Forrás: MNO

A szegedi Móra Ferenc Múzeum tavaszra kiállítást szervez a Magyarországon az előző másfél évtizedben hazai fényképészek életművével foglalkozó albumokból. 2001-ben a magyar fotográfusnőkről is megjelent egy hiánypótló munka – ám ebben sem szerepel az elfeledett szegedi fotográfusnő, a Juhász Gyulát is megörökítő Bäck Manci.

Bäck Manci – aki anyakönyvi keresztnevét, a Margitot csak hivatalos iratokban használta – az általa ugyancsak fotografált Gömör Béla kutatásai és különösen 2003-ban megjelent kiváló műve révén vált ismertté napjaink embere számára. A fényképésznő emlékét nemcsak a modellek személye, a képek művészi értéke, de saját sorsa miatt is érdemes felidézni. Bäck Manci egy Nyitra megyei faluban, de szegedi eredetű zsidó család gyermekeként született 1891-ben. Tíz év múlva már Szegeden él a család, majd a fotografálással Manci a császárvárosban ismerkedik meg a boldok békeidők utolsó éveiben, ott élő rokonokra támaszkodva. Még 1914 előtt visszatér Szegedre, s megkezdi önálló fotográfusi működését. Olyannyira, hogy ezt már ekkor versben örökíti meg a városban élő Juhász Gyula: „Hízelgően mindenkit levesz, A Bäck Manci fényűzése ez!” Saját műtermét 1915-ben nyitotta meg a Kölcsey utcában, a szegedi Anna-víz felfedezőjéről elnevezett Patzauer-házban. A művész az első világháborút követő – Szeged esetében szerb, illetve francia – megszállás ellenére a városban marad mintegy másfél tucatnyi fotográfustársához hasonlóan. 1921-ben házasságot köt Szekerke Lajos ügyvéddel (a későbbi főügyésszel). Hitvese római katolikus, ezért a harmincéves Manci is megkeresztelkedik, s élete végéig gyakorolja is új vallását. A házaspár két évtizeden át aktív kapcsolatot tartott fenn a városban lakó, illetve megforduló értelmiségi elittel, s ha nem maradt is fenn minden fénykép, feltehetőleg fotografálta is őket: Juhász Gyulát, József Attilát, Radnóti Miklóst, Szent-Györgyi Albertet, Erdei Ferencet, Tolnai Gábort vagy Mezei Máriát. De nem csak róluk készített felvételeket, a korszakban korántsem mindennapi aktjai, a soha vissza nem térő polgári világot idéző portréi, a több száz éves, mára nyomtalanul eltűnt szegedi utcarészletek olyan művészi munkákat tárnak elénk, amelyek iránt nyolcvan év elteltével talán nagyobb érdeklődés mutatkozik, mint valaha. Bäck Manci férjét 1940-ben éri a halál. Egyetlen leányuk ekkor 16 éves, két év múlva pedig már az egyetemen hallgat vegyészetet. A háborús időket – nem kis szerencsével – Szegeden vészelik át. 1950-ben – követve lányát – Bäck Manci is Budapestre költözik. „És itt van Bäck Manci, aki mindezt megalkotta, összehozta, aki tanult, fáradott, költött, talán pazarolt, és most tud és itt akar dolgozni, lehetetlen, hogy valami ne sikerüljön neki” – írta épp kilencven évvel ezelőtt a Szegedi Napló riportere. A negyvenes évek végén kezdett építkezni, de ez az új Magyarországon már nem sikerülhetett. A hivatását elsősorban művészetnek és nem iparos mesterségnek tekintő Bäck Manci a szövetkezeti formában, új keretek és szempontok szerint űzhető fotózást nem gyakorolta tovább. Négy évtizeddel később fővárosi, Bem utcai lakásában tízévi betegség után, 98 éves korában érte a halál. A polgári világgal együtt több mint fél évszázada távozott a művésznő Szegedről, s emléke éppúgy elfelejtődött, mint a kor, amelyet fotói ma is hihetetlenül életszerűen mutathatnának be az érdeklődőknek.

A szegedi Móra Ferenc Múzeum ezért most azzal a felhívással fordul a közvéleményhez, hogy akinek családi archívumában van Bäck Manci által készített kép, az „elfeledett” szegedi fotográfusnő alkotásaiból tavaszra tervezett kiállítás időtartamára bocsássa azt a szervezők rendelkezésére.

Haág Zalán

Comments are closed.