Forrás: NOL

A megbocsátó szépség

Dér Denisa „kapásból” továbbadott díja – Film

Szabó G. László, 2005. március 4. 00:00

Kép: Oláh Csaba

Lenyűgöző arc, finom lélek. Költő választ ilyen múzsát, s rendező, ha valami különlegeset akar, nem csak szépet. Dér Denisát többen is választották már. Legelőször Sándor Pál a Csak egy moziban. Szlovák színésznőként ez lett a budapesti „diplomája”. Aztán „ideszerződött”. Feleség lett, háromszoros anya. Megtanult magyarul, és pályán maradt. Túsztörténet, Hajnali háztetők, Meteó, Európa messze van, A kanyaron túl. Játékfilmek, amelyekben jelentős szerepet kapott. És mindenekelőtt egy igazi ékszer: A szibériai nyár. Férje, Dér András kisjátékfilmje, amelyben a csodára várva lépi át álom és valóság határát.

– András munkája A kanyaron túl is, amely két évvel ezelőtt készült. Milyen útja volt a filmnek?

– Rütykös.

– Hogy mondta???

– Rütykös. Göröngyös. Az akkori magyar filmszemlén éjfél után vetítették, ki ül be akkor egy drogos filmre? Ráadásul az után, hogy előtte egy ugyanebbe a témába vágó filmet adtak. Ott és akkor ez mindkettőnket nagyon zavart. Andrást is, engem is. Azóta díjat nyertünk vele a lengyelországi Lagówban és Kijevben is. De ami még ennél is fontosabb, egykori drogosok mesélik, hogy aki látta közülük a filmet, annak már nem kell a kábszer. Ezért is csodálatos létrehozni valamit, kutatni, készülni egy szerepre, akár fél évig is. Olyan ez, mint egy fantasztikus lélekutazás. Mentem A kanyaron túl egyik forgatási napján az utcán. Jelmezben, „megviselten”. Egyszer csak egy pasi, aki ugyanolyan ágrólszakadtnak látszott, mint én a szerepem szerint, rácsapott a fenekemre. Fényes nappal a Rákóczi úton. Én akkor annyira megdöbbentem…! Hát, hogy jön ő ahhoz, hogy… aztán hirtelen belém nyilallt a gondolat, hogy úristen, nyilván azért, mert ugyanúgy nézek ki, mint ő, és azt hitte, sorstársak vagyunk. El akartam futni. Aztán csak később jutott eszembe, hogy voltaképpen az aznapi arcomat, énemet „díjazta”.

– Pár hónappal ezelőtt egy osztrák filmbeli alakítását díjazták. Illetve csak majdnem…

– Egy Bécsben élő szerb rendező, Goran Rebic Donau, Dunaj, Duna, Dunav, Dunarea című filmjében játszottam egy testi hibás lányt. Megy Bécsből a Fekete-tengerig a hajó, különböző emberek szállnak fel, le. A lány, aki főz a hajón, beleszeret valakibe, aki eltitkolja előle, hogy Szerbiában felesége van. Amikor a lány ezt megtudja, leszáll a hajóról. Szép szerep.

– És mert „látványos”, hálás is.

– Csak fel kellett készülni rá. Nem mindegy ugyanis, hogy mit mutatok, hogyan mászom át a hajó korlátján, ha az egyik lábam rövidebb. Nevetségessé teszem magam, ha nem vagyok hiteles. Bementem hát egy kórházba, hogy találjak valakit, aki felkészít. Megismerkedtem egy lánnyal, aki épp műtét előtt állt, és mindenre megtanított. Hogyan kell lépcsőn járni, leülni… a színésznek kutya kötelessége a legapróbb dolgokat is elsajátítani. Ha a szerep megkívánja, menjen el cigánytelepre, drogelvonóra, kórházba, tegyen meg mindent, hogy hitelesen építhesse fel a figurát. A filmet egyébként Karlovy Varyban és Berlinben is bemutatták.

– A díj viszont, stílusosan fogalmazva, elúszott.

– Felhívtak ősszel Bécsből, hogy Baden-Badenben díjazni szeretnék az alakításomat. Nagyon megörültem. Jó érzés, ha elismerik az ember munkáját. Aztán megint hoztam a saját formámat. Egy hét múlva ugyanis újra felhívtak, és bocsánatot kértek, hogy utánanéztek, mikor születtem, és az Undine-díjat csak 28 éven aluli színész kaphatja. Nyeltem egy nagyot, és azt mondtam: igazán sajnálom. De kértek, hogy ne tegyem le a telefont, mert kárpótolni szeretnének. Hogy mint vendéget meghívnak az ünnepségre, és szeretnék, ha én adnám át a díjat – Polgár Tamásnak a Szép napokért. Szép este volt, profi stábbal.

– „Kapott” és adott. Ahogy máskor…

Ottlik Gézával a Hajnali háztetők forgatásán – Örültem nagyon, hogy Tamást választották. Tehetséges fiú. Tetszett a filmben. Remélem, nem fog elveszni az életben. Nem hagyhatják, hogy elkallódjon. Biztos, hogy nehéz most neki. Amíg főszerepet játszol, kiszolgálnak, a kedvedbe járnak, mindent megtesznek, hogy a lehető legtöbbet „kivegyék” belőled. Utána már nem vagy annyira fontos. Ilyen amplitúdók között irtó nehéz talpon maradni. Nagyon nagy erő kell hozzá. Fényből mész a sötétbe. Magasból zuhansz a mélybe. De ha újra hívnak, megint ragyognod kell. Hozni a legjobb formádat. És ez még nehezebb, mint légüres térben várakozni. Én drukkolok Tamásnak.

– Elárulta neki, hogy jutott a díjhoz?

– Nem. Most is csak azért meséltem el, hogy tudjon róla a szakma, hogy tudja meg az ország: van itt egy remek srác, akinek a tehetségét elismerték Baden-Badenben.

– Tizenhat éves fia, Zsolt, szerepet kapott a Sorstalanságban. Ez azt jelenti, hogy…

– …igen, benne már a színészi vonalat látom. Ambiciózus fiú. Megvan benne az a fajta érzékenység, ami a színészi hivatáshoz kell. Pályán maradni persze csak azok tudnak, akikben van valami plusz is. Mert lehetsz te bármilyen jó, ha nem az a típus van divatban, amilyen te vagy, nincs sok esélyed. Vagy ha nem olyan szerepek futnak, amilyeneket te tudsz hozni, akkor is csak várakozhatsz.

– Emlékszem, a Hajnali háztetők forgatásakor magát az írót, Ottlik Gézát is teljesen lenyűgözte.

– Kaptam tőle egy szaloncukrot, amelyet sokáig őriztem, aztán a költözés során elveszett. De volt hozzám egy kedves mondata is, amelyet nem fogok elfelejteni soha. Azt mondta: „Írok majd egy mesét, és maga lesz benne a királynő!” Aztán meghalt szegény. Gyönyörű ember volt. Ámulattal néztem őt.

– Miben látja az okát, hogy a filmrendezők ritkán hívják?

– Nem tudom. Engem is izgat a válasz. Lehet, hogy fal van körülöttem, és nem látnak? De ki építette ezt a falat? Én? Én mindig azt gondolom, ha leteszek egy jó munkát az asztalra, az elég ahhoz, hogy jöjjön a következő. Ezek szerint nem elég. Vagy az is lehet, hogy a filmrendezők nem járnak moziba.

– Ha csak egyet választhatna közülük, akivel már holnap dolgozhatna, ki lenne az?

– Az, akit igazán érdekel a női lélek. Szabó István. Vele szívesen végiggondolnék egy női szerepet. A magyar filmrendezők zöme sajnos kikerüli a női világot. Nálunk nem készülnek olyan alkotások, mint a Csokoládé, az Amélie csodálatos élete vagy a Dogville. Azokban izgalmas női sorsok vannak. Itt a rendezők nem nagyon firtatják ezt a témát. Szerb Antalnál vannak izgalmas női figurák. Most olvastam a Pendragon legendát. Na, az a nő is…! Jól keveri a kártyát, rendesen tud osztani!

– A Komédium színpadán Alekszander Gelman darabját, A padot játsszák ketten, Őze Áronnal. Lubickolnak benne?

– Remek mű. A férfi és a nő útjának viszontagságairól szól. Arról, hogy folyton hazudnak egymásnak, és hogy mindez hova juttatja őket. Igaz, én nem dolgozom agyon magam, de úgy érzem, értékes munkák részese vagyok. Színházban is. Én nem szoktam kiszolgálni soha senkinek a „kitalációját”, nekem tudnom kell, mit miért teszek. Ha értem, azzal a másik fél is biztosan jól jár. Nagy-Kálózy Eszterrel beszélgettem nemrég, és mindketten megállapítottuk, hogy itt vagyunk érett nőként, már tudjuk, miről is szól ez az egész, a kamera, a szerep felépítése, az érzelmek adagolása, és milyen ritkán van lehetőségünk megmutatni mindezt. Mennyivel könnyebb a helyzete egy szobrásznak, egy fotósnak, egy festőnek! Ha ihletet kap, fogja a vésőt, a fényképezőgépet vagy az ecsetet, és már csinálja is. Nekünk meg marad a vágyakozás. Hiába tudom, hogyan kell ezt vagy azt a szerepet eljátszani, ha a rendező másvalakire gondolt, az fogja létrehozni. De nem panaszkodom. Örülök, hogy így alakult az életem, a pályám. Ha választanom kellett egy jobb munka és a baba között, mindig az utóbbi mellett döntöttem. Ászja húszéves lesz, Maruska tizenkettő, köztük Zsolt, és ez így jó. Hogy múlik az idő? Az is rendben van. Egy arc ne legyen üres! Nem értem azokat a színésznőket, akik pánikba esnek a ráncaik miatt. Én nem akarom megtagadni saját magamat. Mispál Attila filmjében láttam most Törőcsik Marit. Annyira jó volt nézni őt! Túl az akármennyin olyan gyönyörű az arca! Most is az eredendő tisztaságot láttam benne. És Ottlik Gézával is valami hasonlót éltem meg. Ott állt velem szemben egy szépséges idős ember – kamasz fiúként. Mert annyira tiszta volt az arca!

– Eldőlt már, mi lesz a következő „nagy fogása”?

– Andrással új filmre készülünk, de addig is: már kezünkben van Fassbinder Vér a macska nyakán című, nálunk eddig ismeretlen darabjának friss magyar fordítása. Ezt visszük majd színpadra. És énekelni is fogok. Zenekarral. Kelta balladákat. Tehát sok minden vár rám. Nincs bennem egy picike kétségbeesés sem.

Népszabadság Rt. * Impresszum * Hirdetési lehetőségek * Előfizetés * Regisztráció * Hírlevél * Adatvedelem * Akciók * Lap tetejére * ©

Comments are closed.