélyén, úgy az Újvilágot az Óvilágtól elválasztó eszmei távolság a közeljövőben várhatóan tovább fog növekedni. A militáns iszlám európai fellépése (gondoljunk a tavaly márciusi madridi vonatrobbantásokra, Theo van Gogh holland filmrendező őszi meggyilkolására vagy a birminghami szikhekre, akik decemberben megostromolták városuk egyik színházát, mert sértőnek találtak egy ott játszott színdarabot) csak tovább erősíti a szekularizmust Európában. Legalábbis ezt jósolja a már citált Patrick Weil vallásszociológus, aki magyarázatképpen így tiltakozik: „Nem vagyunk hajlandóak feláldozni az egyéni szabadságjogokat egy új vallás oltárán.” Hozzátehetnénk: a kontinensen hagyományosan gyökeret vert vallások oltárán sem kell nagyobb áldozatoktól tartani, a keresztény egyházak ugyanis egyre több hívőt – és ezzel befolyást – veszítenek Európában. A Nagy-Britanniában létrehozott Európai Értéktanulmány (EVS) program felmérései szerint 32 európai országban a lakosoknak összesen csak 21 százaléka tartja a vallását „nagyon fontos” tényezőnek, szemben az Amerikára nézve tavaly nyilvánosságra hozott 59 százalékos adattal. A Gallup Intézet kimutatása alapján az elmúlt évben az amerikaiak 44 százaléka látogatott istentiszteletet heti rendszerességgel, míg Európában ugyanez az arány 15 százalék – jóllehet a kontinens egyes országai között jelentős eltérések vannak. Az egyház álláspontját pedig még azokban az európai országokban is fenntartásokkal kezelik, ahol a legnagyobb a magukat vallásosnak megnevezők száma (az elsők sorrendben: Írország, Lengyelország, Olaszország, Portugália, Görögország, Spanyolország és Ausztria). Az EVS szerint azon tíz ország közül, amelyekben a lakosság a legmagasabb arányban érzi magát vallásosnak, nyolcan az aktív eutanáziával szemben legtoleránsabb államok között vannak. Hasonló a helyzet az őssejtkutatás engedélyezésével, amelyben – keresztény vezetők ellenkezése dacára – egyre több európai kormány követi az úttörő Nagy-Britanniát. A születések számának drámai visszaesése pedig a „legvallásosabb” országokban is némi bepillantást enged abba, hogy a házaspárok mennyire engedelmesek a fogamzásgátlást tilalmazó egyházi tanításnak.

Európában a felvilágosodást

úgy fogták fel, mint a vallástól,

a vallási dogmatizmustól való

szabadságot, szemben az

Egyesült Államokkal, ahol

a vallásos hitre való

szabadságot értették alatta

Katolikus vezetők aggódnak, hogy az egyház – legerősebben Spanyolországban tapasztalható – háttérbe szorulása egy szélesebben ható politikai trend része. Mint emlékezetes, Renato Raffaele Martino bíboros érsek, az „Igazságosság és Béke” pápai bizottság elnöke októberben „újfajta inkvizícióval” és „katolicizmusellenességgel” vádolt meg „nagyhatalmú kulturális, gazdasági és politikai lobbikat”. (Megfenyegették Barrosót. Hetek, 2004. október 22.) A vallási meggyőződése miatt elbuktatott Rocco Buttiglione egykori uniós igazságügyi biztosjelölt szavai szerint pedig „az új baloldali puha diktatúra ateista, nihilista államvallásának előretörése” történik. Más tradicionális egyházak is ugyanazokat a hideg, böjti szeleket érzik: Jean-Arnold de Clermont, a Francia Protestáns Szövetség elnöke decemberben figyelmeztette Jean-Pierre Raffarin miniszterelnököt, hogy a „szekularista buzgalom” légkörében ellehetetlenült a vallási élet.

„Mi a helyzet Istennel? – rukkol elő a kérdéssel John R. Searle nyelv- és elmefilozófus 1998-ban kiadott, magyarul Elme, nyelv, társadalom címmel megjelent művében, amelyben rövid kitérőt tesz a vallásos hit hanyatlásának okaira a nyugati civilizációban. – Régi korokban az ilyen könyvek biztosan tartalmaztak volna egy ateista támadást a vallás ellen, vagy annak egy deista védelmét. Most már azonban senki sem vesződik azzal, hogy Isten létét tagadja.” De hát mi történt időközben? „Az egész kérdéskör jelentősége átértékelődött a számunkra. Nem az történt, hogy mindnyájan ateistákká váltunk – szögezi le a Kaliforniai Egyetem filozófiaprofesszora -, hanem hogy meghaladtuk az ateizmust; a vallás állításait nem hamisnak ítéljük, hanem még az igazságtartalmuk lehetőségét sem vesszük fontolóra. Ebben az eszmei közegben pedig, ha kiderülne, hogy van természetfölötti, még annak is természetesnek kellene lennie” – állítja Searle, aki bevallása szerint rossz szájízzel fogadja a változást.

Nem így azok a gondolkodók, akik szerint a széles tömegeket integráló vallásos világképek széthullása maga után vonja az erkölcsi fejlődés új fokára való átlépés ígéretét és követelményét. Közéjük tartozik a már idézett Jean-Pierre Changeux idegkutató és Paul Ricoeur filozófus-irodalmár, az ő dialógusukból született a 2000-ben megjelent A természet és a szabályok című párbeszédgyűjtemény. A francia szerzőpáros – különösen a vallásokkal szemben élesen kritikus Changeux – úgy látja, hogy bizonyos vallásos gondolkodásmódok konfliktusban állnak azzal, amit egy „egyetemességre törekvő erkölcs javasolna”, más szóval: amit az emberiség közös érdeke diktálna. Konkrét példái között megdöbbenésének ad hangot, amiért a katolikus egyház még a túlnépesedett országokban is kitart a fogamzásgátlók tilalma mellett, és amiért a katekizmus (a jelenlegi pápa határozott kiállásával ellentétben) nem tiltja a halálbüntetést. Mivel „a békéről szónokló vallások inkább megosztják az emberiséget”, a szerzők arra keresik a választ: ki lehet-e dolgozni egy „új etikát”, egy „természeti alapú, nyitott és jó szándékú, egyetemes, laikus erkölcsöt”, amely felválthatná az emberi fejlődés által már meghaladott zsidó – keresztény moralitást. „Társadalmaink egyre kevésbé ťhívőkŤ, miért hagyjuk segítség nélkül a ťnem hívőketŤ, miközben napról napra nyomasztóbbá válik az erkölcsi normák hiánya? – kérdi a jakobinus hagyományokat felelevenítő Changeux. – Az objektív tudás talán a legjobb úton van, hogy a vallás segítsége nélkül is megtalálja a közös nyelvet, és hozzáférjen az etikához.”

George Bush brüsszeli beszédében a minap azt ígérte, hogy Észak-Amerika és Európa szövetsége közé nem fog éket verni „semmilyen átmeneti vita, sem kormányok közti nézeteltérés, soha semmilyen erő a földön”. Erről az óceán innenső oldalán kevesen vannak meggyőződve.

Benke László

Comments are closed.