Forrás: Magyar Hírlap

Olyan fogalmat kell találnunk, amely egyszerre méltányos a náci-nyilas és a szovjet atrocitások áldozatai iránt is. A szovjet hadsereg magyarországi megjelenésének megítéléséről mind a mai napig nincs konszenzus. Politikai pártállástól, vérmérséklettől és személyes élményektől függően van, aki felszabadulásnak, van, aki “beszabadulásnak”, “elszabadulásnak” vagy “megszállásnak”, van, aki “megszabadulásnak” vagy “félszabadulásnak” nevezi a történteket. A kérdésben uralkodó zavarodottságot jelzik a február 13. alkalmából évente ismétlődő botrányok. A neonácik “a hűség napja” néven emlékeznek meg a német-magyar védősereg kitörési kísérletéről, a Fidesz-Magyar Polgári Szövetség által ajánlott Demokrata című hetilap Európa hősei voltak címmel emlékezik meg a védőkről, miközben a támadókról semmi pozitívat sem említ. Ezzel szemben a liberálisok és a szocialisták a főváros felszabadulását ünneplik.

Az egyéni élmény szintjén minden állítás igaz lehet: hiszen volt, akinek a szovjet katonák megjelenése az életet, volt, akinek viszont a hadifogságot, a megerőszakolást, a teljes lét- és vagyonbizonytalanságot jelentette. Ha arra keresünk választ, hogy mit jelentett 1945 az országnak, nem térhetünk ki a pontos és általános definíció elől. Nehezíti a helyzetet, hogy olyan fogalmat kell találnunk, amely egyszerre méltányos a náci-nyilas és a szovjet atrocitások áldozatai iránt is. Talán meglepő, de nem az egyéni élmények sokaságától függ, hogy az események megérdemlik-e a “felszabadulás” jelzőt. Ha ebből indulnánk ki, akkor 1941-ben Kelet-Lengyelország, Nyugat-Ukrajna vagy a Baltikum “felszabadult”, hiszen filmfelvételek sokasága is bizonyítja, hogy a lakosság többsége örömmel üdvözölte a német katonákat. Sóval és kenyérrel fogadták őket, és a nem zsidó lakosság zöme először azt hitte, hogy szabadságát kapta vissza. Előbb vagy később csalódtak ebben. Ha közvélemény-kutatást tartottak volna a német megszállás első napjaiban, akkor biztosak lehetünk abban, hogy az említett területek lakosságának többsége a bolsevizmus tapasztalata után a felszabadulás élményét hangoztatta volna, holott ez a náci Németország ismeretében egyértelműen téves kifejezés.

A “felszabadulás” szó érzelmi töltetű. Használói nyilván nem gondolják, hogy a szovjet hadsereg megjelenésével beköszöntött a politikai szabadság kora. Arra az önfeledt örömre utalnak, amelyet a közvetlen életveszély megszűnése váltott ki az áldozatokból. Elfelejtik azonban, hogy ezt a közvetlen politikai életveszélyt mások viszont ezután kényszerültek átélni. Igaz, a német és nyilas uralom alatt faji és politikai szempontok alapján a magyar társadalom egy része halálra volt ítélve. A szovjet atrocitások bármennyire rettenetesek voltak is, mégiscsak más túlélési esélyeket teremtettek, mert a faji üldözés megszűnt. Aki azonban meggyőződéses antikommunista volt, annak rettegnie kellett akkor is, ha ezt demokratikus meggyőződésből utasította el.

Egyesek azt mondják, a szovjetek által intézményesen és egyéni szinten elkövetett atrocitások csak reakciók arra, amit korábban a nácik és a magyar megszállók műveltek a Szovjetunióban. E gondolatmenetben kétszeres a logikai bukfenc. Egyrészt a hadi jog betartása minden félre egyaránt kötelező, függetlenül attól, hogy “igazságos” vagy “igazságtalan” oldalon harcol. Másrészt a második világháború nem ott kezdődött, hogy Németország megtámadta a Szovjetuniót. A konfliktus ott kezdődött, amikor Sztálin lepaktált Hitlerrel, felosztva egymás közt Kelet-Közép-Európát, majd közösen (néhány nap különbséggel) lerohanták Lengyelországot. Harmadrészt pedig, mások azt kapták jutalmul, amit a tényleges bűnösök büntetésből. Az atrocitásokból kijutott Jugoszláviának és Bulgáriának is, holott ezek az országok sohasem viseltek hadat a Szovjetunióval.

Folytatás a nyomtatott verzióban.

Ungváry Krisztián történész

Comments are closed.