Forrás: NépszavaKárpótolja az Egyesült Államok azokat a Holokauszt-túlélőket, akiknek vagyona amerikai kézbe került. Hosszas jogi huzavona után ma pont kerülhet a floridai bíróságon a magyar Holocaust- túlélők és az Egyesült Államok között folyó kárpótlási ügyben. De mi köze az Egyesült Államoknak a Holocaust túlélők kártalanításához, hiszen a genocídiumban semmilyen szerepet nem játszottak? Nos, a II. világháborúnak van egy igen sajátos fejezete, melynek pontos részletei ugyan mindmáig nem tisztázottak, s melynek érintettjei között a magyarországi zsidóságot, a nyilasokat, az SS-t, a francia hadsereg tisztjeit és az amerikai hadsereg katonáit egyaránt megtaláljuk. Ez pedig nem más, mint a magyar aranyvonat története.
Az aranyvonat „megszületésének” rövid történelmi hátteréhez hozzátartozik Magyarország 1944. március 19-én bekövetkezett német megszállása. Ennek oka egyrészről az volt, hogy a német hírszerzés tudomására jutott a magyar kiugrási kísérlet, másrészről pedig az az angolok által kiszivárogtatott „terv”, miszerint a második front megnyitására a Balkánon kerülne sor, méghozzá Isztria térségében. E két okhoz még szervesen kapcsolódott a szovjet csapatok viharos előretörése is. Magyarország ebben az időben már kulcsfontosságú stratégiai partnernek számított Németország szemében. Egyrészt a zalai olajmezők, illetve más ipari nyersanyagok, mint a bauxit, másrészt a magyar gabona, harmadrészt pedig a zsidó vagyon megszerzése szempontjából. A megszállás után megkezdődött az ország gazdaságának német érdekek szerinti átállítása, egyszersmind kifosztása.
Ám nemcsak a nemzetgazdaságot állították a német érdekek szolgálatába. A Sztójay-kormány igyekezett eleget tenni a német kéréseknek a „végső megoldás” ügyében is. Az eddigi zsidótörvényeken túlmenően jogfosztó rendeletek özönét zúdították a zsidóságra. Április közepén bocsátották ki azt 1600/1944. ME sz. rendeletet, amely minden ingó és ingatlan vagyonától megfosztotta ezt a népcsoportot. A rendeletek sorába szervesen kapcsolódott a budapesti és a vidéki gettók felállítása is. Döntés született arról is – a nyilas hatalomátvétel előtt – hogy a könnyen mozdítható legértékesebb tárgyakat egy helyre kell összegyűjteni és a szovjet csapatok elől ki kell menekíteni. Ennek értelmében 1944. október 7-én kezdték meg a rakodást, s a vonat egy héttel később útjára is indult Zirc felé.
A sikertelen kiugrási kísérlet után a nyilasok átszervezték a vonat feletti ellenőrzést. A vonat kezelését Toldy Árpád egykori csendőr ezredes kapta meg, aki szinte korlátlan joggal rendelkezhetett ez ügyben. A szerelvény rakományát a Zirc melletti Óbányán tovább növelték. December végén, január első napjaiban érkezett a vonat Brennbergbányára. Itt még három hónapig állomásoztatták a rakományt, amelyhez folyamatosan érkeztek az újabb és újabb szállítmányok Szombathelyről, Győrből – a többi között a Győri Múzeum festményei is -, és más dunántúli városokból. Az utolsó transzport márciusban érkezett meg. Ám mielőtt az 52 vagonból álló szerelvény elindult volna Ausztriába, Toldy parancsot adott, hogy a legértékesebb tárgyakat válogassák ki. Ennek eredményeként 105 láda és két vaskazetta telt meg a legértékesebb ékszerekkel, igazgyöngyökkel, gyémántokkal, és más drágakövekkel, illetve aranytárgyakkal. Ebből ötvenkét ládát és a két vaskazettát a volt csendőr teherautóra rakatott. Március 30-án, a szovjet csapatok elől menekülve, az osztrák-magyar határt átlépve kezdte meg kalandos útját az aranyvonat.
Toldy azonban még az indulás előtt egy teherautókból és személyautókból álló konvoj élén különvált a vonattól azzal az ürüggyel, hogy „felderíti a terepet”. A vonatot menet közben több támadás is érte. Egyszer maga Toldy próbálta meg még egyszer megdézsmálni a rakományt. A vonat kísérőinek azonban nemcsak ezt, hanem több – a német SS-ek és magyar nyilasok által indított – támadást is sikerült visszaverniük. A vonat végül 1945. május 7-én került amerikai fogságba az ausztriai Böcksteinnél, s innen vontatták az ugyancsak ausztriai Werfenbe május 16-án, ahol az amerikai és magyar katonák együtt őrizték egészen július 19-ig. Ekkor a magyarokat leparancsolták a szerelvényről és ezután hadifogolyként bántak velük, az értékekkel teli 29 vagont pedig Salzburgba szállították. Az amerikai hatóságok soha nem készítettek leltárt a vagyonról, arra hivatkozva, hogy az eredeti tulajdonviszonyokat nem tudják rekonstruálni. Pedig voltak olyan tárgyak, amelyekbe a tulajdonos nevét és címét is belevésték. Ráadásul miután megneszelték, hogy a vagonokban a magyar zsidóktól elrabolt kincsek vannak, megkezdték a vagonok, majd az onnan raktárakba szállított ládák módszeres fosztogatását.
A Toldy által ellopott 105 láda és két vaskazetta ékszeren kívül a szerelvényen 1560 láda ezüstnemű volt, 3000 darab csomózott perzsaszőnyeg, közel tízezer óra, ezerkétszáz festmény, ezen felül pedig használati tárgyak, bundák, kínai porcelánok, bútorok, fényképezőgépek – és az akkor nagy értéknek számító – hűtőgépek is megtalálhatóak voltak a rakományban. Az ellopott tárgyak összértékét 1945-ös áron számolva 200 millió dollárra becsülik, amely ma hozzávetőleg 2-3 milliárd dollárnak felel meg. A vagyontárgyak többségét amerikai tábornokok vették magukhoz.
E vonat rakományából a még megmaradt értékeket áthajózták az Egyesült Államokba, ahol 1948-51 között elárverezték. A szerelvényen található kegytárgyakat az amerikai hatóságok az újjáéledő ausztriai zsidó hitközségek között osztották szét. De mi lett azokkal az értékekkel, amiket Toldy ellopott? A volt nyilas tisztviselő Svájcba próbálta menekíteni „vagyonát”, de szerencsétlenségére hol az SS-be, hol francia katonákba ütközött, és így apránként kellett megváltania az átlépéshez szükséges engedélyeket. Tanulva az esetekből és attól félve, hogy ha megneszelik, mekkora érték van nála, esetleg meg is ölik, Toldy elásta a ládákat. A volt csendőr ezredes nem sokkal később francia fogságba esett. A magyar hatóságok kérték a kiadatását, de nem tudták elérni a franciáknál, ugyanis Toldy megvesztegette fogvatartóit, akiknek részesedést ajánlott a zsákmányból.
A zsidó értékeket szállító vonat soha nem tért vissza, bár ez ügyben már 1946-ban Nagy Ferenc akkori miniszterelnök levelet írt a Szövetséges Ellenőrző Bizottság magyarországi elnökéhez, Vorosilov marsallhoz.
Nyilvánosságra került titkok
Az aranyvonat története hosszú időre feledésbe merült. Az Egyesült Államokban Kenneth D. Aldorf 1994-ben írt egy könyvet „Spoils of World War II” címmel, amely a magyar és a német aranyvonat történetét dolgozza fel. Gyakorlatilag e könyv megjelenéséig teljesen a feledés homályába merült a történet. Bill Clinton elnöksége alatt azonban már hivatalos formában is elkezdtek foglalkozni az üggyel, ugyanis az Egyesült Államok II. világháború alatti álláspontjával és korábbi tevékenységével teljesen ellentétes gyakorlatot folytatott a magyarországi zsidóság értékeinek vissza nem szolgáltatásával kapcsolatban. Többek között ezért egy kongresszusi határozat értelmében 1998-ban felállították a Holokauszt vagyonokkal kapcsolatos elnöki tanácsadó bizottságot (Presidential Advisory Comission on Holocaust Assets). Még ebben az évben Edgar M. Bronfman, a bizottság elnöke vezetésével a testület látogatást is tett az aranyvonat legavatottabb szakértőjénél, aki egy közel tízezer oldalas dokumentumgyűjteményt mutatott meg, illetve bocsátott rendelkezésükre, mely bemutatta az egész aranyvonat történetét, illetve azt, miként fosztogatták amerikai tábornokok a szerelvény rakományát. A bizottság 2000 decemberében adta ki összefoglaló jelentését: Fosztogatás és kárpótlás: az Egyesült Államok és a Holokuszt túlélők vagyona. Már előzőleg, 1999-ben megállapították: az Egyesült Államok hadserege Ausztriában nem megfelelően kezelte a Magyarországról származó zsidó vagyont. Még ez évben a The New York Times hasábjain leleplező cikk jelent meg H. J. Collins tábornokról, aki a legtöbbet lopta el belőle.
A Magyarok Világszövetsége is felfigyelt a nagy vihart kavart ügyre. 1999. decemberében sajtótájékoztatót tartottak, ahol Kenneth D. Aldorf először számolhatott be nagy nylvánosság előtt az aranyvonat történetéről. Többek között ennek hatására a holokauszt túlélők, illetve leszármazottaik, örököseik kártérítési igénnyel léptek fel az Egyesült Államok kormányával szemben. Ebbéli törekvésükben a Magyarországi Zsidó Hitközségek Szervezete is támogatta őket. A per 2001. május 7-én kezdődött – 56 évvel azután, hogy amerikai kézre került az elrabolt magyarországi zsidó vagyon jelentős része. Az Egyesült Államok ellen a washingtoni székhelyű Cuneo Waldman & Gilber ügyvédi iroda nyújtott be keresetet a magyar származású Irving Rosner nevében a miami bíróságon. A Holokauszt túlélők és örököseik jogi képviseletét emellett a miami székhelyű Dubbin & Kravetz iroda látja el. A holokauszt túlélők anyagi kárpótlása mellett foglalt állást New York város önkormányzati testülete is 2002 március 3-án kelt határozatában.
A Bush-kormányzat azonban nem igazán akart kártérítést fizetni, főként úgy nem, hogy a mintegy ötvenezer túlélő és örököseik külön-külön tízezer dolláros kártérítést követeltek, ami 500 millió dollárral terhelte volna meg a költségvetést. A szenátus több tagja levélben fordult John Ashcroft igazságügyi miniszterhez. New York szenátor asszonya, Hillary Clinton tizenhét másik szenátort, köztük republikánusokat is felsorakoztatott az ügy mellé, amelyet ettől kezdve nem lehetett ad acta tenni. Három év alatt – 2001 májusa és 2004 márciusa között, amikor is Patricia Seitz bírónő elrendelte a tárgyalást – 173 oldalas bírósági anyag gyűlt össze. Hosszas tárgyalássorozat után, 2004. december 20-án következett be az áttörés az ügyben. A felek bejelentették, hogy hajlandóak a peren kívüli megegyezésre. A bírónő hatvan napot adott erre. Ennek megfelelően ez év február 18-án kellett volna a megállapodásnak létrejönnie, ám a felek erre nem voltak képesek, s két hetes haladékot kértek, amit meg is kaptak a bírónőtől. A megegyezés tervezetét március 4-én nyújtják be a bírónő elé, aki azt meghallgatja, s ha elfogadja, érvénybe lép a megállapodás.
Keret:
Volt azonban egy másik aranyvonat is, és ez is nyugatra tartott. Még 1945. januárjában hagyta el az országot, két részletben. Ezen a Magyar Nemzeti Bank arany-, deviza- és részvényállományán kívül a Pesti Magyar Kereskedelmi Bank aranykincsét, illetve közgyűjteményi javakat (Országos Széchényi Könyvtár, Magyar Tudományos Akadémia értékei is megtalálhatóak voltak. A célállomás az ausztriai Spital am Pyhrn volt. Ez a vonat is amerikai kézbe került, mégpedig 1945 májusában. Értékállományának nagy része azonban -harminckét tonna arany, ezen belül 2696 aranyrúd és 40 zsák érme, azaz három vagonnyi rakomány – 1946 augusztusában újra a magyar állam birtokába jutott. Később, 1946-47 folyamán a múzeumi kincsek nagy része is visszakerült Magyarországra.
Rózsahegyi Péter
