Forrás: 168 ÓraSzorul a hurok

MAGYAROK KOPÁCSON

2005/9 – Háttér

Sztankay Ádám

A Hősök terén megvert indiai fiú esete után magánszemélyek és szervezetek fordultak nyílt levélben a belügyminiszterhez: milyen lépéseket tervez a rasszista megnyilvánulások, nyíltan fasiszta megmozdulások ellen. A napilapokban közzétett hirdetés akár az ellenzék kampányfogásának is tekinthető. Persze a feltett kérdések folyamatosan napirenden vannak, és minden tisztes szándékú politikai csoport törekszik a megoldásukra. A levél aláírói között van a Református Élet szerkesztősége, amely ráadásul külhoni kiadványt jegyez: a horvátországi Református Keresztyén Egyház lapját. Vajon ők miért szignálták?Már a 6-os út lelohasztja a számonkérés lendületét. Kamionok közt szlalomozva pár kilométer is jóval többnek tűnik. Sztrádákon száguldva könnyen kiderülne: kicsi ez az ország. Kátyús aszfalt végtelenén életéért küzd az ember.

Udvarnál a határállomás koszlott épületei múltat idéznek, rideg világot sejtet a horvát határőr kimért alapossága is. Nemrég még háború tépázta a falvakat, amelyeken keresztülhajtunk. Horvátország tengerparti bája – másik univerzum.

Színmagyar település alig van már itt, a „szórvány” kedvéért nemigen állítanak kétnyelvű helységjelző táblákat. Eszék felé Kopa%u010Devo az első, amelyen a horvát név alá a Kopács is odakerült. Igaz, a magyar szóra ráfújódott némi szláv graffiti is.

A református parókián négyen várnak. Kettős László, a falu választott vezetője. László unokatestvére, Kopácsi Kettős János, a Horvátországi Magyar Református Keresztyén Egyház szuperintendánsa, a Református Élet szerkesztőségi tagja. Rokon Kettős Zsuzsa is, a helybéli tanár, karvezető. Az ifjú, huszonhét éves Iván Géza pedig a közeli Vörösmart református lelkésze.

Mondják, kör-e-mailben kérték a Református Élet szerkesztőségét a belügyminiszternek címzett, obligát nyílt levél aláírására. Nem titkolják: kedvükre volt, hogy nem a pesti liberális értelmiség elitje a kezdeményező, hanem a „harmadvonal” gondolkodói, köztük – ismeretük szerint – sok református. Megjegyzik azt is: a levél aláírása idején még nem tudták, hogy szerbeket gyanúsítanak a Hősök téri incidensért.

Kérdések és válaszok – más-más dimenzióban.

Furcsa, mondom, az egyházi kiállás a politikai ügyben. Stichje is van a dolognak, a messziről jött ember úgy látja: fideszes propagandába csalták bele a szerkesztőséget.

Iván Géza erre azt feleli: létérdekük, hogy ne pártosodjanak. Hangot találjanak, akivel lehet. Azt sem tagadja persze: a templomot és parókiát az Orbán-kormány idején újították fel. Ám amikor múltkoriban a meghívott ötszáz határon túli lelkésszel együtt az anyaországban hirdette az igét, zsinati utasításra magnóra is vették templomi szavait – számonkérés esetére dokumentáltak.

Egyetértünk: tótágast állt a világ.

Hanem a levél ügyében mégsem kerülünk szinkronba.

Kopácsi Kettős János lelkész a maga igazát cizellálva magyarázza: a horvátországi magyarok vezetőinek többsége református. A helyi egyház érdekvédője is a – nemzetiségük okán kisebbséghez tartozó – tagjainak. A szignatúra részükről nem volt több vagy más, mint a szolidaritás kifejezése, amelyre tegnapi emlékek, mai történések ösztönöznek minden jóérzésű embert.

Így látják a többiek is.

Kettős László polgármester valójában ingyen végzi feladatát. A horvát önkormányzati rendszerben ő csupán ajánlásokat tehet a járásnak, mire adjanak pénzt. Tavaly Gémesi György tüntette ki Gödöllőn a legeredményesebb polgármestereknek járó ezüstlánccal. A délszláv háború után az ő vezetésével épült ki a telefonhálózat, sikerült hozzácsatolniuk a települést a központi ivóvízhálózathoz. Fektetik a csatornákat, újjáépítik a közvilágítást. Elnöke az Arany János Magyar Kultúregyesületnek, amely felújította a falu szétrombolt könyvtárhelyiségét – szerbek razziáztak ott is -, újakkal pótolta az elégetett könyveket, s már internetezni is lehet a tékában. Úgy gondolja ő is: kérdéseimre csak megélt élmények adhatnak választ.

Magántörténetének karcosabb fejezetei a délszláv háború idejére esnek. A kevés fiatal egyike volt, aki nem menekült az anyaországba. Az „usztasa” faluként emlegetett Kopácsot a szerbek nem merték felfegyverezni, Kettős Lászlót is munkaszolgálatra vezényelték. Kifosztott, elhagyott falut kellett aztán újjáélesztenie. Idővel sokan visszatértek, szomorú mesékkel. A KGST-világ jugoszláviai magyarjait jobb sorsuk miatt nézték sanda szemmel a Moszkvához kötődő anyaországban. Amikor menekültté lettek, akkor meg egzisztenciájukat féltették tőlük. Megtapasztalták persze az anyaországi szolidaritást is, de érezték közben a kirekesztő aggodalmat. Annak könnyebb volt, aki százmárkásokkal kibélelt kérvényekkel tudott magyar állampolgársághoz jutni.

A mutatóba maradt rétisasKettős László lelkész végtelen történetekkel egészíthetné ki mindezt: több ezer menekültnek volt lelkipásztora a magyarországi táborokban. A harcok elültével másokkal együtt visszatért.

Szülőföldjükön aztán a református magyarok mindjárt be is szorultak a Dráva-szögbe. A korábbi Jugoszláviai Református Keresztyén Egyházakat új határok szakították széjjel. A horvátországiak megalapították hát a sajátjukat a horvát többség római katolikus gyűrűjében.

Körbefogva kirekesztve.

Iván Géza meséli: baj velük minden, a hitük, a nyelvük. Mondják őket szektának, zsidó gyülekezetnek. Minap horvát csitri rótta meg a fiatal lelkészt a magyar szó miatt. Ki nem mondott tény az is: horvátországi magyarnak még a munkahelyi szamárlétrája is kurtább lehet csak, mint az echte horváté.

És akkor, mondják vendéglátóim, jön derült égből az állampolgársági népszavazás Magyarországon.

Kettős Zsuzsa említi: amikor nézték a helyiek a tévében az utolsó kampányvitát, többeknél eltörött a mécses. Nem a daloló Tőkés püspök ríkatta meg őket, hanem a rémület: a kérdés nem tud elkerülni a politika szintjéről. Érezték, mi lesz a döntés eredménye, megszenvedték mégis. Szorult már eddig is a hurok, most az anyaországból rántottak egyet rajta.

Megjegyzem: messze kerültünk a levél témájától.

Kopácsi Kettős János felel a szavaimra:

– Azt éreztem, én is lehettem volna az az indiai fiú, akit összevertek a Hősök terén. Sok oka van ennek. Megérti?

Levegő kell, sétát javaslok.

Az idősebb lelkész búcsúzik a parókia előtt, hivatása szólítja.

Amikor elmegy, társától megtudom: Kopácsi Kettős János nem önszántából lett anno menekült. Magyar fiúval üzenték meg a szerbek: ha marad, akkor a templomharang kötelére kötik fel, s lábánál fogva kongathatják vele a pontos időt.

A parókia mellett egykor míves épület a múlt század elejéről. Most üres, ajtók, ablakok kiszakítva. A reformátusoké volt sokáig. A járás igényt tartott rá, azóta így áll. Elvették a falusiak által felhúzott kultúrotthont is, azt most visszabérlik a helyiek. Nem messze magyar honvéd szobra. Arcát kétszer lőtték szét a szerb katonák, torzó ma is. A szemközti közérten javarészt horvát feliratok.

A szétlőt arcú honvédszobor

– Óvatosságból, megszokásból – mondja Iván Géza.

A falu híres madártani gyűjteményét is szerb katonák fosztották ki. Mutatóban, sarokba támasztott faágon egyetlen kitömött, foszló tollú rétisas. Fejjel lefelé bámulja a padlót.

Fent az emeleten az újjáteremtett könyvtár és az alakuló Teleház irodái két számítógéppel. Egy tablón Kettős Zsuzsa kitüntetése – a „magyar kultúra lovagja” -, életképek a falu ünnepi eseményeiből. Fotó Orbán Viktorral, alatta felirat: „A nagy kézfogás.”

A ház előtt búcsúzik az idősebb generáció. Iván Gézával sétálunk tovább a főutcán.

A pesti Károli Gáspár Egyetemen végzett teológiát, és szereti az itteni szolgálatot.

– Csak nehezebb errefelé megváltást hozni – ugratom.

– Azt mondta a professzorunk – mosolyog -, hogy ne rágódjunk efféle kérdéseken. Tegyük a dolgunk. A megváltást kell itt sugároznia minden keresztyénnek szavaiban, tetteiben, életmódjában.

Bekopogtatunk egy asszony portáján: szívesen mutatja az üvegházát, kertészetét. Köszöni az érdeklődést.

Ősi halászfalu volt Kopács, de lakosainak a hatvanötös árvíz után, a természeti terület védelme miatt, más megélhetés után kellett nézniük. Maradt a föld.

Elsétálunk a helységjelző tábláig. Géza sem érti a spray-vel ráfújt szavakat: horvát „tegelők”, graffitisek szlengje lehet.

Kocsi fékez mellettünk, fiatal nő köszön ki ablakából. Gézától érdeklődik valami cikk felől.

– Az egyik helyi lap újságírója – mondja a lelkész, kérdés nélkül, amikor elhajt az autó.

– Hát több is van?

Felnevet.

– Persze. Egy fideszes meg egy emeszpés. Tudod, hogy megy ez.

Ugrat vagy komoly? Faggatnám, de nem visz rá a lélek. Egyrészt, mert érzem: bárhová húz is a szíve, kalauzom „egyensúlyban” van. Másrészt a templom, parókia mellett lenne még mire költeni. Törődni többet egymással. Ne rajtam múljon, odavetett betűkön.

Baktatunk vissza a kocsinkhoz. Repedt aszfalton, Dráva-parti, latyakos hómező mentén. Fázok.