Az ügynökök és az egyház – Cikkünk nyomán
Ungvári Krisztián, 2005. február 28. 00:00
Veres András katolikus püspök, a Magyar Katolikus Püspöki Konferencia titkára az ügynökügy kapcsán leszögezte, hogy a beszervezett papok közül ‘egyiküknek sem kell nagy nyilvánosság előtt elnézést kérniük, hiszen nem a társadalom, hanem esetleg csak néhány társuk ellen vétettek’. Gyulay Endre szeged-csanádi püspök pedig négy évvel ezelőtt azt nyilatkozta, hogy a pápa nagy körültekintéssel nevezte ki a püspöki kar tagjait, ezért neki kellene kezdeményeznie az átvilágítást is.
Az egyházatyák nem tudják vagy nem akarják tudni, hogy állításaik nem igazak. Elzárkózásukkal ráadásul egyházuknak is ártanak, lehetetlenné teszik a szembenézést, a bűnbánatot és a megtisztulást. Mindezt néhány példán keresztül szeretném szemléltetni.
A III/III főcsoportfőnökség keresztségében két Kecskeméti nevű ügynök is létezett. Kecskeméti I, azaz Haranghy Zoltán több mint egy évtizeden át Zadravetz Istvánról és még sok-sok emberről jelentett, néha meglehetősen túlbuzgó stílusban. Jelentett a keresztény középosztály egyéb tagjairól is, bár ő maga nem volt pap. Ha az iratok teljesen szabadon kutathatóak volnának, és ha az egyház nem elzárkózna, hanem kezdeményezne a szembenézés kérdésében, akkor kiderülhetne, hogy Haranghy Zoltánt mi vette rá erre, hiszen ő nem csak negatív figura. 1944-ben követségi tisztviselőként zsidókat mentett, 1945 után letartóztatták, és beszervezése zsarolással történt.
Kecskeméti II, azaz Hamvas István Szegeden végezte a teológiát, és papként mindvégig Szeged vonzáskörzetében szolgált. Ügynökként nem mindig volt túlbuzgó, a ‘szerv’ szerint a második vatikáni zsinaton például ‘kétkulacsos’ magatartásával tűnt ki, mivel ‘inkorrektségek egész sorát’ követte el. Ez alatt azt kell érteni, hogy a Rómában élő emigráns magyar papokat tájékoztatta a magyar delegáció – ahol küldöttként szerepelt – belső viszonyairól.
Brezanóczy Pál egri érsek 1958-ban ‘hazafias alapon’ vállalta paptársai besúgását. Az állambiztonság arra sem kényszerült, hogy a Kékes Pál fedőnevű ügynökét barátnőjével folytatott viszonya miatt zsarolja. Ennek ellenére akadtak esetek, mint azt Kiszely Gábor Állambiztonság című könyvéből megtudhatjuk, amikor Kékes elszabotálta a megrendelők kéréseinek teljesítését.
Ákos Géza békepap, székesegyházi kanonok, 1972-1998 között a Szent István Társulat igazgatója György fedőnevű ügynökként már 1962-ben aktívan tevékenykedett. Jelentéseinek következménye, hogy paptársa, Kecskeméti II engedetlenségét az állambiztonságiak dokumentálni tudták, és ezt ellene felhasználhatták.
Ez a néhány név is bizonyítja, hogy az ügynökkérdés nem néhány ember belügye. Különösen nem az a katolikus egyház esetében, amikor az ügynök híveit és paptársait is elárulta. Szekeres Bálint ügynök esetében a tartótiszt, Lévai főhadnagy ‘gyónási terv’ készítésével is foglalkozott, ezek szerint egyeseknek még a gyónási titok sem volt szent. Kár volna azt gondolni, hogy az effajta esetek szőnyeg alá söprése jót tenne: az aljasság ismerete nélkül nem tisztelhetjük azokat, akik – mint például Tabódy István – ellen tudtak állni az állambiztonság kopóinak. Sajátos, hogy éppen a keresztény egyházak hagyják kihasználatlanul azt a remek alkalmat, amit a bűnbánat és a megbocsátás jelent; egyházi szempontból megbocsátani azonban csak akkor lehet, ha azt megelőzi a bűnbánat.
A szembenézés során kiderülhetne az is, hogy az érintetteket mivel zsarolták, és kik voltak tartótisztjeik, akik felelőssége hatványozott. Megtudhatnánk, hogy kik voltak azok a papok, akik zsarolás nélkül vállalkoztak a besúgásra. Kiderülhetne esetleg az is, hogy Tóth Ferenc, Móricz János, Ács Péter alezredes, Erős Lajos, Reményi Géza őrnagy, Juhász László és Engelhardt János százados és az a soktucatnyi rendőrtiszt, akik őket – szóhasználatuk szerint – ‘tartották’, milyen karrier után jutott oda, hogy egy diktatúra fenntartói legyenek. És kiderülhetne az is, hogy ma mit is csinálnak, ha élnek egyáltalán. Kitüntette-e őket is a belügyminiszter életműdíjjal, mint társaik közül másokat? (Legutóbb Lamperth Mónika adományozott kitüntetést a szegedi III/III kirendeltség hírhedt tisztjének, a karrierjét még az ÁVH-nál kezdő Magyar Józsefnek, valamint aranygyűrűt Ladvánszky Károlynak, az 1956-os forradalom egyik eltiprójának, a Kádár-rendszer egyik belügyminiszter-helyettesének). Ezek a kérdések joggal érdekelhetik az egész társadalmat.
A szerző történész
Népszabadság Rt. * Impresszum * Hirdetési lehetőségek * Előfizetés * Regisztráció * Hírlevél * Adatvedelem * Akciók * Lap tetejére * ©